Midőn e levelet ujra bepecsételtem, elhatározásom végkép meg volt
állapitva. Visszatérnem lehetlen volt, s állapotom az ittaséhoz vala
hasonló. Csak egy irigy tekintetet vetettem még a levélre, mely az édes
szülőföldre megy innen, míg én veszedelmes úton a messze kelet felé
vonulok, csak egyetlen tekintetet – mondom – s azzal elhagytam a szobát.
Két nap mulva a már ismeretes társasággal, éjszakkeleti irányban
haladtam Teheran felől. A most emlitett főváros, a dombos vidéken
átkanyargó uton tett egy órai lovaglás után, csakhamar eltünt szemeink
elől. Vissza-vissza néztem még nehányszor, hogy ujra megláthassam, s
bárha fájt is elvesztenem a nyugati emlékek ezen utolsó székhelyét,
mindazáltal uj tatár utitársaim érdekes párbeszédei s társalgásai
csakhamar megvigasztalt.
Csendes, mondhatnám igen lassú karavanlépésben haladtunk, először azért,
minthogy sok gyalogos is volt velünk, másodszor azért, mert bérben vett
állataink oly nyomorúságos állapotúak valának, hogy a gyorsabb haladás
teljes lehetetlen volt. Az unalmas csigaléptekhez, s minden erőködésem
daczára, mégis csak nyomott kedélyemhez, nem sokára éghajlati
kellemetlenségek is járultak. Az ég beborult s bár előbb csak
permetezett, utóbb azonban szakadt az eső. Vékony, foszlányos
koldúsmezem csakhamar átázott, s pedig a legelső állomás, Kemerd, még jó
két órányira feküdt tőlünk.
Azt mondám: „Kemerd állomás“; de miből állott ez? Képzeljen a nyájas
olvasó, egy a puszta közepén álló félig leomlott agyag-viskót, melynek
esőverte fala minduntalan beszakadással fenyegetett, s melynek
bensejében, az átlyuggatott tetőről alácsepegő eső folytán, alig
lehetett egy tenyérnyi szárazhelyet találni. Már alkonyodott volt, midőn
megérkeztünk. Mindenki rohanva sietett a düledékeny karavanszeraj
szárazabb helye felé, s magam is a tolakodó tömeg közé vegyültem. Hadzsi
Bilal barátom pillavot főzött s azt – zsírnak hijával – egy
felolvasztott faggyúgyertyával izesité meg, s melynek elköltésére engem
is meghivott. Egész udvariassággal megköszöntem, s a helyett, hogy hozzá
ültem volna e koldusok és persa öszvér-hajcsárok tömkelegébe vegyültem,
összezsugorodtam s mig künn a szél süvöltött s a néma éjszakában csak az
eső zuhogott: mintegy önkénytelenül a következő reflexio merült fel
lelkemben. Tegnap este, ugyanez órában, a követségi szállodában valék,
még pedig bucsú-estélyen, melyet a török követ tartott barátaim körében.
Hogy kalandos tervemet illetőleg megrémitsenek – a mint mondák – még
egyszer európai eledelt adtak európai módon. A követségi szálloda csinos
étterme fényesen ki volt világitva, felhordva a legjobb ételek, kitöltve
a legfinomabb borok, egyszóval, az európai kényelem emlékeinek jó nagy
adagját akarták adni útravalómul. Volt nevetés, csipkelődés, élcz
jövőmet illetőleg. Ott ültem a puha bársonyszéken, s felhevülve a nemes
szőlőnedvtől, a képzelet ragyogó képet varázsolt elém különös vándorutam
felé. A szarkasztikus megjegyzések, a jószándékú tanácsok, minden hatás
nélkül surrantak el fülem mellett, mert álmodozásaim túlboldoggá
tettenek. Ime ez történt egy huszonnégy órával ezelőtt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Milyen ellentétet képezett a tegnapihoz képest, mostani helyzetem! A
nélkül, hogy csak egy csepp étvágyat is éreztem volna, egyedüli
ohajtásom az vala, bár kinyujtózhatnám kényelmesen, hogy az édes álom
ölelő karjaiba vessem magamat. De még csak erre sem volt elegendő
helyem. Rongyos, kellemetlen szagú s mindenféle bogarakban bővelkedő
szennyes utitársaim jobbra-balra hozzám dőltek, s hogy kínom pohara
csordultig teljen, egy köszvény-kínozta persa öszvér-hajcsár is épen az
én közelemben foglalt helyet a földön. Ez nyögött, jajgatott, mig
utitársaim hatalmasan hortyogtak. Átázott ruhámban annyira fáztam, hogy
fogaim vaczogtak. Ugy-e hogy ez az este nagy ellentétben állhatott a
tegnapihoz? Életmódom ezen rögtöni, teljes átváltozása természetesen
igen idegenszerű volt rám nézve, azonban még sem bántam meg. Hiszen
önmagam voltam sorsom okozója, s a mit magam szereztem magamnak, azt
nyugodtan el kellett viselnem.
Az első éjen álom nem környékezte meg szempilláimat, s hogy ennek
folytán másnap egészen elgyengültem, mintegy félittasan ültem lóra, azt
hihetőleg felesleges is lesz emlitenem. Utunk mindig jobban emelkedék, a
Demavend irányában, melynek lábánál kellett elhaladnunk. Az első tavaszi
napok reggeli levegője igen érezhető volt ennekokáért e magaslaton,
elannyira, hogy le kellett szállnom lovamról, s ülésemet egyik vagy
másik fáradtabb gyalogosnak átengedvén, a karavan előtt jól magukbirón
haladó szegényebb hadzsi társaim közé vegyültem. Társaságuk a lehető
legnagyobb élvezetet nyujtotta, s beszélgetéseik azon távoli tájak
felől, hová én annyira ohajtoztam, oly kellemesek és érdekesek voltak
reám nézve, hogy kalandom terhes és veszedelmes voltát csakhamar
elfelejtettem. Időről időre társaságukba vegyülvén, egyszersmind
barátságos viszonyunk is mind szorosabbá füződék. Teheranban még mindig
csak az efendit, a török követség védenczét látták bennem, a csupa
kényelemben élő urat s igy nem igen mertek hozzám közelíteni. De az úton
lassankint eltünt a válaszfal, bizalmasakká lettünk, tréfálóztunk, s
rövid, sőt – mondhatnám – hihetlenül rövid idő alatt sükerült utitársaim
legőszintébb rokonszenvét megnyerhetnem.
A második estét már kényelmesebben töltöttük, Gilar faluhoz érkeztünk, s
itt, a Szári-ból jövő kis karavannal együtt, melyhez Teheranban
csatlakozánk, meglehetősen kielégitő ellátásban részesültünk. Kisebb
csoportokra oszlottunk, s én – mint a nyájas olvasó már közép-ázsiai
útleirásomból tudni fogja, – Hadzsi Bilalhoz és legközelebbi
atyjafiaihoz csatlakoztam. Velük együtt egy paraszt házának
szobácskájába huzódtam meg, ujra meghívtak vacsorájukhoz, s az éhség
csakhamar feledteté velem, mind az ételnek kellemetlen szagát, mind
utitársaim piszkos ökleit, kik velem együtt markoláztak a tálba. Ugy
szinte a lankadtság is jól előkészitett az álomra, daczára azon közeli
érintkezésnek, melybe ezen lompos, piszkos, de egyébiránt jó emberekkel
jutnom kellett, s midőn másnap reggel megujult erővel keltem ismét utra,
jövőm képének távolról sem volt már annyi árnyoldala, mint legelső napi
indulásunkkor látszott.
Utunk, Iran egyéb utainál sokkal kevésbé látogatott, igen gyéren
benépesített halmos vidéken vezetett Firuz Kuh felé, magas halmokon és
szakadó hegyzuhatagokon át. Csak két órajárásnyira voltunk már a
Demarendtől, de ez nem vala látható, a mi nekem annyival inkább roszul
esett, minthogy hólepte ormát Teheránból gyakran nagy élvezettel
szemlélém, s igy közelről annál jobb szerettem volna látni. A Demarend,
a legujabb mérések szerint, több mint 22 ezer láb magasan emelkedik a
tenger szine fölött, oly magasság, mely a puszta szemmérték szerint,
majdnem hihetlennek látszik. E hegyen eddigelé még csak igen kevés
európai volt fen, kik között ujabb időben, az olasz-persa missió
tudományos osztálya vala a legkitünőbb. Ezen urak közül, ha nem
csalódom, Filippi tanár volt a legelső, ki az oromra feljutott, hova
igen nehéz felmenni, s az olaszok méltán nagy örömre gerjedhettek, midőn
a büszke háromszint fenlebegni látták e roppant alkotványnak már az
őskorban is oly nevezetes csúcsán.
A „Viva Italia“ örömkiáltás igen sajátszerűen hangozhaték azon
völgyekben, hol Ó-Persia királya oly sokáig küzdött az alvilági
szellemekkel s hol – a monda szerint – Zohak a vadzsarnok a magas
szirtfokhoz van bilincselve.
Aruban, harmadik állomásunkon, ismét más utitársosztály vendégszerető
meghivását kelle elfogadnom. Ezek mindnyájan Khokandiak voltak, kik
husból, rizsből, sárgarépából, babból és közbe habart lisztből álló sürű
levessel, kedvencz nemzeti eledelükkel szolgáltak. Hogy minden falatnál:
„Mily pompás, mily felséges!“ kiáltásokra kellett fakadnom,
természetesnek fogja találni bizonynyal mindenki; a jószivűség
nyujtotta, s csak a tetszésnyilatkozat lehetett az egyedüli
hálaviszonzás. Theára megint más osztálytól nyertem meghivást.
Mindnyájan versenyeztek, hogy társaságuk legujabb tagját a lehető
legjobban ellássák. Mindent szives örömmel fogadtam el, de szigorúan
ovakodtam minden olyastól, a mi csak távolról is kitüntetésnek
látszhaték vala; csupán a tökéletes egyenlőség teremthet tökéletes
barátságot, s minthogy e tekintetben minden eddigi törekvésem
meglehetősen eredménydús volt, mindjárt a három első napon észrevettem,
hogy itt igazi, hű és szinlelés nélkül való barátságot sikerült
nyerhetnem.
Igen mulatattók valának rám nézve a persa falusiak megjegyzései, a tatár
zarándokok és köröttem levő viszonyt illetőleg. Voltak közöttük éles
látásúak, a kik kitalálták, hogy én nemcsakhogy tatár, sőt még ozmanli
sem vagyok, hanem testestől-lelkestől frengi, ki ezen emberek
társaságában az európaiak előtt máskülönben elzárt Közép-Ázsiát akarom
meglátogatni. Sokan észrevették, ismétlem, de szóval egy is alig
nyilatkozott, mert a siíta persák gyűlölete oly nagy a szunnita
középázsiaiak iránt, hogy az irani teljes szivéből örvendezik, ha látja,
hogy halálos ellenségei el vannak ámitva.
Másnap reggel a jelentékeny Firuz Kuh-ba, negyedik állomásunkra kelle
érkeznünk. Igen korán útra kellett kelnünk, minthogy a távolság igen
nagy, s az út még e fölött járatlan, vadon hegyvidéken vezet keresztül.
A metsző hideg rémitően érezhető vala e magas regiókban. Minden
pillanatban le kellett szállanom, hogy nyomorult gebémet a meredek
hajlatokon átvezessem, vagy hogy a folyón való átkelésre, más gyalogos
útitársamnak átengedjem. Egy alkalommal azt is megkisérlém, hogy egy
tenyeres talpas utitársamat magamhoz vettem a nyeregbe, de ez a teher
igen nehéz volt lovamnak, ez megcsuszott, s mindkettőnket belevetett, a
nem mély ugyan, de annál hidegebb vizbe. Az önkénytelen fürdő után jó
egy órafolyásig gyalogolnom kellett, hogy felmelegedjem. Ma is
csodálkozom rajta, hogy az úti viszontagságokhoz hozzá nem szokott
testemnek, még ez a szerencsétlenség sem vált kárára. Nappal ép oly
meleg lett, mint a minő hideg volt éjjel. Firuzkuh-ba, mely egy szép
rommal ékeskedő hegy alján fekszik, késő délután érkezénk. Mind a táj,
mind a most nevezett hely, bájos fekvésük folytán különös varázszsal
hatottak rám, ugyszinte megleptek a házak is, melyek félig a persákéihoz
félig a mazendraniakhoz hasonlítnak. A kis városkát széles és mély hegyi
folyó hasitja keresztül három irányban, mely előbbi az utnak épen
középpontját képezi Mazendran, Khoraszan és Iran között. Sok karavanja
van, s valamennyi meglehetősen népes. A karavan leginkább narancscsal,
dinnyével, czukornáddal s a káspi partvidék egyéb terményével szokott
megrakodva lenni, miket Sárudba vagy Teheranba visznek, honnan ismét
gabonaneműeket szoktak visszahozni magukkal, mint a melyek e hegyvidéken
majdnem teljesen hiányzanak.
Minthogy idáig tartó egész utunkon oly sokat hallottam beszélni az
úgynevezett Badi Firuz-Kuh szél dühöngéséről, mely az utasokra nézve
különösen veszedelmes: meglehetős aggodalom szállott meg, midőn annak
zugását, másnap reggel, már a fennevezett helység völgyében észrevettük.
Itt az út egészen meredeken emelkedik, s minden egyes lépéssel fölfelé,
a szél is mindig erősebbé és erősebbé lőn, s midőn a magaslatra értünk,
az orkan csakugyan oly irtózatos erővel dühöngött, hogy egyetlen utas
sem maradhatott meg nyergében. Még a málhákat is leszórta, s igen nagy
fáradságomba került, míg a magaslat kezdetétől azon karavanszerajhoz
juthatánk, melyet az utasok menhelyeül Abbasz Sah építetett. A
hegyszakadékokban imitt-amott még hó volt látható, s elképzelhető, mily
borzasztó lehet ezen szél a hózivatarok alkalmával, s csak úgy állitják
is, hogy a rideg évszakban gyakran temet utasokat a hó alá.
Csak néhány lépést kelle tennünk a most emlitett oromról lefelé, s a
szél azonnal megszünt. Lég és táj egészen másnak látszék. Eleinte apró
bokrocskák valának észrevehetők; ezek alantabb fákká erősödnek, s alig
haladtunk lefelé mintegy félórajárásnyira, s ime már is a legdúsabb
növényzet vett körül bennünket. Mily felséges, mily bájoló tekintet ez,
az Iranban utazó szemei előtt, ki csupán a falvak közelében ültetett
gyér fákhoz van szokva, s napokhosszat tartó járatokon egyetlen fűszálat
sem lát, melyet maga a természet hozott volna elő. Az út mindig
keskenyebbé és keskenyebbé válik, mig végre egy nagy mélység partján
vonul el, hol alant egy igen nagy, sőt, mondhatnám, az általam eddigelé
látott legnagyobb hegyzuhatag omlik alá, messze kihangzó zúgással,
óriási sziklatömegek fölött tajtékozva, s imitt-amott meglehetős
magasságú vízeséseket képezve. Minden pillanat ujabb meg ujabb
meglepetést nyujtott. A két oldalon terjedő erdőséget a leggyönyörűbb
fehér és piros virágzat boritá s az aetheri tiszta levegőt ezer meg ezer
különfajta növény és virág tette illatossá. S ha mindehez, a zöld lombok
közül kimagasló, sajátságos alakú hegycsúcsokat verestetejű nyaralóknak
képzelém: Európa legszebb alpesi vidékén gondolám magamat. Még maguk, a
természet szépségei iránt máskülönben közönyös utitársaim is, egészen
fellelkesültek, s az a reggeli, melyet a hegyes sziklacsúcson fekvő
Divszefid romjai alatt költöttünk el, örökké felejthetetlen marad
előttem. „Ez a sziklatelep – mondá persa követőim egyike – kedvencz
tartózkodási helye vala azon fehér óriásnak, kit Rusztem legyőzött s a
káspitenger partjaira űzött. Azon időben az egész paradicsomszerű
Mazendrant csupa alvilági szellemek lakták, s valóban szerencse, hogy
voltak hősök, a kik el tudták azokat űzni, mert a mi mai persáink, erre
bizony nem lennének képesek.“
E magas, meredek szikla felső részén barlangnyilás látszik, melyről száz
meg száz monda él a nép ajkán. Nem nagy távolra attól, más üreg is
található, melyet a rémitő óriás leánya különszobájának mondanak. Az apa
sok ezer évvel ezelőtt eltünt ugyan, de a leány még most is ott lakik,
sőt az év bizonyos szakaszaiban meg is szokott jelenni, hófehér ruhában,
egész kiséretével együtt: s jaj annak az embernek, a ki meglátja őket,
mert bizonyára halálfia lesz.
Egy órai pihenés után tovább vonultunk. A vidéket, bárha az mindig
regényesebbé válik, nem lehet épen nem lakottnak állitani. Tulajdonképi
falvak nem léteznek ugyan, de az erdők egy-egy tisztásán egyes
házcsoportok tünnek fel a szem előtt, legfölebb félórányi távolságban
egymástól. Az úton azonban, mely mindig a fenebb emlitett folyó partján
vonul, körülbelől egy-egy órai közök után több karavanszerajra lehet
akadni. A persák Mazendrant is hiresnek tartják az e fajta épületek nagy
sokaságáról, de ezek nem egyebek, fából készült hosszúdad színeknél,
melyek egyik szögletében maga a tulajdonos is ott lakik, mindazon
szegényes élelmi szerekkel együtt, miket el szokott adni az utasoknak.
Egy ilyenbe, melyet Szurkh Abad-nak neveztek, mi is betértünk estefelé s
elváltunk a persa utitársaktól. A tatárok rendkivül megörültek a kitünő
jó víz és fa nagy mennyiségének, melyet e helyen oly bő mértékben
találtak, mint sehol egyebütt az előttük ismeretes Ázsiában. Mig előbb
6–8-an is főztek egy és ugyanazon tűzhelynél, ma este mindenki külön
tüzet gyujtott magának. Thea-edény thea-edény után állittatott a tűz
mellé, sőt az elégett fának óriási parázsa is felhasználtatott.
Utitársaim ugyanis, miután jól laktak volna s magukat a lehető legjobban
érzenék, levetették ruháikat s egy-egy darabot ketten-ketten kifeszítve
a tűz fölé tartának, s mig a harmadik egy kis pálczikával gyengén
porozgatá, a tűzben különös sistergés és sziszegés hangzék. Ez a
legkönnyebb módja annak, hogy az ember ama bizonyos apró kellemetlen
állatkáktól megszabaduljon, s bárha az első tekintet undorral töltött is
el, mindazáltal benső körülmények kényszeritének rá, hogy magam is
hasonlóképen cselekedjem.
Az álom, mely a szellős épületben pilláinkra szállt, daczára a közeli
folyó vad zajgásának, s daczára a sakálok vonításának, melyek feltünő
nagy tömegekben veszik körül az emberi lakhelyeket, s még nappal is
10–20 darabból álló falkákban ügettek előttünk, igen édes és kellemes
volt. A lég, az érzékeny hidegből, lanyha tavaszi hőmérsékletűvé
változott, s hogy én mit érzettem akkor, midőn éjjel felébredve, a
bűbájos vidéknek szeszélyes alakú hegyein, s beláthatlan messzeségre
terjedő erdein a kelő holdnak ezüst sugárainal széttekintettem, valóban
nem vagyok képes leirni. Korán keltünk s utunkat szakadatlanul a mindig
szélesbülő s mélyebbé váló folyó partján folytattuk egy irányban, mely
folyó, a mint hallám, Talarnak neveztetik. Az út majd a jobb, majd a
balparton vonult, majd egészen a meder közelében, majd végtelen
magasságban fölötte; s ha a tegnap látott táj regényesnek mondható, ugy
a mai valóban imposans volt. Az ösvény csak ritkán oly széles, hogy
ketten lovagolhassanak egymás mellett. A karavan hosszú, meg nem
szakasztott lánczot képezett s egészen különösen érzém magamat, midőn
déltájon egy hegymagaslatra érve, sürű nedves felleg borított el
bennünket, melynek folytán a csak nehány lépésnyi távolban alattunk álló
utitársaink előtt már láthatatlanokká lettünk. Ugy látszék, mintha
valamely könnyed, sürű zápor omlott volna ránk; hallottuk társaink
kiáltását, feleltünk is nekik, de egymást csak akkor láttuk meg ismét
kölcsönösen, mikor a nap sugarai keresztül törtek a felleg fátyolán. „Az
égben voltunk“ – mondá tréfásan egyik utitársam. „Az ilyen ég nem volna
valami nagyon kivánatos – viszonzám én – mert ha e homályos levegőben
paripánk csak egyetlen egyszer kissé félrelépne, szépen lesétálnánk a
lemagasb helyről a legmélyebb örvénybe. Ez pedig bizonyára irtózatos
halál lenne. A folyó két partját itt-ott hidak kötik össze, de ezek
rendesen igen nyomorúságos karban tartatnak, jobbadán fából s csak igen
kevés kőböl épittetve. De szükség is van reájuk, mert a vadul alárohanó
folyam ragadó habjainak semmi hatalom sem volna képes ellenükbe állani.
E nap déltáján már nehány hegylakóval is találkoztunk. Különös emberfaj
ez, olyan, minőt sehol másutt az egész Iranban nem találtam, nem igen
magas termetűek, nagyon vékony dongájúak s halavány sápadt arczúak.
Ábrázatukon semmi nyoma sincsen valósággal paradicsomi szülőföldjüknek,
s midőn ezen beteges kinézésükről kérdezősködtem, azt nyertem válaszul:
„hogy Mazendran égalja ép oly veszélyes, mint a mily elragadóan szép.“
Nem is csoda! Felületének legnagyobb részét erdőségek boritják, a lég
igen nedves, az eső nagyon gyakori, s még ott is, a hol évek óta
telepitvények léteznek, még ott is épen úgy lep fű fa mindent, mintha
csak tegnap vándoroltak volna oda. Igy az egyetlen utat is, tehát a
legjártabbat, fatörzsek és kinyuló óriási ágak néha úgy elsánczolják,
hogy alig lehet rajtuk áthatolni.
Általában a fejszének itt igen sok volna a teendője, s ha a tüzelő- és
épületfa e roppant bőségét látva, eszébe jut az embernek, hogy Iran
egyéb tájai mily szegények fa dolgában, még csak akkor fogható fel
igazán, milyen áldás egy országra nézve a jó közlekedés.
Az az állomás, mely most következék, igen kicsiny volt; a helyet, hova
megérkezénk, Zirabnak nevezik. Malom sok volt, de karavan csak egyetlen
egy. Én lovagoltam előre, hogy a helyet elfoglaljam, s a persák által
igen udvariasan fogadtatám, de alig jöttek nyomomban szunnita
utitársaim, s a sziíta vendéglős szabad folyást engedett fanatismusának
és a szegény szunnitákat egész átok-záporral űzte vissza. Nekem kellett
pártjukat fognom. A persa, ki még nehány pillanat előtt oly nyájas volt
hozzám, meglehetősen durvává lőn irányomban is, s a kemény szavakat
kemény ütések is követék, s csak miután a tatárok zarándok-botjaikkal,
melyek Arábiából szent ereklyék gyanánt jönnek, elegendőkép
megfélemlíték őt, csak akkor változott meg magaviseletében s lett
barátságosabbá. S midőn egy csésze theára is meghivtuk, még nehány
történelmi adomát is elmondott szülőfölde hegyeiről a mi
mulattatásunkra. Egy hegy-oromra mutatott a többi között, hová Rusztem
az egyik lábát megveté, a másikat pedig egy két órai távolságban fekvő
másikra, s igy vagdalózott kardja hatalmas csapásaival, hogy a Diveket
Amul felé űzze. Estefelé, mikor már étkezésünket elvégeztük, mindkétnemű
utazókból álló csapat érkezék Mazendranból, mind valamennyi térdig érő
selyem bugyogót viselve, egyéb öltözetük is szürkés pirosas selyem
szövetből állott, mely a nap sugaraiban szivárványszint játszott. Soknak
csipejét széles öv boritá, melyről egy vagy több zacskó csüggött alá. Ez
az ő tarisznyájuk, mert Mazendranban a kenyér valóságos ritkaság. Az
itteni lakosság majdnem csupán rizsből él, melyből reggel egy-egy jó
adagot megfőznek, ebbe a zacskóba beleteszik, s magukkal viszik élelmi
szer gyanánt. Ők is rátámadtak pajzánul szunnita utitársaimra s megint
nekem kellett közbenjáróul fellépnem, s bárha persa beszédem világosan
megbizonyíthatá előttük, hogy én nem vagyok közép-ázsiai, mégis
izetlenkedéseik közepette az egyik olyan csapást mért reám botjával,
hogy azonnal vérzeni kezdettem. Ez tűzbe hozta az én utitársaimat is,
csoportosan védelmemre keltek, s ha őket le nem csillapíthatom, ki tudja
mi történhetik itt velünk. Egyébiránt azon szivesség, melylyel irántuk
viseltetém, igen nagy hasznomra vált, látták, hogy bennem őszinte
barátot nyertek, s égtek a vágytól, hogy előforduló alkalommal
viszonozhassák jóságomat, s valóban meg is tették, mert én
Közép-Ázsiában aránylag sokkal nagyobb veszedelemben forogtam mint ők
itt s minthogy ők gazdagon lefizették tartozásukat, egyedül csak is
annak köszönhetem, hogy incognitom oly szerencsés véget ért.
E mindig bensőbbé váló barátság, kivált eleinte, sok kellemetlenséget is
okozott nehéz szerepemben. Minél jobban elenyészett az efendi czím,
annál inkább kellett koldússá és közép-ázsiaivá lennem. Nem egyszer
történt, hogy a communismus szabályaihoz híven, most ez, majd amaz
öltötte fel ruháimat, vagy alvás közben azokkal takaródzott; sőt egy
fiatal Hadzsi nehány nap mulva tisztálkodási toiletteje alkalmával ingét
is odavetette hozzám, hogy szabadítanám meg ezt azon hivatlan
vendégektől, melyek pusztitására ő most nem ér rá, minthogy
kenyérsütéshez kell látnia. Rá kellett állanom, de hogy milyen
érzelmekkel fogtam munkámhoz, ezt a nyájas olvasó elképzelheti, a
nélkül, hogy hosszas magyarázatra lenne szükségem. Ma, midőn
Közép-Ázsiáról szóló könyvem, Európában úgy, mint Amerikában érdeme
fölötti méltánylásban részesül, és sok ezer olvasó olvasta azt át, mégis
csak azoknak lehet igazi fogalmuk nélkülözéseimről és nyomoromról, a kik
maguk is huzamosb időt töltöttek keleten. A nyugati, Kis-Ázsia
bensejében, minden lépten-nyomon szidja a keletit piszkosságaért.
Persiában még jobban felingerül; azonban mit fog a világ mondani, ha én
azt állitom, hogy mind a törökök, mind a persák valóságos fashionable
gentleman-ok a közép-ázsiaihoz képest. A következő napon, bárha az
állomás igen rövid, mégis nagyon korán kellett utra kelnünk. Ez egész
Persiában hires rosz utjáról, s pedig ha valamely ösvényt még a persák
is rosznak tartanak, képzelhető, hogy az csakugyan milyen lehet! A szűk
völgy itt mindig tágabbá lőn, s estére a közel látszó mélységbe kell
vala jutnunk, mely őserdőktől fedetten, egész a Káspitenger partjáig
terjed. Utunk jobbára hegynek le ment, óriási sziklatömegek között,
melyek oda a magasságból gördültek alá; a talaj maga lágy és agyagos, s
minthogy a nap csak alig képes itt-ott keresztül hatni sugáraival az
erdők sürű lombjain, a sár majdnem örökösnek mondható. Ha azt állitom,
hogy ezen utat minden lépten-nyomon, mintegy három lábnyi szélességű
árkok szakasztják meg, melyekből egyes hegyes sziklacsúcsok magaslanak
ki, vagy óriási fatörzsek által van korlátozva, akkor még mindig
szépitve szóltam róla. Nyeregben maradni teljes lehetetlenség, mert
bárha sokan azt állitják is, hogy a paripa lába a legjobb vezető: alig
tettünk néhány lépést s nem egy hasonlóképen gondolkozó persát láttam a
sárban egészen alámerülni. Nem volt tehát mit tennünk, mint a kimagasló
sziklacsucsokra ugrálni, vagy a sikamlós gyalog uton négy kézláb mászni
tovább, valóságos pokoli kin volt ez, s az olvasó legkönnyebben fogalmat
szerezhet magának minderről, ha azt mondom, hogy egy Ferszakh
távolságot, mint egy hat óra alatt valánk csak képesek megtenni. Midőn a
sikságra érkeztünk, ember és állat úgy el voltak fáradva, hogy négy órai
pihenést kellett tartanunk, s utunkat csupán délután folytathatók. Itt
az út két ágra oszlik. Balra Balfurus felé vezet, jobbra pedig Száriba;
mi is ez utóbbira tértünk, s nem kevéssé valék meglepetve, midőn a mind
sürűbbé váló erdőségbe lépve, négyszögletes, szabályosan kivágott
kövekkel kirakott remek országútra léptünk, melynek mindkét oldala
mellett árok vonul. Persiában a készített országút valóban a ritkaságok
közé tartozik; s ez nem is a mostani kor munkája, hanem, a mint mondják,
Abbasz sah épitteté, hogy a Káspitenger partján fekvő kedvencz mulató
helyét, Esref-et annál könnyebben érhesse. Egyébiránt e műnek
megpillantása, a két oldalról környező erdőséggel együtt, képzelmemben
Európába varázsolt át engemet. Maga az erdőség oly sürű s oly
áthathatatlan vala, hogy ama mesék, melyeket egykor az eltévedtekről
hallottam, valóságnak látszottak előttem. Hemzseg e táj madarak és
állatok legtarkább vegyülékétől, és az indiai Dzsenjelek után, a lehető
legvonzóbb hely volna európai sportsman-jaink számára. Utitársaim alig
birtak örömükben hová lenni, azon roppant mennyiségű puszpangfát
megpillantva, mely itt egészen gazdátlanul növekszik, s melynek mind az
ő hazájukban, mind általában egész Ázsiában igen nagy ára van. Ugyanis
puszpangfából készülnek azon félkerek fésük, melyek egy-egy darabját
minden müzülmannak szüntelenűl magánál kell hordania a korán egyik
rendelete szerint, a szakálnak előirt toilettejét ezzel végezendő. Az
ifjabbak nem állhattak ellen azon vágynak, hogy egypár hatalmas ágat le
ne vágjanak, miket aztán majd a távol Khokandba magukkal vinnének,
azonban csakhamar belátták szándékuk kivihetetlenségét, s még az este,
az állomáson, valamennyit a tűzre vetették.
Minthogy a reggeli órák nehéz vándorlása jóformán kimerített
mindnyájunkat, az estszürkület beálltával valamennyien hely után
néztünk, a hol megpihenhetnénk. Le is telepedtünk volna a legelső
kinálkozó helyen, de a velünk jövő nehány persa figyelmeztetett
bennünket, hogy ezen erdőségben, kivált ez évszakban igen sok ragadozó
állat van, melyek rablási vágyuktól ösztönöztetve, éjszakánkint még az
erősen épült hajlékokat is megtámadják, s igy a szabad mezőn tanyázóra
nézve még sokkal veszedelmesebbekké válhatnak. Kivált a tigrisek voltak
azok, melyek bárha nem oly vérengzők is mint a bengaliak, óvatosságra
intettek bennünket. Minden fáradtságunk daczára, egész késő éjszakáig
haladnunk kellett tehát az erdőségben, mig nehány különálló
házcsoporthoz jutottunk, melyeket Heften-nek neveznek, s melyek
közelében az erdő szélen megtelepedtünk. Elhatároztuk, hogy egész éjen
át a lehető legnagyobb tüzet fogjuk lobogtatni s mellette felváltva
virrasztani; mert a persák tudósitását épenséggel nem tartám pusztán
megfélemlités végett mondottnak. Már az egész tájat bevilágította éjeli
tüzünk lángja, s mégis a közeli sürűségből szünni nem akaró recsegés és
röfögés hangzott felénk. Éhes vadkan falka volt, mely zsákmány után
tört, s csak is egy-egy fegyver elsütése által sükerült őket némileg
sakkban tartanunk. A sakalok még oly szemtelenek is voltak, hogy úgy
körülszaladgáltak bennünket, mintha házi állatok volnának, s még a
botütések sem használtak ellenük; s merüljön csak az ember valami mélyen
a beszélgetésbe, s ne vigyázzon élelmi szerére vagy ruhájára, ezek
bizonyára ott teremnek macskaügyességgel és elragadják. Mindazáltal az
egész éjen át semmi veszedelem sem ért bennünket, sőt ez éji táborozás,
az óriási rengeteg közepette, igen kellemes emléket hagyott hátra én
nálam; egy penabad-ért (körülbelől fél frank) 10 fáczánt vettem, nagyot,
kövéret s kitünően jó izűt. Tatár utitársaim is bőségesen bevásárlottak
ez áruczikkből, mely itt oly roppant tömegben található, hogy az erdőség
sürűjében, hol a felrepülés lehetetlen, százat meg százat lehet bottal
leverni, s még harmadnap mulva is fáczánpecsenye pótlá az itt különben
nagyon drága kenyeret.
Mig úgy éjfél táján, mikor a virrasztás sora rám került, itt ültem volna
a vígan pattogó tűz mellett, khinai tatár barátaimmal, itt e regényes
erdőségnek közepette, meg nem állhatám, hogy ezen, még az éji ruhába
öltözötten is oly elragadó természet végig tekintésénél gondolatban a
távol nyugat felé ne repüljek. Hadzsi Bilal barátomat is meghatotta a
jelenet fensége, ő is odagondolt a khinai tatárságban fekvő háza tájára,
közlékenynyé lett, nejéről, gyermekeiről kezdett beszélni, a mit a
müzülman igen ritkán cselekszik, s mélyen felsohajtott, mikor
legfiatalabb leányának nevét emliték ajkai. „Hihetőleg az legkedvesebb
gyermeked“ – kérdezém. „Igen, efendi – viszonzá a tatár – negyedik
kedvencz feleségem leánya, a kit nem pénzért vettem, hanem a ki tiszta
ragaszkodásból jött hozzám, bárha kétszer oly idős vagyok mint ő.“
Elbeszélte aztán, hogy a leányok, az egész világ kerekségén az ő
hazájában a legolcsóbbak; „Törökországban, Persiában, sőt még
Közép-Ázsiában is drága pénzen kell megvenni az embernek jegyesét, de
minálunk hat Tillan (arany) mindig lehet feleséget kapni. Nálunk az élet
is olcsó, s minthogy te, a mint mondád, még nőtlen vagy, jőjj velem
Akszuba, települj meg ott és bizony boldog lehetsz!“
Egy másik, Namengan közelében fekvő birtokának szépségeit kezdé vázolni
előttem. Ő is meghítt. Mind valamennyi saját otthonáról beszélt, s én
most érzém talán legnehezebben, hogy incognitom szigorúan tiltja, azon
földnek nevét ajkaimra venni, a hol én születtem, s melyet a
világkerekségén a legfőbbnek és legszebbnek tartok. Igy váltakozott
beszéd beszéd után, mig végre a hajnal fénye tört keresztül az erdőség
lombjain. Mikor egészen megvirradt, mi is nyergeltünk, hogy Heftenből
Szári felé, Mazendran fővárosa felé vonuljunk. Nagy szomorúságunkra itt
végeszakadt a pompás országútnak, s a mily jó ez volt eddig, ép oly
kimondhatatlan rosz lett az, melyen ezután haladtunk. Majd holmi
nyomorúságos töltéseken vonultunk végig, melyek beláthatatlan mocsárok
közepette, vékony szalagocskák gyanánt kanyarognak, majd csak félig
kiszáradt mocsárokon keltünk át, hol mind az ember, mind az állat csak
lejtve-szökve juthat keresztül, s az a gondolat, hogy egyetlen hibás
lépés a kevésbé szilárd helyre intézve, az embert feneketlen sárba
ejtheti, minden inkább volt, csak kellemes nem.
Két órai haladás után megint erdőségbe jutottunk, melybe alig léptünk
be, s már is erős czitrom- és narancsillat ütött meg bennünket, s
csakugyan sok helyütt e déli gyümölcsöket termő egész kertekre akadtunk.
A sárga gyümölcs gyönyörűen vette ki magát a tündöklő zöld lombozat
között, s a fák oly dúsak valának, mint még semmi egyéb gyümölcsnél nem
láttam eddigelé, s majdnem minden ágat egy-egy támasznak kellett
tartania. Közel az ilyen kertekhez négy erős oszlopon álló négyszögletes
házacskák emelkedtek, az ültetvényesnek és tulajdonosnak házai, ki csak
is jó magas létrán juthat házába. Midőn e különös épitészet okát
kérdezém, azt nyertem feleletül, hogy részint a talaj nedvessége,
részint a rovarok roppant száma lehetetlenné teszik a földön lakást; s
csak egy pár lábnyi magasságban legyen is az ember a föld fölött, az
álom már is sokkal könnyebb, s a levegő sokkal egészségesebb. „Semmi sem
tökéletes a világon – monda társaságunk egy kegyes zarándoka – minden
rózsának meg van a maga tövise, s ha e paradicsomszerű tájéknak sem
rovarai, sem nedvessége nem volnának, ezek az eretnek siíták még azt
képzelnék, hogy ők már e földi életben elnyerték a paradicsomot.“
Egyébiránt itt is úgy találtam, hogy Mazendran lakójának beteges
külszine, igen nagy ellentétben áll szülőföldének gazdag természetével.
S ha azt kérdém ezen emberektől, ha ugyan itt művelik is kertjeiket, de
lakhelyeiket mért nem teszik át máshová; nagy csodálkozásomra mindenütt
azt hallottam válaszul: hogy az erdő, bárha egészségtelen is,
mindazáltal jó erősség gyanánt szolgál az ember-rabló turkomanok ellen,
kiktől e vidéken, a sík, szabad tájon, senki sem tudná magát
megvédelmezni.
Ali Abbad falunál, falunál – mondom, – bárha alig áll többől nehány
háznál, megállapodtunk és reggeliztünk. Utitársaim neki mentek a
narancsfáknak s nehány fillérért szabad volt annyit enniök, a mennyit
csak birtak; s mégis oly mohón fogtak hozzá, hogy az első darabokat
héjastól együtt nyelték le. Az ő hazájukban ennek a gyümölcsnek csupán
nevét ismerik, s az ali-abbadi reggelire, bizonyára holtuk napjáig meg
fognak emlékezni. Én ezen közben, mint rendesen szoktam, most is a
persák közé vegyültem, s figyelemmel hallgatám a kormányzóról, sahról,
vagy a turkomanokról szóló beszélgetéseiket, s minthogy a többi között
az is értésemre esett, hogy Seh Taberszi, a Bábik hirneves erődje –
vagyis azon vallási rajongóké, kik egy időben az egész vidék rémei
valának, ugyancsak e tájon áll; különös örömmel hallgattam néhány
szemtanúnak ezen hires fanatikusok harczairól szóló előadását. A Bábik
felekezete csakugyan nevezetes tünemény Persia müvelődés történelmében,
s minthogy e hirhedt próféta fel és letünése érdekelni fogja a hazai
olvasót, itt egy kis kitérést akarunk tenni, s mig a karavan nagy
csendesen vonul Szári felé, elmondjuk, ki volt az a Báb, hogyan jutott
oly nagy hírre s hogyan kellett elvesznie.
_Báb és Bábi-k._
Sirazban 1843 táján egy fiatal mollah élt, kinek neve: Mirza Ali
Mohamed, ki éles elméje, a szent könyvekben való jártassága, kellemes
külsője, csengő hangja és szép szónoki tehetsége által igen korán kitünt
ismerősei körében. Mindezen tulajdonokhoz még az is járult, hogy ő mint
szeid, származását egyenes ágon vezeté le a próféta családjától, s azon
kettős tisztelet, melyben személye és tehetségei folytán részesült, az
ifjú mollahnak már természettől is felhevülésre hajlandó kedélyét,
önbálványozással és magatúlbecsülésével tölté el. Nem elégedvén meg a
tanulmányok szokásos folyamatával, miket a persa hittanulóknak végezniök
kell, már korán Rumuzat-tal, azaz: titkos tanulmányokkal foglalkozott,
sokat érintkezett Gebrekkel, hindukkal és örményekkel, s minthogy a
dolgok régi állásával nem volt megelégedve, mindig ujabb és
rendkivüliebb dolgok kutatásába mélyedt, s minthogy nagyságának
képzeletében tehetségei valami rendkivüli terményeivel akart előlépni, a
heves vérű délszülöttet az az eszme foglalkoztatá kezdettől fogva, hogy
ő az Iszlam vallásos épületét halomra dönti, annak helyébe uj hitet
állit, s ezen új tannak ő lesz a prófétája a világ előtt. Hogy az ilyen
tervvel nem könnyűség az iszlamita keleten fellépni, azt mindenki előre
is sejtheti, s ezt Szeid Ali Mohamed is igen jól tudta. Hogy
bekövetkezendő hatalmát megalapíthassa, nem volt szabad kegyes és lelkes
siíta hirét már előre elvesztenie. Sok ideig szigorú asceta-életet élt,
Mohammedet és az Imamokat legmélyebb tisztelete tárgyaiul tartá, s hogy
még inkább olyanul tündököljön, mint a kit Isten lelke különösen
ihletett, még Mekkába is elzarándokolt. Onnan Bagdadba ment, hogy az
ottani környéken levő, s a siíták által szenteknek tartott helyeket
meglátogassa. Útközben, volt gondja rá, hogy földiei közül mindig
egy-egy kiváncsi csoportot gyüjtsön maga köré. Mondják, hogy lelkes
szónoklatának csodás hatása volt, s hogy sokan, a kik a végett mentek
hozzá, hogy általa az Iszlamra tanittasanak, szavainak hatalma által
annyira félre vezettettek, hogy lelkesedésük hevében alig vették észre
miszerint a mollah, a helyett hogy vallásukban megszilárdítaná, még
inkább el is téritette őket attól. Midőn a Tigris partjairól visszatért
szülővárosába, utitársai, kik egyszersmind első követői is valának,
nagyszámú proselytát szerzettek tanainak. Uj vallás alapitásáról még szó
sem volt nyilvánosan. Még csak az járt ajakról ajakra, hogy Hadzsi Ali
Mohamed igen gyönyörűséges dolgokat beszél. Házát a hallgatók szünet
nélkül ostromolták, az utczákon mindig úgy jelent meg, hogy a lakosság
különböző osztályainak egész tömege kisérte, mollahk, kézmüvesek,
parasztok stb. s a mint Sirazban hallottam, ez időben nem is az általa
alapitandó valamely uj vallás eszméje, – mint inkább találó logikája,
melylyel egyéb mollahk visszaéléseit ostorozá, s a szent irás némely
kétes helyeinek merész magyarázata volt az, mi az egész világot
foglalkodtatá. Hogy ezen mollahk nem sokára legveszedelmesebb
ellenségeivé váltak, ezt előre nagyon könnyen el lehet gondolni, általuk
ámitónak neveztetett, mint eretnek megvettetett, a mi azonban őt, a maga
felekezete előtt annyival is inkább tisztelet tárgyává tette, minthogy
az uralkodó Mollahkat Persiában nem nagyon szeretik, s midőn több
nyilvános disputatióban Sirazban, az ulema-világ legelőkelőbb tagjait
páratlan ékesszólásával legyőzte, s ezen diadal neki a győzhetetlenség
pálmaágának fensőbbségét megszerzé: a mi rajongónk csakhamar nyilván
szint kezdett vallani igazi czélja és szándékai felől. Kimondá, hogy
nemcsak a sirazi mollahk, nemcsak az iráni mollahk, hanem az Iszlam
minden mollahja tévedésben él, s hogy az igaz hit gyémántja az ő
birtokában lévén, ő azt nem sokára úgy fogja ragyogtatni, hogy annak
tündöklése az igaz hivőket a legtávolabb országokból is hozzá vezetendi,
s az ellenkezőket vaksággal fogja megverni. Sőt még annyira is ment,
hogy egy alkalommal a mindenható s közte levő viszonyt vázolván, lángra
gyúlt tanitványai előtt, arab nyelven felkiáltott: „Hu el ilm, ve ena
babi hi!“ „Ő a tudomány és én az ő kapuja!“ azaz: ha ti ő hozzája
akartok jutni, csak én általam tehetitek. S minthogy ő magát a Báb
(kapu) melléknéven nevezé, ez lett nem sokára bevett nevévé mások ajkain
is, s most már tanainak követői is Bábi-nak hivattak.
Valóban különös, hogy a persák, kik külsőleg oly lelkesűlt
mohammedanoknak látszanak, s kik különösen a maguk felekezetéhez oly
rendkivüli fanatismussal ragaszkodnak: az uj prófétának, az ő előbbi
hitelveikkel oly merőben ellenkező tudományát oly vakon elsajátíthaták;
s ugy hiszem, ez is megbizonyitja oly sokszor kimondott nézetemet, hogy
a persák minden külső bigottságuk daczára, a kelet leggyengébb hitű
mohammedanjai. Könnyen izgatható kedélyük mind abban a mi uj és
rendkivüli, a legnagyobb élvet találja, s habár csak igen kevesen érték
is a bábi-tudomány lényegét, s talán abba bele sem akartak mélyedni:
mindamellett mégis buzgó követőivé lettek, őt földöntúli lénynek
tekinték, s Hazreti Ala (Legfőbb magasság) czimmel tisztelték meg.
A sirazi hatóság, mely Báb fellépését sokáig ártatlan tréfának tekinté:
csak akkor ébredt eszméletre, midőn amannak már tekintélyes hatalma
volt. Mirza Huszein Khan, a kormányzó, az egyházi tekintélyekkel együtt
elhatározá, hogy az ügyek állásáról jelentést teend a teherani udvarnál,
hol, természetesen, a legfeketébb szinekkel rajzolák mindazon
veszedelmeket, melyek az eretnek Szeid fellépése által, az igazi vallást
fenyegetik. Azonban Báb, ki erről csakhamar tudósítva lőn, cseppet sem
jött zavarba. Ő is írt egy levelet a királynak és minisztereinek, s
keserű panaszokra fakadt az ulemák romlottsága felől, s azt mondá, hogy
ő isteni küldetés által van arra felhiva, ezen a bajon segíteni. Jól
tudja ő, hogy ellenei sok küzdelmet fognak támasztani ellene, de ő bízik
ügye igaz voltában, melyért mind ő, mind követői, ha kell, életüket
szivesen feláldozzák. Az időben a gyenge Mehemed sah uralkodott, vagyis
jobban mondva minisztere Hadzsi Mirza Agaszi, kinek bizarr vallásos
eszméire, a szofi-sághoz való ragaszkodása s a Gebrek iránt viseltetett
barátságra az igazi müszülman világ a nélkül is ferde szemmel nézett. A
mint előre látható vala, ezen miniszter a mollahk minden vádoskodása
daczára a sirazi Szeidet nemcsak hogy szigorúan meg nem feddette, hanem
– a mint sokan állitják – titokban még pártfogása alá is vette. A
helyett, hogy eltették volna láb alól, csak házi fogsággal bünteték, a
mely engedékeny bánásmód követőit a legnagyobb örömre gerjeszté, s azok
száma napról napra tetemesen növekedék. Maga Báb is sokkal világosabban
és nyiltabban szólt ezután missiója felől, s tanait nem csak a maga
körében hirdeté, hanem szétküldött apostolai által az ország minden
részében terjeszteté. Ez utóbbiak közül, kivált egy bizonyos Huszein
Busrevie nevű mollah tünt ki, mint a kinek jeles képességeit, ellenségei
maguk is elismerték. Sirazba Khoraszanból jött, hol ifjusága éveit
vallástudománynyal és casuistikával tölté, a „legfőbb magassággal“
megismerkedett, és csakhamar legtevékenyebb és legbuzgóbb segédévé vált.
Visszautaztában nyilvánosan is fellépett Iszfahanban, s mind ott, mind
Kasanban, úgyszinte Teheranban is annyi lelket téritett megához, s oly
annyira felgerjeszté mindenek figyelmét, hogy az utóbbi helyen maga a
király is szólni kivánt vele. Mind ezt, mind pedig minisztereit
hasonlókép meg akarta tériteni, főnökének vallástanát elébük
terjesztvén. Gobineau gróf beszéli, hogy a többi között arra is
czélzott, miszerint Iran és Európa között mindig szorosabbá és
szorosabbá füződvén már az egymást összekapcsoló viszonyok, szükség van
e vallásra, minthogy a nyugattól elszakasztó olyas eszmékről, minők
például a frengik megvetése, mint tisztátalanoké, a soknejűség stb.
illendő immár lemondani, s hogy ugyanezen gondolatok Közép-Ázsiának már
három nagy uralkodóját, u. m. Sah Akhbar nagy mogult, Sah Iszmaelt és
Nadir Sahot is foglalkoztaták. Báb nem akar egyebet, mint ezt a fusiot,
s ha a király őt pártfogása alá veszi, önmagát halhatatlan hírrel fogja
koronázni. Mehemed Sah, mint telivér keleti ember, ki előtt a „laisser
aller“ elve volt a legkedvesebb, egészen más dolgokért epedt, mint a
mikre őt a mollah serkentgeté. Legnagyobb gondja az volt, hogy az őt
gonoszul gyötrő köszvény fájdalmaitól megszabaduljon, aztán nyugalmat
élvezhessen, s igy a nélkül, hogy Báb fellépteért valami nagy haragot
mutatott volna, Mollah Huszein nyugtalanító szavai elegendők valának
arra nézve, hogy ennek kijelentessék, miszerint ha abban a nyomban
minden követőivel együtt el nem tisztul Teheranból, bizonyára pórul jár.
Távozott tehát, de a tapasztalt ellenzés csak növelte még buzgalmát, s
bárhol jelent legyen meg az országban, szavainak hatalma mindig sokat
hóditott meg az új tudomány számára. Báb után őt tekintették második
főszemélynek, s csakugyan nem sokára a „legfőbb magasság helytartójának“
neveztették el.
Ezenkivül még más két főmunkatárs is volt. Az egyiknek neve Hadzsi
Mohamed Ali Balfurusi (azaz: Mazenderanból, Balfurusból való), a másik
pedig egy kazvini nő, kinek eredeti neve Zerin Tadzs, Báb által Gurretül
Ain (szemkápráztató)-ra változtatott. Ez utóbbinak szépségéről és
szellemi tehetségéről csodákat beszélnek. Egy mollah leánya volt, s már
korán foglalkozott theologiával, ki midőn az új próféta tanait
megismeré, legbuzgóbb követői egyikévé lőn. Daczára atyja, nagybátyja és
férje minden esdeklésének, magát az új vallás hivének vallotta,
nyilvános helyeken fátyol nélkül jelent meg mindenütt, s a merre csak
járt, mindenütt azon tanokat hirdeté, melyek őt át meg át hatották. Az
irani iszlam-világban ez szokatlan tünemény volt. A szép fiatal asszony,
ki nemcsak müvelt, hanem valósággal tudós, ki fátyol nélkül jár szerte,
de a mellett ritka erényes, tiszta jellemű: mindez oly feltünő volt,
miszerint nem csoda, ha apostolkodásának rendkívüli eredménye lőn.
Ők hárman egész Iran megtéritését feloszták maguk között, s valóban
bámulatraméltó, hogy a kormány mind Mehemed Sah utolsó éveiben, mind
Naszr eddin trónralépte kezdetén, oly nyugodt szemmel nézte, hogyan
aknázza alá Báb egész Persiát agitatorai által; hogyan veti a
meghasonlás üszkét nemcsak a nép és hatóság közé, hanem egy és ugyanazon
család különböző tagjai közé is, sőt hogyan készíti elő, mily
kényelmesen, egész Irant egy nagyszerű forradalomra. Az első nyilvános
zavargás Khoraszanban tört ki. Ott Mollah Huszein állt az áttérittettek
élén, s bizonyára igen sok dolgot adott a hatóságnak, mely különben is a
fellázadt Szalar leküzdésével vala elfoglalva. Mesedben és Nisaburban
utczai harczra is került a dolog. A bábik, azon pillanattól kezdve,
melyben az új tant felvették, annak egyszersmind legelkeseredettebb
védelmezőivé is váltak; s nem egy mollah vagy kereskedő, ki eddigelé
fegyvert jóformán sohasem fogott kezébe, az új vallás iránti lelkesedése
folytán, egészen bátor harczossá változott. Azonban Korasszanban Mollah
Huszein Busrevinek még sem lehetett nagy kilátása, valami igazán tetemes
pártot szerezhetni. Mazendran hegyvidékére vonult tehát hiveivel együtt,
hol törekvéseit fényes süker koronázta. Ugyanis alig töltött ott nehány
hetet, s oly roppant néptömeg sereglett körébe, hogy a kormányzó Khanler
Mirza, a tartomány további védelmére képtelen levén: Teheranból
kényszerült segedelmet esdeni. Az új vallás követői ellen egészen rendes
háború lépett folyamatba. S bárha a hadi szerencse mindig a vallásos
rajongók részén volt is, mindamellett a túlhatalom visszavonulásra
kényszeríté őket; de Mazendran, mint erdős, hegyes tartomány, nagy
bőségében lévén a rejtekhelyeknek, az üldözöttek a Szari és Balfurus
közt vezető út menti Seikh-Taberszi nevű bucsújárási helyet választák ki
erősségük gyanánt. Árkokat vontak körülötte s rövid idő alatt annyi
élelmi szerrel ellátták a bábik magukat, hogy a leghevesebb ostromot is
jó ideig kiállhatónak itélték. Innen szakadatlanul űzték a tartományban
térítéseiket. Mollah Huszein Busrevi és Mohamed Ali Balfurusi, a két
fővezér, fáradhatatlan volt a maga buzgalmában, s csudákat beszélnek
azon vak engedelmességről, melylyel alattvalóik minden parancsokat
teljesíték. S midőn utóbb körülvétettek és a heves ostrom alatt sokat
kellett szenvedniök, a határozottságnak és halálmegvetésnek oly fényes
példáit mutaták közülök sokan, minőkre a keletieket csakis a
lelkesültség teszi képesekké.
Emir Nizam erélye folytán, ki Naszr ed din Sah trónralépte alkalmával a
nagyveziri tisztet tölté be, nagyobb számú hadsereg vonult Seikh
Taberszi megvételére. – Eleinte a bábik nehány szerencsés kicsapást
tettek a várból, melyek alkalmával rémitő pusztitást vittek véghez a
persák között. Mazendrandban még mai napig a legrémitőbb szinekkel
festik azon kegyetlenségeket, melylyel az ilyes küzdelmek alkalmával, a
felek egymással bántak. Végre a félőrült Bábik száma mind jobban
fogyott, maga Mollah Huszein Busrevi is elesett a csatában, a
megmaradottak pedig, éhségtől gyötretve, még egy kétségbeesett csatát
kisérlettek meg, igy sikerült aztán a királyi hadseregnek e fészket
bevenni, mely az egész vidéknek réme volt, – de az út csak a fanatikus
védelmezők holttestein keresztül vezetett az erődbe.
A mig a mazendrani küzdelem egész Irant a legnagyobb feszültségben és
kiváncsiságban tartá, maga Bab sirazi házában élt, a kormány
rendeletéből, elvonultan; nem társaloghatott jóformán senkivel, ha csak
földöntúli szellemekkel nem, mint övéi álliták, s most már valóban ő
maga is igaznak hitte missióját, mert vajon nem eléggé csodálatos-e,
hogy a mig ő csendben elvonultan él, tanai az egész országban, a
lakosság minden osztályánál napról napra jobban terjedeznek. Nemcsak
pórok, hanem Mollahk is, kiváltképen pedig nagyszámú Szeid csatlakozott
az uj tudományhoz, sőt a Persiában lakó zsidókat is nagyban érdeklé.
Szerencsés fejlődésére nézve igen sokat tett, hogy mindjárt kezdetben
olyan erélyes férfiak álltak az ügynek élén, mint Mollah Huszein
Busrevi, ki magával a királylyal is szembe mert szállni, s a királyi
csapatok gyakori megveretése, az új tannak legbeszédesebb csodatette
volt.
Alig fojtatott el Mazendranban a lázadás lángja vérpatakokkal, midőn a
küzdelem, még pedig nem kevesebb elkeseredéssel, az ország más helyén is
megkezdetett. Ezen hely pedig Zendsán vala, a népes Khamsza kerület
fővárosa, hol Mollah Mohamed Ali Zendsani a lakosságot ép oly
bámulatraméltó erélylyel izgatá fel előbb az ottani kormányzó, utóbb a
Teheranból jövő nagy sereg ellen, mint Mazendránban másik hitsorsosa.
Még mai nap is láthatók a pusztulás nyomai, melyet ezen küzdelem
Zendsanban minden irányban terjesztett.
A Bábik a most nevezett város czitadellájába vonultak, s bárha jobbára
békés polgárokból lettek katonákká, hihetlen elkeseredéssel harczoltak,
bátorságuk valóságos csodákat tett, mig végre a királyi sereg túlszáma
által nyomottan, a kétségbeesés utolsó küzdelmeit vívták. Egy ilyennek
alkalmával Mollah Mehemed Ali veszélyesen megsebesült, s midőn több napi
súlyos szenvedés után végét közelíteni érzené, ügyfelei főbbjeit halálos
ágya körül gyüjté még, s ágyúdörgés között adta ki nekik utolsó
parancsait. „Felhivta őket – beszéli Gobineau gróf – hogy az ő veszte el
ne csüggeszsze őket, mindvégig maradjanak meg híven az ügy mellett, s
álljanak ellen minden támadásnak. Bebizonyitá nekik még azt is, hogy ez
nem leend valami nagyon drága árú hőstett, mert ő maga negyven nap mulva
ismét fel fog támadni, s a halál nekik sem lesz sokkal keserűbb.
Mosolyogva inté a körülállókat, legyenek vidámak, mert – a mint mondá –
ilyes ideiglenesen tartó balsorsban, semmit sem szabad olyannak
tekinteni, a mi az embert valóban elszomoríthatná. Ilyen szavak között
adta ki lelkét.“ Öltönyöstől, oldalára kötött karddal temettetett el. De
a hadsorokon csakhamar észre lehetett venni az ő hiányzását. A királyi
hadsereg mindig több és több tért nyert, s a Bábik fanatikus követői
végre is fegyverletételre kényszerültek, s bárha nekik kegyelem
igértetett, kegyetlenül levagdalták valamennyit.
Egyéb helyeken is voltak holmi kisebb jelentőségű kitörések, de Persia
akkori erélyes főminisztere elérkezettnek látta az időt, hogy a baj
gyökeresen megorvosoltassék. A sirazi prófétát saját házában elfogták, s
előbb a gilani Csejrek erődbe vitték, honnan azonban két legbuzgóbb
hivével együtt Tebriz várába záratott. Itt eleinte a város legelőkelőbb
s legtudósabb Mollahknak gyülekezete elé idézteték, kiknek az volt
feladata, hogy tanait czáfolják meg, tekintélyét ezáltal semmisitendők
meg a nép előtt. Báb a lángész és lélekjelenlét fényes bizonyságát adta
a heves vitatkozásban, azonban minthogy őt kiáltó tévedéséről meg
kellett győzni, nem használt semmit minden ügyekezete, s mint eretneket,
ámitót, s a király és vallás ellen lázitót, halálra itélték. Hogy a
világ meggyőződjék a próféta halandósága felől, kivégeztetését a lehető
legnyilvánosabban akarták végrehajtani. Két hű tanitványa kisérte utolsó
utján. Az egyik, Aga Szeid Szerveizi a kinok gyötrelmétől kimerülten
földre rogyott és keservesen sírt. Kegyelmet igértek neki, ha megtagadja
hitét és Bábot gyalázó bántalommal illeti. Ő, fájdalmai által
meggyőzetve, megfeledkezék magáról, s urának szemei közé köpött, – mire
aztán szabadon bocsáttaték. Teheranba menekült, de utóbb megbánván
ekkori gyengeségét, még sokkal dühösebb bábivá lett, s a legborzasztóbb
kinhalállal kellett elvérzenie. A másik tanitvány egészen állhatatosan
megmaradt mellette s ura mellé állittatott egy falhoz, hol mindakettőnek
golyó által kell vala meghalniok. Mindketten kötelekkel voltak
odakötözve, de ki irja mindenek bámulatát, midőn egy egész századnak, a
két halálra itélt ellen irányzott tüzelésére, a füstgomolyból maga Báb,
a próféta egészen sértetlenül előlépett. A golyók, majdnem hihetetlen
módon mindazon köteleket szétszaggaták, melyekkel ő oda volt kötve, s
még pedig olyan módon, hogy őt magát egyetlen egy sem érte, s minthogy a
távolban egy őrházat látott, nagy gyorsasággal abba menekült.
Ha Bábnak ebben a pillanatban elegendő jelenléte van, s midőn az egész
tömeget – melyben bizonyára követői is valának – a legnagyobb
csodálkozás fogta el, ha ekkor szabadulását valamely isteni csodának
tulajdonítja s a körülállókhoz beszédet intéz: semmi kétség, hogy sem a
katonaság, sem a király, sőt a világ semmi hatalma sem merte volna őt
ujra a halál elé állítani. Azonban az utolsó órának kinjai minden
lelkiéberségétől megfoszták; elfogatott, ujra megkötözteték s bárha alig
lehetett embert találni, a ki másodszor is rá lőjjön, mindazáltal a
második tüzelés, mégis azonnal véget vetett életének. Összeroskadt, s
hogy a nép csakugyan meggyőződjék az egyén azonossága felől, holttestét
három napig hurczolták szerte a városban.
Báb meghalt ugyan, de követőinek tüze nem lohadt le az ő elestével, sőt
inkább ujabb s még hevesebb lángra gerjedett, az elesett vértanú iránti
szeretettől és a gyilkosok elleni boszúvágytól.
A fiatál király, Naszr ed din Sah, kit minden oldalról ösztönöztek a
Bábik erélyes üldözésére, csakugyan minden kigondolható kegyetlenséget
is alkalmaztatott ellenük, mi amazok boszúvágyát is még inkább
felizgatá, elannyira, hogy a király alig szabadulhatott meg egy
veszélyes merényletből, melyet nehány elhatározott Bábi személye ellen
megkisérlett. Időről időre még most is merülnek fel hirek egyes
összeesküvésekről és merényletekről, melyeket ezen rejtett felekezet
tagjai intéznek, s csak a legkisebb gyanú is elegendő arra, hogy egész
családok kiirtassanak. Egy bizonyos Szuleman Khan kivégeztetését még
maguk a persák is hallatlan kinzatásnak nevezik. Ez, kire rábizonyodott,
hogy az összeesküvésnek feje: halálra itéltetett. Jó testes ember volt,
s előbb négy vágást tettek mellébe, melyekbe egy-egy égő gyertyát
helyeztek, s addig vezették körül a Bazaron, mig a gyertyák viasza
leégvén, azok kanóczai, a halálraitéltnek testéből szivárgó kövérséget
kezdék égetni. Tüzes patkókat vertek aztán meztelen lábára s ekkor ismét
vezetni kezdék; végre egyenkint kihúzkodták fogait, s félhold alakban
megint beleverték koponyájába, s csak ekkor halt meg. Nemcsak férfiak és
aggastyánok, hanem még nők és gyermekek is voltak, kik a bábi-tanért,
rendkivüli stoicismussal szenvedték el a halált. Sokat meg akartak
menteni, őket a vallott elvek megtagadására serkentvén, de csak igen
ritkán, vagy épen nem sükerült egyetlen tagot is megtántorítani. A
halált, mely az ő fogalmaik szerint az életnek kivánatraméltó örvendetes
vége, csak egy mulékony álom, melyből nemsokára felébrednek: minden
kitelhető módon keresték, s túlboldogoknak mondák azokat, „kik szellemi
főnökük által oly eszközökül választattak, hogy áldozatuk által a
vértanúság koronáját nyerheték.“
Miután oly sokat beszéltünk magukról a bábikról, az olvasó méltán
követelheti, hogy említsünk némelyeket azon törvénykönyvről, vagyis azon
tudomány szelleméről, mely oly rövid idő alatt annyi hivet számlált, s
melyhez titokban – minden kiirtási kisérlet daczára – még ma is oly
sokan ragaszkodnak Persiában. Ott létemkor sokat hallottam ezen új
szekta kanonáról (törvénykönyvéről), melyet Báb maga szerzett, s melynek
egy hiteles másolata a teherani királyi könyvtárban őriztetik. Ujabb
időben – mondják – Pétervárra is vittek egy lemásolt példányt. Egyes
magánosoknál nem igen lehet szó az ilyes példányok létezéséről, mert
annak birása elegendő lenne, hogy az illető tulajdonos bábinak
tartassék, a mi rá nézve a legnagyobb veszedelmet hozhatná, s igy nem is
dicsekszik senki annak birtokával. S igy, valamint maguk a könyvek
titokban tartatnak, az egész új tudomány fölött is a bizonytalan ismeret
köde borong. Némelyek azt állitják, hogy Báb, kommunismust vallott, a
korant tagadá és az Iszlam minden institutióját rakásra döntötte. Mások
még tovább mennek s azt beszélik, hogy ő az ó persa és a keresztyén
vallás közötti álláspontot foglalta volna el, előttem azonban az a
versio látszik leghitelesebbnek, melyszerint Báb a Mohammed által
felállított prófétai sorozatot helybenhagyván, tőle csak annyiban tért
el, hogy az arab vallás-szerzőt nem tartja a legutolsó prófétának, hanem
a meg-megújuló isteni küldetéseket szükségeseknek itéli, s minthogy az
emberiség Mohammed óta ismét alásülyedt a bűnök nagy tengerébe: Isten
szükségesnek látta épen őt bízni meg a tanitás és javitás küldetésével.
Mint próféta, az isteni személyiség tulajdonait kezdi részletezni, mely
értekezése arról tesz tanuságot, hogy keresztyénekkel és Gebrekkel sokat
érintkezett. Azután átmegy a mai társadalom institutióira, melyek
vezetését bizonyos számú papokra kivánja bizni. Templomai nincsenek,
kivéve a bábi-tanért elhalt vértanuk sirjait. Kihagyja a Kible-t is,
vagyis azon pontot, melynek parancsolata szerint az imádkozónak Mekka
vagy Jerusalem felé kell fordulnia. A bábiknak nem szükség a szeszes
italokról vagy más az Iszlam által tiltott eledelekről lemondaniok,
egyszóval menttek mindazon külsőségektől, melyeket Mohammed szigorúan
megtartandó parancsokképen irt követői elé. Igen szigorú a nem-bábik
ellen. Azoknak mit sem szabad birniok, s azért tőlük mindenüket el kell
venni, a mi bizonyára egy legfőbb magnes volt a kincs-szomjas iraniak
előtt. A zsákmányban csak a nép és a papság osztozik, a király és a
hatóság igen alárendelt szerepet játszanak. Adót vagy más egyéb
contributiót nem kell fizetni. Nem érdektelenek a házasságról szóló
parancsolatai, melyet mindenkinek szigorú kötelességévé tesz, s habár
megengedi is a férfiúnak, hogy második nőt is vehet magának, azt
senkinek sem tanácsolja s a többnejűséget általában igen veszedelmesnek
tartja. (Állitólag ezen törvényekben kell annak okát keresnünk, hogy oly
sok nő vált követőjévé), ezeknek azt is megengedé, hogy fátyol nélkül
járjanak. Szabad nekik a férfiakhoz hasonlóan bárhol is nyilvánosan
megjelenniök s általában mindazon előjoggal birnak, mint amaz előbbiek.
A jónak és rosznak, a bizarrnak és bámulatraméltónak tarka keveréke
tehát, mit a Bábik szent könyve magában tartalmaz. Az úgynevezett Kanont
(törvénykönyvet) közelebbről nem láthatám s igy e hiányos jegyzetek,
melyeket most adtunk, részint az egyes persák tudósitásaiból merítettek,
részint pedig Gobineau „Les religions et les philosophie dans L’Asie
centrale“ czimű könyvében is feltalálhatók, azon a helyen, a hol Bábról
emlékezik. Reám legalább az egész Báb és tudománya, bármely egyéb hatást
tett, csak a komoly szándékú reformatióét, csak a valóságos lelkesülés
eszméjét nem. Évek során át érintkezvén a keletiekkel, úgy találtam, s
ezen lapokban már többször ki is fejeztem, hogy náluk igen nagy hajlam
mutatkozik egyik túlságból a másikba esni. A mig Konstantinápolyban
időztem, ott is két ilyenféle próféta lépett fel. A körültekintőbb török
kormány haladéktalanúl elfogatta őket s eltetette láb alól. Azon egész
földrészben, mely az Iszlamhoz tartozik, időről időre lépnek fel
fölhevült elmék, kiknek fellengző képzelmi tehetsége a közérdekeltséget
egy ideig foglalkoztatni szokta. A fejetlenség korszakában sokkal
könnyebb nekik hiveket gyüjteni, de a hol a kormányzásnak csak árnya is
található, ott, mint a fennálló rend megbontóit, haladéktalanúl
megsemmisítik. S minthogy az olyan szerencsés véletlenek, melyek
egyik-másik próféta vagy reformátor nevének megörökitését
előmozdíthatják, nem igen gyakoriak, s minthogy a keleti, minden
pillanatnyi felindulása daczára, mégis szivósan ragaszkodik a régi
institutiókhoz: igen könnyen elgondolható, hogy az ujonan felmerülő
próféták müve, ritkán éli túl önmagukat. „Oh a sors, a szeszélyes sors,
hány bolondot tett az már bölcs Salamonná, s hány Salamont, a világ
nevetségének és gúnyjának tárgyává!“ – mondja a keleti példabeszéd.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szári, mely a mocsáros vidék közepette emelkedik, már három órányi
távolságban látható vala, mindazáltal az az út, melyet egész odáig
tennünk kellett, nehézségeire nézve ép oly feledhetetlen marad előttem,
mint az előbbi mazendrani.
Egy nappal előbb itt eső esett, s igy az agyagos talaj majd egy lábnyira
fel volt ázva, e mellett az út szünet nélkül mélyedések vagy ásott
csatorna partján vezetett, de mindig olyan földön, hogy annak tapadós
agyagja lovak és gyalogosok lábához úgy odaragadt, miszerint minden
lépten-nyomon meg kellett állanunk, patkót és sarut tisztítani.
Kimondhatatlan gyötrelem volt az. A szegény állatok nem egyszer
térdrerogytak a sikamlós ösvényen. Alig egy-kettő jutott közülünk
szárazon Száriba, egyik is, másik is belehempelygett egypárszor a sárba,
s midőn igy tetőtől talpig sárosan bevonultunk a városba, épen sem
csodálkoztam fölötte, hogy a siíta persák hangosan felkaczagtak a sárral
bemázolt kis szunnita karavan láttára, s derültségük teljes mértékét
érezteték velünk. Ez akkor nyilvánult legjobban, mikor a karavanszerajba
bevonultunk. Egy csoport utcza-gyerek kelt nyomunkban s minden
kigondolható gúnyszavakkal és kiabálásokkal kisért egész a kapuig,
melyen át eltüntünk. Azonban, bárha nyilvánosan gúnyoltattunk is, mégis
észrevettem, hogy a bazárban nehány veres-csíkos öltözetű s különös
fejdiszű férfiú állt meg, s felemelt kezekkel, tiszteletteljesen
tekintett ránk. Ezek esetlegesen épen itt időző turkománok valának, kik
a szent földről ép most érkező szunnita hitsorsosaiktól mindjárt első
kézből Fatihát (áldást) akartak nyerni. Alig töltöttünk egy órát a
karavanszerajban, midőn közülök többen személyesen megjelentek s magunk
számára élelmi szerekből, paripáink számára abrakból álló gazdag
ajándékokat hoztak. Közülök egyik előttem is tisztelgett, s midőn ott
láttam magam előtt a legelső turkománt, egész Persiának ezen ijesztő
rémét, őszintén be kell vallanom, hogy vendégem, minden kegyes
türedelmessége daczára, lehetetlen volt a meglepetés és elfogultság egy
bizonyos fokát nem tapasztalnom önmagamon. Egyéb társaim példája nyomán
indulva, áldást mondtam reá, a mit nehány frankot érő adománynyal
jutalmazott. Csodálkozásomat Hadsi Bilallal is közlém, ki örömtől
csillogó szemekkel mondá: „Igen, efendi, nemsokára megszabadulunk,
odajutunk nemsokára hitsorsosaink, a turkomanok földére, s a mennyi
szégyen, becsmérlés és megvetés ért bennünket a persák között, ott
ugyanannyi tisztelet és kitüntetés vár reánk!“ Nem csodálatraméltó-e,
hogy a vigasztalás ezen szavai igen kellemes benyomást gyakoroltak rám?
A rövid incognitó e benső viszony által, mely engem barátaimhoz csatolt,
magamat is tatárrá és szunnitává változtatott, s egészen megfelejtkezvén
a sivatag lakóinak oly sokszor hallott kegyetlenségéről és vadságáról,
már is forró vágyat éreztem magamban, minélelőbb turkomanok és szunniták
közé juthatni.
Száriban két napot töltöttünk. Utitársaim szamaraik eladásával voltak
elfoglalva, minthogy a következő állomáson már hajóra kellett szállnunk,
s igy az állatok átszállitása igen sok bajjal járt volna. Ezen idő alatt
én szerte jártam a városban, hogy a nehány európai utazó által már
megemlített azon emlékeket megtekinteném, melyek állitólag még az iszlam
előtti korszak maradványai volnának. Nem találtam semmi egyebet, mint
nehány jelentéktelen dombot, s egyetlen kupolát, melyet Kumbezi Kaosznak
hívnak, mely azonban sem szépségére, sem régészeti nevezetességére nem
is hasonlítható a göklen turkomanok ugyanezen nevet viselő kupolájához.
Hogy Szári már a régi világban is bizonyára virágzó hely lehetett, ez a
történelemből, kivált pedig Firduszi Sahnamejából látható. Igy például,
Mazendran lakosai Kekaoszt sokáig fogva itt tartották, míg vitéz
tábornoka Rusztem őt utóbb megszabaditá. Igy, az ország nagyjait
Efrasziab szinte Száriba hozatá, sőt ez még a középkor elején is
jelentékeny helyet képezett. A földleiró Ibni Haukal mondja, hogy már
akkor kormányzói székhely volt. A mai várost sem terjedelmére, sem
lakosai számára nézve nem lehet nagynak nevezni. Bazárja egész Persiában
a legroszabbak egyike, s kereskedelme sem oly jelentékeny, mint a minő
lehetne, ha a mazendrani föld gazdag termékenységét elgondoljuk. Mert
bárha e most nevezett tartomány látja is el déli gyümölcsökkel
Éjszak-Persiának, Tatár- és Oroszországnak nagyrészét, s bárha a
czukornád itt igen jól tenyészik, melynek vékony szálait az egész
Iszlam-világ irótoll képen használja, s bárha a ris túlságos gazdagon
terem is: Szári lakóit mégis igen szegényeknek kell mondanunk. A
természet pazar bőségben osztja ugyan áldásait, de mi haszna, ha utak
hiányzanak, melyek a kivitelt elősegíthetnék.
A siíta Persiából a szunnita Turkesztanba való átmenetelre nézve, igen
alkalmas szolgálatot tett a Szári- és Karatepeben levő
afghan-telepitvény, melyet Nadir Sah hozott ide, s mely ha nyelvét meg
nem tartotta is, szunnita hitét egész hűséggel megőrzötte. Ezen község
nehány legelőkelőbb tagja, mindjárt a megérkezésünket követő napon
vacsorára meghítt bennünket, s minthogy az előbb nevezett faluból épen
egypár kereskedő volt esetlegesen Száriban, egész kis karavánunk azok
gondviselésére bizatott. Visszatértükben magukkal vittek bennünket, s
mintegy két órahosszat igen jól kövezett országúton haladtunk,
maradványán Sah Abbasz azon fennebb említett útjának, mely Asztrabadba
vezet. Onnan aztán balra letérvén, mezőkön és réteken mentünk át, egy
mocsárokkal s ingoványokkal lepett úttalan vidéken, azon fekete halom
felé, mely a sikságon már jó távolról feltünt szemeink előtt, de jó késő
éjszaka volt már, midőn oda egészen kifáradtan megérkeztünk. Ha az
afghan-telepítvény nyomorúságos külseje már elegendőképen meglepett,
lakhelyeik szennyes és rideg belseje még kellemetlenebbül hatott reám.
Nem, mintha talán a persáknál sokkal szegényebbek volnának: hanem az
egész afghan nemzetnek jellemző sajátsága s a tatárelemekhez való nagy
vonzódása okozza csupán, hogy a kényelem és tisztaság dolgában a
persáknak oly sokkal mögöttük állanak. Száriból idáig nyolcz óra hosszat
tart a lovaglás, s bárha e két helyet szakadatlan közlekedés köti is
össze, társadalmi viszonyaik között oly roppant különbséget találtam,
mintha legalább is száz mértföldnyi távolság választaná el őket
egymástól: s ezt a tapasztalatot igen sokszor lehet tenni a keleten.
Valamint a nappal, hosszabban tartó estszürkület nélkül, hirtelen
éjszakává lesz: épen így különböznek e socialis viszonyok egymástól,
minden fokozatosság nélkül. Az ember alig veszi észre, hogy az egyik
vagy másiknak határára érkezett, oly csekélyek az átmenet nyomai.
Mig a turkoman partok mentén teendő hajózásnak – melyet Közép-Ázsiáról
szóló könyvem olvasója már ismer – szükséges előkészületei megejtettek
volna, mintegy önkénytelenül vágyam támadt, a síkságon egy sétát tenni,
honnan még egyszer visszanézhettem a persa falvakra, s honnan a
magaslaton fekvő Esrefi nyaraló szemembe tűnt még. Ezen épület, melyet
Sah Abbasz nyárilak gyanánt építtetett a maga számára, az európai utazók
által olyannak iratik le, mint a mely annak idejében ragyogott a fénytől
és pompától. Persia azon nagy királya a meleg nyári időben rendesen ide
szokott elvonulni, képzelem is, milyen jól eshetik az az embernek, ha
Közép-Iran égető hősége ellen, a Káspitenger partjaira menekülhet. A
várból jobbra és balra gyönyörű kilátás nyílik Mazendrannak őserdők
koszorúzta hegyeire és halmaira, az előtérben pedig a Káspitenger kék
hullámai, melyek az asuradai keskeny földnyelvvel gyönyörködtetik a
szemet. A palota utóbb leégett s Nadir Sah épitteté fel ujból, s bárha a
persák az itteni szokás szerint most is Csil-Szutun-nak (negyven
oszlopúnak) nevezik: Ouseley, felét is alig találta. A kastély maga egy
egészen közönséges, egyszerű épület, mely két sor faoszlopon nyugszik.
Csak a nagy kiterjedésű kertek méltók különösen emlitésre. E hajdan oly
pazarfényű királyi lak egyéb részei egészen pusztulásnak indultak, s
Irannak egyetlen fejedelme sem választaná többé ezen helyet
szórakozásaúl, mert a szemnek legszebb gyönyörűsége, a tenger gyönyörű
tükre, nem persáé többé! A hajókon csak orosz lobogó lengedezik, csak
ezek szelik át a habokat, s a napot és oroszlánt viselő persa zászlónak
el kellett tünnie, s talán úgy, hogy soha többé ott meg nem fog
jelenhetni.[19]
Eközben a persa szárazföldről való elutazásomnak emlékezetes reggele is
bekövetkezett. Hideg, komor reggel volt ez, a felhőbe burkolt ég, s a
nem sokára megeredt eső öszhangzásba hozta a kopár partvidék nyujtotta
szomorú képet a még sivárabb bensőmmel. Egy a tengerbe ömlő kis patak
partján ülék, melyen egy kivájt fatörzsben a nem kevésbbé kezdetleges
turkoman járműre valánk szállandók. Tatár utitársaim szótlan
levertséggel guggoltak körülöttem, türelmetlenül várva a kis csonakot,
mely egymás után hordá őket a hajóra. Én maradtam utolsónak. – Minden
pillanatot, melylyel Persiától való végleges elválásomat halaszthatám,
nyereségnek tarték én, és midőn a hajóslegény legutószor jött, hogy
engemet vegyen föl, ugy tetszett nekem, mintha valamely legkedvesebb
tárgy végső öleléseitől akarna fölragadni. Még egy pillantást, egy mély
fájdalmas, egy könytelt pillantást veték az ég könyeitől áztatott tájra,
mialatt kimondhatlan, leirhatlan érzelmek hatották át bensőmet.
Félelem vagy öröm, megbánás vagy remény, a siker vagy szerencsétlen vég
előérzete volt-e az, mi megindulásomat okozta, bajosan tudnám megmondani
ma. Kitűzött czélom Rubiconát átléptem volt, és a pillanatban, midőn a
csolnak a tengerbe siklék, oly utra keltem, a hol senki sem mondhatá
meg, vajjon sorsom a csalfa hullámokon át biztos kikötőbe vagy a
bizonyos rom felé vezet.