a) Az ó-kor történelme.
Persia történelme mondákkal, de remek-mondákkal kezdődik. A történetiró,
Firduszi remekmüvéből „A királyok könyvéből“ meríti az ó-persa
történelem első korszakának ritka költői szépséggel s igazi
lelkesedéssel megirt eseményeit. A későbbi chronisták, ugy mint: a
Rauzat esz Szefa (élv-kertje) a „Khulaszet ül Akhbar“ (ujdonságok
kivonata) és a „Zinet et-tevarikh“ (a történelem disze) szerzői, e fent
nevezett művet használtak fel kútforrás gyanánt, s mi is ugyanazt
akarjuk követni, s azon királyokat, kik az ó-parsz vallás
leromboltatásáig uralkodtak: a Pisdadidák, Kejjanidák, Eskanidák és
Szaszanidák négy dynastiájára osztani.
A pisdadida, vagyis legelső dynasztia Kajomerszszel kezdődik, ki a
királyi család alapítója; neki földfeletti szellemekkel kellett
küzdenie; az ő tettei, melyekben a sivatag oroszlánai és tigrisei
szolgáltak segítségére, csodákká emeltettek. Fényes sükerrel koronázott
vállalatainak hosszú sora után, fővárosába, Belkh-be vonult vissza, s
uralkodása – állitólag – negyven évig tartott. Őt fia Husenk követte az
uralkodásban, egy erényes fejedelem, ki atyjának viharos kormányzása
után, mint szelid esőt csepegtető felhő lépett fel, s az országban
hasznos mesterségeket terjesztett. Ő találta fel a tüzet, midőn a
kovaköveket széttörné, ő készitteté az első vizvezetékeket, s harmincz
évig uralkodott. Ugyanannyi ideig ült a trónon fia is, Tahmuraz; ennek
Divbend (ördögszelidítő) lőn a mellékneve, azon sükeres harczai folytán,
melyeket a varázslók ellen folytatott. Utána Dzsemsid következék, az
irani mondák legünnepeltebb hőse: „a fenséges.“
A „Takht-i-dzsemsid“ (Dzsemsid trónja) és Persepolis pompás romjai, mind
megannyi emlék, mely az ő fényét hirdeti. Csodakelyhének mondája,
melyből először itta az ő általa feltalált bort, mind e napiglan az
allegoria gyöngye gyanánt él a költészetben, s ezen királyt általában, a
„persa Salamon“nak nevezhetnők. Száz évig tartó uralkodása hiúvá és
elbizottá tette; de a büntetés nem is maradt el, mert Zohak, a vad
zsarnok országára ütött, elpusztítá birodalmát s őt magát is kegyetlenül
kivégezte. Ezen Zohak, ki minden zsarnokok legembertelenebbjének
vázoltatik, teste körül csavarodott éhes kigyókat hordott magával mind
szüntelen, melyeket naponkint embervérrel kellett táplálnia; az
áldozatok száma minden képzelmet felülmúlt, s a nép egy Iszfahani kovács
vezetése alatt fellázadt, ki bőrkötényét póznára tüzvén, ezt használta a
támadó sereg zászlójául, mely sereg lelkesedése csakugyan legyőzte és
megsemmisíté a kegyetlen trónbitorlót. Némelyek szerint agyonveretett,
mások szerint még ma is megvan, a Demawend-ormára odalánczoltan. Elég az
hozzá, a nemzet Feridunt, Tahmuraz egyik rokonát emelé a trónra, ki a
bátor kovácsot gazdagon megjutalmazta, bőrkötényét drágakövekkel
himezteté ki, s ezt „Dirafsi Kejvani“ név alatt drága ereklye gyanánt
hagyta az utókorra[4]. Feridun, ki még ma is az igazság, bölcseség és
hirnév mintaképe gyanánt szolgál, 500 évig uralkodott, életét azonban
sok családi szomoruság keserité meg. Legifjabb gyermeke, Erics,
megyilkoltaték, s igy a király halála után, ennek unokája Minucsehr
lépett a trónra. Ez, kit sokan a görög Mandaoces-nek tartanak, igen
igazságszerető fejedelem volt, s kivált arról lett nevezetessé, hogy az
ő uralkodása alatt lépett fel a legünnepeltebb persa nemzeti hős,
Rusztem, kinek csodákkal teljes születése, neveltetése és csodás
munkássága, a Sahnahme legkedvenczebb tárgyait képezik.
A most említett királynak fia és utódja Nozer, meglehetősen gyengének
tartatik. Ez alatt tört Persiába Efrasziab, Turannak, vagyis
Tatárországnak hatalmas feje, s a birodalmat tizenkét esztendeig magának
hódoltatta. Zal, Rusztem atyja, elűzte ezt, s Zu-t, vagy más néven
Zav-ot emelte a trónra; a háború sebeit ennek kellett behegesztenie, ki
hét esztendeig adót sem szedett népétől, s általában tizenegy évig tartó
egész uralkodását szelidsége teszi emlékezetessé. Ezután Kirsaszp
következik, a kit Ktesias Arbianes-ének, vagy Chorenei Moses:
Kardicias-ának tartanak. Ezt azonban a mindenható Zal, mint a trónra
méltatlant, végre megfosztotta uralkodásától, s igy ezzel vége szakad a
Pisdadidák uralmának, mely Persa számitás szerint 2450 évig tartott.
„Ezen családból – mondja Malcolm – csupán tizenkét királynév maradt
fenn, Kaveh lázadásán kivül pedig, egyetlen egy esemény sincs olyan, a
mely történelmi hitelességre tarthatna számot.“
A kejjanidák, kikben mind a régibb, mind ujabb történészek a
Méd-dynasztiát vélik felismerhetni, Kej Kuba-al, (Herodot és Chorenei
Moses Dejoces-ével) kezdődnek, a ki Kr. e. 710-ben választatott
királylyá, midőn Persia a fejetlenség átkát nyögte. Ez a Jaxartes
partvidékén sokat hadakozott volna Efrasziab ellen[5] s fővezére Rusztem
volt, kinek hirneves hőstettei épen az ő korára esnek. Őt fia Kej Kausz
(I. Cyaxares?) követte az uralkodásban, egy ingerlékeny fejedelem, ki a
harczot szenvedélyesen szereté. A Div-ek elleni csatájában Mazendranban,
Rusztem menté meg a haláltól egy párszor, s a mint Firduszi elbeszéli,
hadserege egyszer egészen megvakult. Ezen természettüneményt sokan a Kr.
e 601-ben történt teljes napfogyatkozásra magyarázzák, mikor a Médek
harczban álltak a Lydiaiak ellenében, s épen ezt hozzák fel azon állitás
alapjául, hogy I. Cyaxares és Astyages egymásra következő uralkodása,
Kej Kausz idejére esik. Ugyanezen korban történt azon persa eredetű tiz
hegyi néptörzsnek egyesülése is, kik előbb egészen nomad életet éltek, s
kiket Cyrus (a keletieknél Kej Khoszrew) ezen új korszak alapítója
egyesített. Ő a méd birodalom romjain alapítá uralkodását, s még pedig
oly nagy terjedelemben, hogy ez a Földközi tengertől, egész az Indusig
és Oxusig terjedt[6]. A haláláról szóló tudósitásokban, mely igen sokáig
tartó uralkodása után következett be, a történetirók nagyon eltérnek
egymástól. Herodot, Jusztin és szicziliai Diodor ugy adják elő, hogy
elfogatott és a Massageták királynőjének, Tomirisnak parancsolatára
megöletett; ellenben Xenophon és utána mások azt állitják, hogy
nyugodtan halt meg ágyában s Pasargadeban temetteték el, mely állitás
valósága mellett az tanuskodik, hogy Nagy Sándor, kétszáz évvel azután,
sirját még a fenebb nevezett helyen látta. Utána fia, Kambyses
következék, a szentirás Ahasverus-a, kegyetlen, kéjencz fejedelem, ki
éjszaki Afrikában folytatott hadjárata alkalmával tulajdon fegyvere
által veszett el, nevezetesen ugy, hogy a midőn lovára akarna ülni,
kardja halálos sebet ejtett czombján. Az ál-Szmerdisz csak igen kevés
ideig tarthatá fenn magát a trónon őutána pártja segedelmével; ugyanis
felfedeztetett s a persa nagyok legyőzték s meg is ölték. Minthogy
kettük között annak igérték a trónt, kinek lova a jövő reggel
napkeletkor első nyerítene: Darius volt a szerencsés, ki lovászának
kézre játszása következtében, a koronát elnyerheté. Ő ép oly szerencsés
törvényhozó volt, mint hóditó; Persiát 12 szatrapiára osztotta, a
földmüvelést elősegité, hadseregét szervezé, s nem elégedvén meg azon
hadjáratokkal, melyeket elődei az afrikai és ázsiai országok ellen
viseltek: 7000 emberből álló seregével Görögországba tört. Ezen
hadviselés eredménye ismeretes; azonban a szenvedett vereség nem
csüggeszté el a fejedelmet. Egy igen ügyes görög hajósnak Indiáról adott
tudósitására, nagy sereggel rontott ezen országra, s már is roppant
birodalmának, itt huszadik szatrapiáját alapitá. Mikor azonban a
marathoni vereséget megboszulandó, ujabb hadjáratra készülne Görögország
ellenében: a halál hirtelen meglepte, s igy trónját azon parancsolattal
adta át fiának Xerxes-nek, hogy az athenieken boszút állana. A persa
történelmi kútfőkben Kej Khosrev (az állitólagos Cyrus) után Lohraszb,
ezután pedig Gustaszb következnek, mely utóbbit sokan Darius
Hystaspesnek gondolnak, a mi nem is lehetetlen. Erről itt különösen
azért tétetik emlités, minthogy a nemzeti hagyomány szerint, Zoroaszter
a nagy bölcsész és vallásalapitó épen Gustaszb uralkodása alatt lépett
fel, – s kinek első tanítványai közé, maga a király is tartozék. Nem
csodálkozhatunk rajta eléggé, hogy a görög történészek azon nevezetes
eseményt épenséggel nem említik. Xerxes azon kegyetlenségéről hires,
melyet testvéröcscse Achämenes által hajtatott végre Görögországban, s
az ugyancsak itt oly szerencsétlenül végződött harczáról; életének vége
is igen tragikus volt, a mennyiben Szerailjának kiadásai ármány folytán
veszett el, uralkodásának 12-dik, mások szerint – 20-dik esztendejében.
Gustaszb után Bahman következik az uralkodásban, ki az: Ardesir,
dirazdeszt (hosszúkezű) melléknevet nyerte, a görög irók Artaxerxes
Longimanus-a. Uralkodása olyan volt mint a könnyed álom, hatalma olyan
mint a tünékeny árnyék, s a pusztulás jelei fiának II. Xerxesnek
uralkodása alatt nyilván láthatókká lettenek; s csakugyan a Kejjanidák
hatalmát csak egyetlen lökésnek kellett már érnie, hogy Darius
Codamannus alatt összeroskadjon; ezen haláldöfést pedig – a mint tudva
lévő dolog – nagy Sándor adta meg, a ki Iszkender néven szerepelvén a
keletiek hagyományaiban, csodatevő erejü hősnek mondatik és ismertetik.
A mint a görög kútfőkből tudjuk, Darius, Sándor által üldöztetvén,
gyilkosok által megöleték, s vérében ázva hordszékében magára hagyaték.
A macedon Polystrates végvonaglások között találta; még vizet kért, s
ajka utolsó lehellete is áldást mondott Nagy Sándorra, mért hogy oly
nemesen viselteték neje, anyja és gyermekei iránt. „Nyujtsd kezedet
Sándornak, mint a hogy én nyujtom neked – mondá Polystratesnek – ez
hálám és szeretetem egyetlen záloga, melyet jelen helyzetemben néki
nyujthatok.“ Ezen szavakkal megszünt élni, s egyszersmind ő zárja be a
Cyrus által alapított uralkodó családból származott fejedelmek sorát,
kik szám szerint 13-an, 206 évig uralkodtak Persia fölött.
Eskanidák. Ezeket a belföldi történészek Muluk-i-tevaif (a törzsek
királyainak) is nevezik; a nyugatiak által azonban dynasztiájuk a
Seleucida és Arsacida-uralomnak mondatik. Kezdetüket jóval Nagy Sándor
halála után vették, midőn Seleucus, Kr. e. 323-ban az Euphrat, Indus és
Oxus között lévő összes tartományok urává tette magát; még a Gangest is
átlépte s az ind Sandracottesz-szel kötött szövetsége, sok éven át
tartott. Halála után a Seleucidák uralmát Kr. e. 250-ig senki sem támadá
meg, mig végre a parth-ok, a maguk törzsének egyik fejét, Arsacest
választván vezérökül, ki a Macedonok hatalmát megtörte, s az ő tulajdon
családját Iran trónjára juttatá. Ő, Hircania kormányzója, Seleucus
Callimachus ellen küzdött egyik csatájában halálosan megsebesíttetvén, a
koronát testvéröcscsére, Tiridadeszre hagyá, kit azután II. Arsaces,
Praepacius és Phraates követének, mig végre a parth-birodalom legnagyobb
fényét, ezen család hatodik uralkodója, I. Mithridatesz alatt érte el,
ki Iran határait az Eufrattól egész az Indusig terjeszté és Syriát
Demetrius Nicatortól elvevé; egy szóval, fegyverét még távolabbra
villogtatá diadalmasan, mint egykor maga Nagy Sándor. Mithridatesz után
II-dik Phraates, I. Artabanes és Pacorus következének, mely legutóbbi
alatt a parth-ok először érintkeztek a rómaiakkal, s csakugy az Arsacida
ház ezen kilenczedik fejedelme volt az, a ki Sullához követséget
küldött. Harminczhét évvel utóbb, Licinius Crassus consulsága alatt, a
római hadsereg I. Orodes király idejében a legnagyobb vereségek egyikét
szenvedé Mesopotamia sikságán, mely győzelem annyira elbizottakká tette
a parthokat, hogy be nem érvén legujabb hóditásaikkal, Julius Caesar és
Pompejus ellen közti villongásokba is beleavatkoztak, sőt Syrian át
egész kis Azsiáig nyomultak elő, s bárha Antonius alvezérei viszszaüzték
is őket, a most következő uralkodás idejében Antonius nem vala képes a
Crassuson ejtett gyalázatot lemosni. Csak huzamosb idő után, az Arsacida
ház 15-ik uralkodója azonban, Augusztus fenyegetéseitől megrettenve,
hogy boszújának magát ki ne tegye, a Crassustól elfoglalt lobogót
Augusztusnak visszaküldötte.
S igy a következő két évszázad, szakadatlan lánczolatát képezi a Roma és
Parthia között meg megujuló ellenségeskedések, – megbékülések és
kiegyezkedéseknek, mig végre Artabanes, a harminczadik s legutósó
Arsacida, a fellázadt parthus törzsfőnök Ardesir vagy Artaxerxes ellen
három egész napig folytatott csatában elesett. Vele megszünik ezen egész
dynastia is, mely 180 évig ült Iran királyi trónusán.
„Nagy Sándor halálától kezdve Ardesir Babegan uralkodásáig – mondja
Malcolm – majdnem 500 év folyt le, ezen nevezetes időszak, a keleti
történelmi iratokban, majdnem egészen üres lapot képez. De ha a római
történetiróknál kutatunk: olyan tetteket találunk feljegyezve ezen
időszak folytában, minőkre a leghiúbb nemzet is méltán büszke lehet;
ilyen az, hogy a parthus uralkodók, kiknek hazájuk történelme még csak
nevüket sem őrzé meg, valának egyedül azon fejedelmek, kikre a római
fegyverek, dicsőségük tetőpontján, semmi maradandó befolyást nem
gyakorolhatának.“
Szaszanidák. Ezen uralkodó ház Ardesir Babegannal veszi kezdetét,
Isfendiar unokájának, Szaszannak egyik utódjától. A parth uralkodás
alatt történt felléptéről már tettünk emlitést; ő három diadalmas
csatája után „Sehin-sah“ (királyok királya) czimet vőn fel, s uralkodása
kivált azon keserü gyülöletnél fogva emlékezetes, melylyel a megbukott
dynasztia ellen viselteték, s továbbá azon buzgalmáról, melylyel
Zoroaszter vallását, a maga eredeti tisztaságában visszaállitani akará.
Ő egy Mobed – (papi) gyülést hítt egybe, melyen a hagyomány szerint
40000-en jelentek meg, ezek közül először 400, azután 40, végül pedig 3
egyén bizatott meg a legfőbb hatalommal. Azonban azon nagy feladat, az
igazságot kitalálni, végre is egyetlen férfiúnak jutott,
Erdeviraszphnak. Ez füszeres bort ivott, aludt hét nap és hét éjjel s
azután előszámlálta Zoroaszter vallásának igazi tanait.
A most említett királyt, fia Sapur (Kr. u. 242.) követé az uralkodásban,
ki egy a rómaik ellen nagy szerencsével küzdött csatában azok császárát
Valerianust fogolylyá tette; azonban a kegyetlenség, melylyel vele bánt
volna, bizonyára tulozva van. Odenatus, Palmyra kormányzója állt boszút
a rómaiak sérelméért. Sapur, fiának Bahram-nak hagyta az uralkodást, ki
leginkább arról nevezetes, hogy az ő parancsolatára végeztetett ki Mani,
a manichaeus hitfelekezet alapitója, ki az ő tanaiban, a hinduk
lélekvándorlását akarta a keresztyén vallás tanitásaival
egybeolvasztani. Utána még két Bahram következék, s ezek után Narses
lépett a trónra, ki ugyanazon mezőn ütközött meg Galerius római
császárral, melyen hajdan Crassus ama roppant vereséget szenvedé.
Sapur Zulektaf (III. Sapores) azaz vállas-Sapur, mely nevét onnan
nyerte, minthogy a kezébe esett foglyok vállait kifuratá, s azután őket
a nyilásokon keresztülhúzott kötelekkel kinozta. Persa történetirók
tudósításai nyomán 70 évig uralkodott, s bárha Konstantinban hatalmas
ellenségre talált, még is 350-ben Kr. u. a Szingara melletti csatában
boszút állt a szenvedett vereségért; ugyancsak ő vette vissza ismét a
Tigris-en tuli mindazon tartományokat, melyeket elődei egykoron
elvesztettek.
Ugyanezen uralkodó ház tagjai közül meg kell még említenünk: Bahram
Gur-t (V. Varanesz), kinek mellékneve (gur. = vad.) rendkivüli vadászat
kedvelésére czéloz; Khoszru Nusirvan-t, kinek neve még ma is úgy él
minden Persának ajkán, mint a bölcseség, igazságszeretet és bőkezüség
mintaképeé. Ő Kr. u. 531-ben lépett a trónra, s a későbbi mohammedán
történetirók azt állítják róla, hogy bárha mint pogány élt és halt is
meg, igazságszeretete s azon körülmény folytán, hogy Mohammed idejében
uralkodott: érdemes a muszulman disznévre. Mikor ő trónra lépett, az
egész ország tömérdek ferdeség sulyos járma alatt nyögött, de ő mindenen
a lehető legjobban segített, a vérző sebeket begyógyítá, a kereskedelmet
és tudományokat virágzásra juttatá, s udvarába a görög bölcsészetet
vezeté be. Minden alkotásában igen hatalmas segitséget szolgáltatott
neki a bölcsességéről hires minisztere: Buzurdzsmihr, ki a
legalacsonyabb sorsból a legmagasb állásra emelkedett. A rómaiakkal való
érintkezés is sokkal lényegesebb előnyöket nyujtott az ő uralkodása
alatt, mint annakelőtte Justinian kénytelen volt a békét 30000 darab
aranyon vásárlani meg, – s ezen kivül egész Syriának elfoglalása,
Antiochia megvétele, s az Irani határoknak a Phasistól egész a Jaxartes
és Indusig való kiterjesztése, elegendő tanúságot szolgáltatnak Nusirvan
hadvezéri tehetségéről.
A szaszanidák dicsősége ő alatta érte el legmagasb fokát, ő utána pedig
napról napra mindinkább hanyatlott. Khoszro Perviz-nek II.
Hormusz-Nusirvan egyik meggyilkoltatott fia – gyermekének, sükerült
ugyan a régi fényt egy időre még helyreállítani, ki betört a római
birodalomba, megrabolta Darat, Mardunt, Edessat és Amidát s el is
pusztitá, úgy szinte Syriát is; bevette Jerusalemet, hol a harcz
dulongása közben szent-Ilona és Konstantin fényes templomai a lángok
martalékává lőnek. Azonban hadi szerencséje csakhamar elkábította, a
legkicsapongóbb s legköltségesebb élveknek adta át magát, s számos
pompás palotája, 12000 neje, mindmegannyi egy-egy rendkivüli szépség,
50,000 nemes lova, 1200 elefántja, Sebdiz nevű arabméne, mely a szélnél
is gyorsabb vala, mindenek fölött pedig bűbájos kedvese: Sirin,
mindmegannyi emlékezetes tárgy, melyekkel a Kelet költői és történetirói
számtalan izben foglalkoztak. Harmincz évig tartott a szerencse
szakadatlan kedvezése; azonban ekkor csatát csatára vesztett a rómaiak
ellenében, s hat év leforgása alatt, minden birtokát, kincseit és
hadseregét elveszté, – sőt tulajdon alattvalóitól még el is fogatott, –
és saját fia szolgáltatta át az apát a bakó bárdjának.[7]
Mindazon uralkodók, a kik ezután egész Jezdedzsird-ig (III. Isdigertes)
uralkodtak, alig méltók az emlitésre. A szaszanidák uralma nyilsebesen
hanyatlott alá, s midőn az arab kalandorok telve prófétájuk vallása
iránti lelkesedéssel, szerte jártak az egész keleten s betörtek Persiába
is, csak egyetlen gyenge lökésre volt szükség, hogy a parsz birodalom és
a zoroaszteri vallás épülete, ezer meg ezer darabban omoljon össze.
Mohammed – a mint tudva van – Nusirván idejében született, a keresztyén
évszámlálás 569-dik évében, s uj tanait negyven év mulva kezdé hirdetni.
Mindenféle követeket küldött, kik vallását ajánló s annak felvételére
szólító iratokat vittek magukkal. A büszke Khoszru sah-hoz is küldött
egy ilyet. A király épen a Karaszú partján ült, midőn a „mekkai
tevehajcsár“ – mint Mahommedet gunyolni szokták – követeit jelenték
előtte; a merész felszólításra annyira felgerjedt, hogy a térítő iratot
darabokra szaggatá és szétszórta a levegőbe, s bele a viznek árjába.
Ezen idő óta – mondják a Mohommedanok, átok fogta meg a Karaszú
partjait, átok nehezedik azon helyen, mely hajdan a legvirulóbb vidék
egyikét képezé.
Igaz ugyan, hogy az arabok első támadása szerencsésen visszaveretett; de
azok Kadesszia sikján csakhamar véres boszut álltak a szenvedett
vereségért, és Persia dicsősége, örök időkre oda lett. Dirafsi Kejvani
hirneves nemzeti lobogója az ellenség kezébe esett, „s a puszta meztelen
rablói – mondja Gibbon – minden reményen felüli gazdagsághoz jutottak.“
Jezdedzsird – az utósó szaszanida – seregének százezer harczosa borítá a
csatatért, maga a király Merv felé menekül, melynek közelében egy molnár
által megöletik. Vele együtt ért véget egyszersmind Zoroaszter vallása
is, azon vallás, mely bárha némely ujabb alakulásokkal – egyidejünek
tekinthető a föld özönviz utáni megnépesülésével, s mely Persiában
tovább fenállt 1200 esztendőnél.
b) Ujabbkori történelem.
Ezen korszak első évei – mely kor az Iszlamnak Perzsiába hozatalával
veszi kezdetét – az egész országban a legiszonyúbb pusztításnak,
dúlásnak és rombolásnak rémképeit mutatják. Az arabok, a régi korszaknak
legparányibb emlékjelét is, a vallásos fanatismus legiszonyúbb dühével
semmisíték meg, s Ó-Iran annyi nevezetes műkincsének, a régi kor oly
felséges emlékeinek, majdnem mind el kelle enyészniök!
Nem lehet tehát csodálni, ha az iraniak mélyen sértett nemzeti
büszkesége, a fájdalom nagyságának megfelelő boszút szomjazott. Az első
Khalifak virágzásban állt uralkodása alatt, gondolni sem lehetett az
elszakadásra; azonban alig mutatkozott az első gyengeség a bagdadi
udvarnál és Persiában már is nyiltan kitört a lázadás. Jakub ben Leis
egy szegisztani czinöntő fia volt a legelső, ki a lázadás zászlaját
kitűzte; ő volt az első mohammedan vallású független uralkodó Persiában,
azonban dynasztiát nem alapíthatott, s 877-ben meghalván az uralkodást
öcscsére Amer-re hagyta, ki Iszmail Szamani Sah által meggyőzetvén, ezen
Szefarieh névvel jelzett uralkodó ház utósó tagja volt.[8]
Iszmail személyében a Szaman ház lépett most uralkodásra, melyek
egymásra következő tagjai: Ahmed Naszr, Nuh, Abdul melik, Nuh bin
Manszur s végül Manszur bin Nuh váltották fel egymás a trónon, mig végre
a nagy Giznei Mahmud, néhány rövid év lefolyta alatt hatalmas országot
alapitott Bagdadtól Kasgarig, s Georgiától Bengáliaig; s figyelmét
Iranra is kiterjeszteni kezdé. Ez időközben ott a dilemita-ház
uralkodott, melynek sorát Ali bin Buje nyitja meg. Iran ezen időben
részint egészen független fejedelemségekből, részint pedig olyanokból
állott, melyek uralkodói még mindig a bagdadi udvartól nyerték
hatalmukat. Giznei Mahmud hatalma utóbb, egészen véget vett Iranban a
dilemita Dynasztiának. Hogy ezen fejedelemnek dicsvágya és vallásos
buzgalma mennyi mindent alkotott: az sokkal több, semmint hogy e
történeti képek szük keretébe foglalható lenne: korának történészei
hatalma nagyságát, kegyességét és igazságszeretét igen kiemelik, daczára
annak, hogy nem maradt ment egyszer másszor a fösvénység és kapzsiság
vádjától. Az ő uralkodása alatt élt és halt meg Firduszi a hires költő,
kit, a mint ez eléggé ismeretes, ő oly kicsinyes fukarsággal
jutalmazott. Mondják hogy székhelye, Gizni, a maga idejében sok szép
épülettel ékeskedett, ma már csupán mausoleuma áll fenn. 1032-ben
történt halála után hatalma is ép oly gyorsan elenyészett, mint a mily
hirtelen támadott. Utódját, Meszud-ot, Togrulbej, a szeldzsuk törzs
egyik főnöke fosztotta meg trónjától. Ezen tatár fejedelem, kit a
középázsiai sivatagok legbátrabbjainak százezrei követtek, nem csak
magát Iránt hóditá meg rövid idő alatt, hanem Bagdadot is; s még abban a
szerencsében is részesült, hogy utódjává oly jeles férfiú vállt, mint
fia Arszlán, ki maga volt a megtestesült lovagiasság. Arszlán, nagy
lelküségét, a többi között, Romanus Diogenes byzanti császár irányában
is megbizonyitá, ki fennhéjázó büszkeséget tanusíta előbb ellenében,
utóbb azonban foglyává lett: „Mit tettél volna velem – kérdé Arszlán
emezt – ha sorsunk épen ellenkezőleg fordúl vala?“ „Megkorbácsoltattalak
volna“ – viszonzá Romanus. „S minő bánásmódot vársz most éntőlem?“ –
Kérdé a tatár fejdelem. „Ha kegyetlen vagy és vérszomjazó: – válaszolt a
császár – akkor megöletsz; hahogy hiú: akkor lánczokra veretsz, és
diadalszekered előtt rabszolga gyanánt hajtatsz; de ha nemesszivü és
bölcs vagy: akkor elfogadod a váltságdijat és visszaadod szabadságomat.“
Arszlán ez utóbbi módon cselekvék s hazaküldé a byzanti császárt; sőt
már már intézkedéseket is tőn, hogy trónjára még visszasegitse, azonban
nemes tervét Romanus meggyilkoltatásának hire meghiusitotta.
Fia Meliksah, atyjához hasonló bölcs államférfiú, hatalmas hős és bátor
harczos volt. Az erkölcsösség és becsületesség ritka példái élnek még e
mai napiglan a népnek ajkán e fejedelemről, ki élte virágában, 38 éves
korában halt el.
Őutána kezdődik a nagy zavarok korszaka, nem csak Iranban, hanem a
szeldzsuk birodalom minden tartományában. Fiai szakadatlanúl háborukba
valának bonyolódva egymás ellen, s az uralkodó ház utósó tagját,
Szandzsart, a Kharezmi fejedelem fegyvere ejté el, midőn amaz ittas
állapotban rohanna a csatába.
Persia, ezen időtől fogva, egész Helgau Khan (Dzsingisz-fia) hóditásaig,
mintegy évszázadon keresztül azon zavargások és kölcsönös hadviselések
szinhelye volt, melyeket az Ata-bey-ek, a tartományi kormányzók
támasztottak egymás ellen. Helagu, ki Persia teljes meghódoltatását
hatalmas atyjától öröklé: nem csak ezen országban volt diadalmas, hanem
romba dönté Mutassim-Billahnak bagdadi árny-khalifatusát is; benne
azonban nem hiányzott azon szép tulajdonság sem, hogy a pusztitás
kardját néha-néha hüvelyébe is rejté, s magát az irodalom és tudományok
élvezetének engedte át. Tudva levő dolog felőle, hogy a hires csillagász
Naszr-eddin-Tuszi számára Maragaban csillagdát épittetett, s az ő
korából származó csillagászati táblák, miket Ilkhanie-táblázatoknak is
szokás nevezni, mind e mai napig tiszteletben állanak. Fiáról, a szelid
lelkü Abaka-khanról, úgy szinte egyéb utódairól igen kevés érdekes
tárgyat lehet feljegyezni, s ha Gazan-Khant, Tebrisz szépitőjét, és Sah
Khudabendet, Persia első siíta fejedelmét kiveszszük, nyugodtan
elmondjuk, hogy az ő halála után, mind egész Timur felléptéig, Iran
évkönyveiben pártoskodásnál és belháborúknál egyéb alig van feljegyezve,
mint a melyek minden nagyszerü forradalmat rendesen meg szoktak előzni.
Timur vagy Timurlenk (Sánta Timur) nálunk Tamerlannak is nevezve,
Sehri-Szebz-ben, egy Szamarkand közelében lévő kisded városkában
született. Élettörténete sok tekintetben hasonlít más egyéb ázsiai
hóditók és országrenditőkéihez. Előbb jelentéktelen törzsfőnök, aztán
tekintélyes saját tartományában, utóbb hatalmas az egész országban,
végre ott áll a vért és zsákmányt szomjazó tömeg élén, milyen Ázsia azon
részeiben mindig könnyen feltalálható, s velük tartományokat hódit és
birodalmakat forgat fel. Iran – mely épen nyugat felé vett utjában
feküdt, s a nélkül is apró tartományocskákká volt elforgácsolva,
csakhamar prédájává lőn féktelen csordájának; sok régi várost
megraboltak s egészen porrá hamvasztottak, sőt még Timur halála után sem
lőn nyugta Persiának, mert a világhóditónak fiai elkeseredett harczokat
folytattak egymással az örökségért, mig végre az erényes Sah-rukh a béke
malasztjait árasztá ez ország egy kis részecskéjére. Khoraszan, Merv és
Herat akkori fővárosaival képezé a bölcsek, a tudomány és költészet
férfiainak gyülhelyét. Igy szinte Szultán Huszein Mirza is, kinek
uralkodása mintegy fénypontját képezi a timuridák dynasztiájának, mint a
müvészetek és tudományok Maecenása, némi nevet hagyott maga után.
Mindamellett, általában véve a Timuridak uralma alatt, Persia majd
részekre szakadva, majd a belháboruknak, majd a szomszéd turkomantörzsek
pusztitásának vala szakadatlanul kitétetve, s igy előre sejthető volt,
hogy az állandó nyugalom és rend csak valamely benszülött hatalmas
fejedelem kormánybotja alatt fog helyreállhatni.
Ilyen után epedt egész Persia, ilyent talált is Iszmail Sah-ban a
szeferi dynasztia tulajdonképeni megalapitójában, kiknek uralkodása, a
mint látni fogjuk, valóságos fénypontját képezi Iran ujabbkori
történelmének. Ezen uralkodó ház fejedelmei, kik egy Szofi-eddin nevű
erdebil-i kegyes Seikhtől vették származásukat, az éjszaki
Azerbaidzsanból, maguk is török eredetüek lévén, jókorán körükbe vonták
éjszaki Irán harczias török törzseit. Ismeretes dolog, hogy a törökök
akkor, két felekezetre oszlottak: a kara kojunlu-k (fekete juh) kik
leginkább szunniták lévén, az ottoman fejedelmek lobogói alatt
harczoltak; és az Ak-Kojunlu-k (fehér juh)[9], kik bárha amazoknak
rokonai, mindazáltal utóbb Uzun-Haszán alatt, azoknak leghatalmasabb
ellenségei s ennélfogva a siíszmus legfanatikusabb védelmezői.[10]
Iszmail Sah felhasználva párthiveinek vallásos lelkesültségét, országát
kelet felé Mehemmed Seibani, Bokhara hatalmas szultánja ellenében
megvédelmezé, valamint Szelim szultan ellen is, ha talán nem oly
sükerrel is, de nem kevesebb erélylyel, ki őt Azerbaidzsan felől támadá
meg. A Csaldirim-i hires csatában hada ugyan tönkre tétetett a bátor
ottoman császár által, mely veszteség őt igen keserité, bárha amannak
halála után megint átment az Araxesen s a meghódoltatott tartományok
egyrészét ismét visszafoglalá. Egész Persiának teljes birtokosaképen
halt meg nyugodtan Erdebilben, s azon nevet hagyta maga után, mint a ki
Iran egykori határait ujra visszállitá, és a nemzeti hitnek megalapitója
lőn.
Ép oly szerencsés volt fiának, Tahmasbnak uralkodása is, ki bárha
fiatalon jutott is a trónra, mindazáltal szunnita ellenségeit, mind
nyugaton mind keleten megverte. Hadi szerencséje oly nagy hirnevet
szerzett számára, hogy Humajun, India császára, midőn országa lázongó
nagyjai elől futni kellene, ennek udvarába menekült, s ugyancsak az ő
segedelmével nyerte utóbb ujolag vissza fejedelmi trónusát.
A nyugati hatalmasságokkal megkezdődött az összeköttetés. Erzsébet,
Angolország királynője küldé az első követet Persiába, Jenkinson Antal
személyében, ki ott huzamosb ideig tartózkodván ezen ország egyik
legkorábbi s legérdekesebb ismertetését irta.
A király utódjai azonban, Iran veszedelmére, nagy versengésben éltek
egymással; Haider és Iszmael, mint utódai alig méltók az emlitésre. De
annál dicsőségesebb volt e most emlitett fiának, Abbasznak uralkodása,
ki méltán megérdemli az utóbb melléknévűl kapott nagy nevezetet. Az
1582-dik évben jutván a trónra, uralkodása első éveit kénytelen volt az
ország határaira csapott ellenségek ellenei harczokban tölteni: de meg
is győzte valamennyit. Helyreállítván a nyugalmat, tartományainak belső
szervezéséhez fogott, s a földmüvelés, kereskedelem és ipar
felvirágoztatására annyit tett, mint sem előtte, sem utána senki többet
Iranban mind e mai napiglan. Atyáskodó gondosságának legfényesebb
tanujelei, a még mai napig fenálló, s az egész országban szétszórt
Kervanszeraj-ok, jó országutak és vizvezetékek; legtöbb gondot azonban
székhelyének, Iszfahannak csinosbitására forditott, mely az ő idejében
nemcsak Ázsiának volt legszebb fővárosa, hanem hozzá hasonló, Europában
is alig találtaték, mely oly virágzásnak örvendett volna, s oly gazdag
lett volna pompás épületekben mint Iszfahan. Sir Dodmore Cotton angol
követ, kit I. Jakab küldött Abbasz sah-hoz, csodadolgokat beszél azon
pompáról és fényüzésről, mely ennek udvaránál uralkodott, ki már ekkor
mélyen átértette, mennyire szükséges a nyugati fejedelmekkel jó lábon
állani, s velük kereskedelmi szerződéseket kötni. A keresztyének iránt
is különösen türelmes volt, sőt azt is mondják, hogy Sir Robert
Shirleyt, különös kedvenczét, egy szép csirkaszi nővel megajándékozván,
utóbb született gyermeküknél még a keresztapai tisztet is ő maga
töltötte be. De ezen türelmi-érzelmei daczára különös buzgalmat
tanusitott a Persák nemzeti vallása iránt is, és hogy a Siítakat a Mekka
és Medina sirjaihoz való szenvedélyes zarándoklástól visszatartsa, Imam
Rizának Meshedben, s Alinak Nedzsefben fekvő eddig jelentéktelen
sirjait, kitünő pompával ékesítteté föl. Uralkodását egyaránt
igazságosság és jó szerencse teszik nevezetessé, s ha a mai kor persája
az igazi fejedelem mintaképét akarja emliteni: mindjárt Abbasz sah nevét
hordozza ajkain.
Nevezetes és feltünő azonban, hogy házi magán körében ép oly vad és
barbar volt, mint a külvilággal érintkeztében a mily szelid és
kegyelmes. Legkedvesb fiát kivégezteté, másoknak szemük világát véteté,
s kegyetlensége őrjöngésében legkedvesb unokaleányát, ki egész
ártatlanúl közelíte nagyatyjához, hogy vele enyelegjen, tulajdon kezével
fojtá meg. Végre maga is mérget vett, és Malcolmnak igaza van, midőn azt
mondja: „Mikor ezen nagy fejedelem megszünt uralkodni, ugyanakkor
megszünt uralkodni Persia is.“ Utódai, kik magukat a teljes
elpuhultságnak s a leggyalázatosabb kicsapongásoknak engedték át:
virágzó országutaikat is a veszedelem örvényének szélére juttatták. A
hanyatló hatalommal, együtt növekvék az előbb elnyomott népek
vakmerősége, s a harczias afghanok voltak az elsők kelet felől, kik
nemcsak függetlenekké tették magukat, sőt nemsokára, egyik vezérük,
Mahmud vezérlete alatt még Persiára is ráütöttek és a fővárost,
Iszfahant ostromolták. Ez időben a jólelkü de gyenge Huszein Sah ült a
trónon. A minden oldalról megszoritott főváros, mely a hanyatló Rómához
hasonlóan csak panem et circenses – után epedt, képtelen volt a
védelemre, ugy hogy a jó ideig tartó sulyos ostrom után, maga a szeferi
család utósó királya volt kénytelen a durva Afghanok táborában
megjelenni s könnyes szemekkel kegyelemért esedezni.
Huszein tömlöczbe vetteték, hol azután nemsokára el is veszett. A
kincsszomjas afghanok nagy mohón rajta törtek az elhagyott fővároson.
Kényük kedvük szerint dultak és raboltak, s miután több évig az ő
kezükben volt e hely: a szefevi dynastia majdnem minden alkotványa, az
országnak majdnem birtoka elpusztult, ugy hogy mindenütt csak siralom és
pusztulás volt található. A porig megalázott ország boszút akart állani
és Nadir Kulit az Afsar-törzs egy főnöke állt az elégületlenek élére
Khoraszanban, és sükerült is neki a mazendraniak segedelmével az idegen
dulárok hatalmát megtörni. Több izben tönkre verte az Afghanokat, ugy
hogy ezek végre futásnak eredtek, azonban csak igen kevés menekült meg
közülök.
Nadir, ki eddigelé csak is mint Huszein fiának Tahmaszbnak vezére
szerepelt: diadalaitól megittasultan nem tudott sokáig ellenállani
uralkodási vágyának, s 1736-ban, csakugyan Iran trónjára is ült, s ezen
ázsiai utósó világverőnek haditettei valóban ép oly bámulatra méltók,
mint a minő csodálatos volt egész kalandos pályája, az egyszerű
rablófőnöktől, fel egész a királyi méltóságig. Nadir nem csak nyugaton a
törököket verte meg, nemcsak éjszakon a tatárokat, nem csak
visszaállitotta az ország régi határait: hanem még Indiába is becsapott,
s diadalmenete Delhibe, mely ez időben egy millió lakost számlált, s
honnan a legdusabb s legértékesebb kincsekkel megrakottan tért vissza,
valósággal oly meseszerünek hangzik, minő csak is keleten fordulhat elő.
Iran, őalatta, bárha csak rövid időre, még nagyobb volt, mint Abbasz sah
korában; azonban országának belső felvirágoztatására semmit sem tett,
azon egy kisérleten kivül, hogy t. i. a siítákat, a szunnitákkal ki
akarta békíteni, mi azonban teljességgel nem sükerült.
A mily dicsőséges volt e hóditónak nyilvános pályája: ép oly
gyalázatteljesek uralkodásának utósó napjai és tulajdon életének vége
is. Azt képzelte, hogy szakadatlanúl életére törnek, s ezen rémképektől
gyötretve, a legirtózatosabb módon dühöngött környezete ellen. Fiát,
Riza Kulit szeme világától fosztatá meg; legközelebbi rokonait és
barátait rakásra gyilkoltatá, és egész városok estek dühének áldozatául,
s midőn őrjöngésének tetőfokán azt határozta volna magában, hogy minden
Persát ki fog irtani a földszinéről: tulajdon törzsének egy fia verte őt
át fegyverével. Hatalmának kártyavára ép oly hamar roskadt is össze,
mint a mily gyorsan felépűlt. Utódjai csak alig-alig tudtak megtartani
néhány tartományt hatalmas vetélytársaik ellen, Mazendran és Asztrabad
ez időben a Kadzsartörzs egy főnökének, Mohammed Huszein khannak uralma
alatt állott; Azer bajdzsan az afghan Azad-Khant uralta, Gilanban
Hidajet Khan volt független, Khoraszant pedig Sahrukh tartotta
birtokában. Délen Ali Merdun Khan, a bakhtiari főnök foglalta el
Iszfahan fővárost, mig ezt végre a bátor Kerim Khan Zend győzte le, ki a
független fejedelmek ellen folytatott sok sulyos harcz után, királyi
hatalmát ismét egész Iran fölött kiterjeszté. Kerim Khant, mint
született első persa királyt, kiváltképen a déli Iran magasztalja és
dicsőiti leginkább, mint a melynek vidékéért ő maga is igen sokat tett,
s minthogy a becsületességgel és mérséklettel a dicsvágyat és hősiséget
igen alkalmasan tudta egyesíteni: méltán megérdemli az „igazságos“
nevet, melylyel őt az utókor feldiszité. Közkatonából lévén királylyá,
pályafutása telve van a legérdekesebb kalandokkal, s ha Siraz lakói, hol
fővárosát is tartotta, kedvencz fejedelmükről kezdenek beszélni az ember
alig győzi végig hallgatni magasztalásukat.
Mint minden ideig óráig tartó nagyságoknál rendesen történni szokott:
itt is az az eset állott elő, hogy az őt tulélő négy fia, nem volt képes
atyjának trónját, a hatalmas főnökök tőrei és ármányai ellen megvédeni.
Kerim Khan halála után, ismét kitört az Iran fölötti uralkodásért küzdő
háború. A Zend család, mely a túlvakmerő Lulf Ali Khan személyében
hatalmas védelmezőt birt ugyan, nem juttathatá érvényre a maga jogát a
kadzsartörzs hatalmas főnöke, Aga Mehemmed Khan ellenében, kinek lobogói
alatt, az ország legharcziasabb népei, a törökök egyesültek. Amazok
legyőzettek, és Aga Mehemmed Khannal a Kadzsar dynasztia jutott a
trónra, mely mind e mái napiglan uralkodik. Ezen fejedelem, ki
férfiúságától kora ifjuságában megfosztaték, utóbb pedig ellenségei
foglyává lőn, sok viszontagságon ment keresztül, s jellemében ritka
erélyt és dicsvágyat egyesitett tigris-kegyetlenséggel és
bosszúállással, s igen hihető, hogy ama rémület, melyet maga iránt a
legyőzötteken elkövetett hallatlan kegyetlensége folytán gerjesztett,
talán még fegyvereinél is többet tett hatalmának megalapitására nézve.
Hajmeresztő olvasni azon városok sorát, melyeket e barbar főnök
feldulatott, s azon lemészárolt tömeg számát, kiket kardélre hányatott.
Még tulajdon rokonai ellenében is a legbaromibb módon viselteték, egy
unokaöcscse az egyetlen Baba Khan kivételével, ki atyjának 1797-ben Sise
mellett történt halála után, Feth Ali Sah néven jutott a trónra, mint
mind e tartományok egyetlen örököse. Őalatta kezd az európávali
diplomatiai közlekedés igazán állandóvá és szakadatlanná lenni; Gardanne
és Jaubert tábornokok követsége, kiket I. Napoleon küldött udvarához,
ugyszinte Malcolmnak, a hires diplomata és tudósnak küldetése, mind őt
közelebb hozták Európához, mind pedig minket jobban és jobban
megismertetének ezen ország milyen-voltával és institutióval. Utóbb az
oroszokkal is érintkezésbe jutott, sőt egy hosszadalmas háboruba is
bonyolult velük, melyben a persák legyőzettek és 1828-ban a
turkmacsaji[11] megalázó szerződést elfogadni kényszerültek. A tetemes
veszteség igen bántá Feth Ali Sahot, ki nagyon szerette magát a
„fenséges“nek nevezni, mindazáltal a háborut nem lehetett többé
megujitani, s még fia Mehemmed Sah alatt is, hiába óhajtoztak, az
elvesztett tartományokat visszanyerni. Persia, mind jobban és jobban
elhomályosítva az éjszaki Kolosz által, mostani uralkodójának, Naszr ed
din Sahnak uralkodása alatt teljesen belépett ugyan, a nyugati
hatalmasságok államcsoportjába, s bárha igen nagy gond fordittatik is
rá, az európai institutiók átültetésével megkönnyiteni a nyugati
civilisatióval való összeolvadást: mindazáltal jövendője főleg a
szent-pétervári udvar óriási befolyásától függ, s ha erélyes módon nem
lát hozzá, regeneratióját önön erejéből megalkotni, igen könnyen a mai
török birodalom sorsára juthat, melynek létezése, a nyugati
hatalmasságok kegyelmétől függ egyedül.