K.

A czigányok, egészen nomad életet élve – a két éjszaki tartomány Gilan

és Mazendran kivételével – majd az egész országban szerte barangolnak.

Arczkifejezésüket illetőleg, mindig meglepett az a különösen nagy

hasonlatosság, mely köztük s a mi „oláh czigányaink“ között létezik;

jellemük sőt foglalkozásaik is majdnem ugyanazok; zenészek, tánczosok,

kovácsok, jövendőmondók és varázslók. Mindenben utánozzák a mi

czigányainkat, az egy lopás kivételével, mert azon közmondás igazsága:

„Hol a gazda maga is tolvaj, ott bajos a lopás“, Persiában – akarva, nem

akarva – becsületes emberekké teszi őket.

Kormányzat.

Egész Mehemmed sah uralkodásáig, vagyis jobban mondva, a nyugati

czivilizátió befolyásaig az irani viszonyok átalakulására: ezen ország

kormányzata ugyanazon despotikus-patriarchalis kormányforma vala, melyet

a hajdankor minden mohammedán tartományában feltalálhatunk. A király,

mint az országnak korlátlan főura, minisztereit szolgák gyanánt tekinti,

a népet s országot tulajdona gyanánt, mely fölött saját bölcs belátása

szerint, teljes hatalommal rendelkezhetik.

Mai napság a kormányzat csak igen kevés külsőségben vállt mássá; a

sah-nak vannak ugyan miniszterei, sok polgári és katonai fő

tisztviselője, néha eljátszatja az ország-tanács ártatlan játékát is, a

közigazgatás külön ágaiban törekesznek ugyan ellenőröket felállitani, s

egy szóval, az egész kormányformának európai-szerű látszatot akarnának

adni: azonban alapjában véve a dolgot, az egész kormányzás jóformán csak

egy hajszálnyira sem tér el a régitől. Az ős keleti despotismus czifra

európai egyenruhába van öltöztetve, mely alatt azonban a hajdani önkény,

fejetlenség és törvénytelenség uralkodnak folytonosan.

Ezen, látszólagosan rendezett kormányzat feje a sah, Persia királya vagy

császárja, mely utóbbi czimet rendkivüli követe által Napoleontól kérte,

s melyet az néki nagylelküen meg is adott. Szabad tetszése és belátása

szerint nevezi ki a legfőbb hivatalnokokat, tetszése szerint

megajándékozza vagy megrabolja őket, s daczára a gyakran emlegetett

igazságszeretet-nek, melynek jelmondata pecsétjét is ékesíti, egyedül a

király főszeszélye és környezetének befolyása az a zsinórmérték, mely

minden cselekedetét kormányozza. Első hivatalnok gyanánt a Szadraazam,

nagyvezir, áll oldala mellett, kinek befolyásos egyéniségét a király

igen gyakran megunja, s innen van, hogy ezen magas méltóság – mint

például az én ottjártamkor is – épenséggel nem létezik néha, mikor aztán

– mint azon esetben is – a Szipeh-szalar, a tulajdonképeni

hadügyminiszter és generalissimus tölti be egy és ugyanazon személyben a

király legfőbb tanácsosának hivatalát is. Ezt követi, rangjára nézve, az

Emin ed-daule, a belügyminiszter, kinek kötelességében állana, a

tartományokat igazgatni, az illető kormányzókat kinevezni, mely hivatalt

azonban tényleg maga a király tölti be, miután a kormányzók nem annyira

hivatalnokai, hanem inkább haszonbérlői az egyes kerületeknek, mely

állásokra rendesen a legtöbbet igérők szoktak kiválasztatni. Utána az

Itimad-esz-szaltanat (az ország bizalma) következik, körülbelől ugyanoly

hatalmasság, mint Törökországban a Reisz, a főtörvényszék elnöke, ki nem

csupán a törvénykezési esetek elintézésére volna hivatva, hanem

egyszermind azon különbségek kiegyenlítésére is, melyek netalán a

kerületi hivatalnokok s az illető alattvalók között fordulnának elő.

Ezek volnának az ország négy főméltóságai; utánuk említendők: a

Musztaufi el-memalik (országos főszámvivő) vagy pénzügyminiszter, ki a

király számára a számadások, adókivetések és bevételek irásbeli

elkészitéséről gondoskodik; a kincstárt a király mindig magával viszi,

még a vadászatra is, és senki másra a világ kincseért rá nem bizná. A

Muajjir el-memalik (az ország vizsgálója), a főpénzügyigazgató, ki az

országban járó minden pénznemekre ügyel föl, melyek a rendetlen veretés

folytán már az első kézben is megnyiratnak, s a közéletben csak mérték

által járnak kézről kézre. A muajjin el-mülk (főtitkár), vagyis a

polgári és katonai ügyek főelőadója; a Naib-i-vezir-i-dzsenk, helyettes

hadügyminiszter, kinek hivatalos teendője a királyi palotára felügyelni,

s a király személyét megőrzeni. A Vezir-i-ulum, oktatásügyminiszter, egy

tisztán agyrémszerű czim, minthogy Persiában egyáltalában semmi féle

iskolai rendezettség nem létezik. A Vezir-i-tüdzsaret, kereskedelmi

miniszter, szinte csak puszta név, mert bárha minden iszlam országok

között Persiának van is a legvirágzóbb kereskedelme, ugy ez nem a

kormánynak tulajdonítandó érdemül, hanem a lakosság eleven szellemének,

a tehetséges kereskedelmi-gremiumoknak, melyek élén mindig egy-egy

Melik-i-tüdzsar (kalmárok királya) áll, s a kereskedők forró hálát adnak

szivük mélyéből, ha a kormány pártfogás helyett, bántatlanul hagyja meg

őket birtokaik élvezetében. A Vezir-i-duvel kharidzs, külügyminiszter,

ki a külhatalmak Persiában levő követeivel, s az európai udvaroknál

Persiát képviselő küldöttekkel érintkezik. Ez idő szerint Persia,

Oroszországgal, Angol-, Franczia- és Törökországgal áll diplomatiai

összeköttetésben, mely országok, ujabb időkben, szakadatlanul képviselve

vannak követeik által kölcsönösen.

A felsoroltakon kivül van még számos udvari hivatalnok, u. m.: az Isik

agaszi basi, az udvari főorvos, a Münedzsim basi (udvari csillagász), a

Müterdzsim basi, tolmács, a Melik es-suera, udvari költő, a

Liszan-ül-mülk, udvari történész, a Vekaje nigiar, udvari krónikás, a

Nakkas-basi, udvari festész, a Nizam-el-ulema, a tudósok chef-je.

A magasb rangú szolgálati tisztség közül, kik mindnyájan az Ajn-el-mülk

(az ország szeme) alatt állanak, említésre méltók: a Ferras-basi, a

palota főintendansa és utazások alkalmával szállásmester; a Ferras-i

khalvet, benső kamarás. Továbbá az Aspaz-basi, főszakácsmester; a

Kahvedzsi-basi, a legfőbb kávés, a Szanduk-dar, ruhatárnok, a Mühr-dar,

pecsétőr, a Mirakhor, lovászmester, a Khazine-dar, kincstárnok, kik ezen

hivataloknak csupán czimét viselik, alattuk pedig azok betöltésére

számos tagból álló szolgálati személyzet áll. Ezeken kivül van még egy

sereg cselédség, kiknek száma százakra és százakra megy, s kiknek

kötelességükben állana a király személye körül forgolódni, azonban

mindemellett igen igaz Polaknak azon megjegyzése: „hogy a számtalan

cselédség daczára, minden főhatalmak között, a persa király részesül a

legroszabb szolgálatban.“

Czimek és méltóságok.

Iranban ilyenek is vannak egész bőséggel, s a mi sehol az egész keleten

fel nem található, itt ezek firól-fira is szállnak. Valamely khan-nak

fia, hasonlóképen khánnak czimeztetik, s csak a Lakab-ok, a melléknevek,

halnak el az illető egyénnel, vagy pedig a királyi kegy másokat ruházhat

fel velük. Ez utóbbi szokás már a szeldzsukidák, gaznevidák és

szamenidák alatt is divatban volt, csakhogy nem oly pazar módon, mint

napjainkban. A hősöket ilyes nevekkel szokás felruházni: Szejf ül mülk,

„az ország kardja“, Huszam el mülk, „az ország éles kardja“, Sedzsa el

mülk, „az ország bátra“; a hiveket: Aszad el mülk, „ország oszlopa“,

Itimad ed daule, „az állam bizalma“, sőt még nők is részesülnek ilyes

kitüntető nevekben, egyik például: „Iszmet el mülk“, „az ország

szüziessége“; a másik: „Dzsemal el mülk“, „az ország szépsége“ stb. Az

ujabb időkben rendjelek is alapíttattak Persiában, minők például; a sir

ü khursid (nap és arszlán rend), melynek közepén egy oroszlán van, s

fölötte a kelő nap; mi egyszersmind az ország czimere is. A „Timszal“

Ali dicsőségére, melylyel csak a legelőkelőbb persák diszíttetnek fel.

A hadsereg.

A persa hadseregnek állitólag 120 ezredből kellene állania, ezredenkint

1000-1000 emberrel, ami olyan szám, melynek sem eleje, sem másodika a

valóságban soha sem létezett, mert bárha a kormány gyakran említi is

120,000 főből álló hadseregét, ország-világ tudja, hogy valamely háboru

kitörésekor, minden erőmegfeszités daczára alig lehet csak 50,000 embert

is összeterelni. A közember zsoldja évenkint 7 darab aranyban volna

megállapítva, mely összegből azonban a Szipeh-szalar tetemes

tiszteletdijat tart vissza magának, egy másik rész a királyi kincstárba

foly be, s miután a többi alsóbb rangú tisztek is elcsipegetnék belőle a

maguk részét, a katona markát sokszor évenkint alig üti egy arany.

Az ujonczozás különösen eredeti.

Egy-egy tartomány kormányzója összefogdostatja a kerület minden

katonaképes férfiát, s azután következik a kiváltás, mely alkalommal

csak a szegényebbek, mint a kik a kormányzó kincsszomját nem tudták

kielégíteni, soroztatnak be az ezredekbe. Ezek után senki előtt sem lesz

feltünő, ha elmondjuk, hogy az ilyen egyénekből álló hadsereg egy része,

besoroztatása után is tovább folytatja előbb űzött mesterségét; s

akárhány eset van rá, hogy az e vagy ama főméltóság kapuja előtt őrt

álló katona, ugyanazon időben egyszersmind dinnyét vagy zöldséget is

árul, s ha alkalmilag épen főnöke talál arra menni, a dinnyeárus őrálló

várakoztatja vevőjét, előkapja a dinnye közt fekvő puskáját, tiszteleg,

aztán megint tovább kalmárkodik.

A szolgálatidő az egész életre kiterjed, s nem egy eset van rá, hogy apa

és fiu egy és ugyanazon ezredben szolgálnak. A katonai tiszti rangok e

következők: a Szipeh szalar, mint hadügyminiszter, az Adzsutan bas,

szóról szóra: „főhadsegéd“; a Mirpendzs, divisiotábornok; Szerheng,

brigad-tábornok: Javer, körülbelől annyi, mint őrnagy; ezek után jő az

első, második és harmadik Naib (helyettes); továbbá a Szultan

(őrmester); Vekil, (káplár); és a Deh-basi (őrvezető.)

A lovasság még épenséggel nincs rendezve. A tartományok parancsnokai

kötelesek háboru idején bizonyos számu lovasságot kiállitani, mely csak

a hadjárat végeig huzza fizetését. A lovasság legnagyobb contigensét

egyébiránt a nomadtörzsek főnökei (Ilkhani) szolgáltatják, a

szám-mennyiség azonban szabad tetszésüktől függ. A sirazi Ilkhani-tól

magam hallottam, hogy ő 30000 lovast tudna nyeregbe szólitani, ha a sah

őt egészen kielégítené. Iran összes hadseregében legszomorúbb képet a

tüzérség mutat, mert bárha Hadzsi Mirza Agaszi töméntelen pénzt

elpazarolt is ágyuöntésre: ezen és csatornakészitési dühére igen

találólag mondja a gúnyvers róla:

Ne mizrai dost z’ an abi nemi,

Ne chanei chasm z’ an topra gami.

az az:

Barátjai telkét nem termékenyíti csatornái vize,

Ellenfele várának nem árt ágyuinak dörgő tüze.

Ipar, müvészetek és tudományok.

Hogy Iran, müvészet és ipar tekintetében jóval magasabban áll, s állott

ezelőtt is Törökországnál s az iszlam világ sok más egyéb országánál: ez

nem annyira a hajdankori Irán müveltségének tulajdonítandó, melynek

emléke igen kevéssé maradt fen a népnél, mint inkább azon élénk,

találékony szellemnek, mely ez ország lakosságánál otthonos. A persa

igen könnyen utánozni tud mindent, s bárha nem tökéletesen is,

mindazáltal az ország ipara oly jelentékeny, hogy néhány czikknek

kivételével, minden szükségletet belföldi készitménynyel lehet fedezni.

Annyi bizonyos, hogy az országban elfogyasztott beviteli czikkek nagy

mennyiségének daczára a kiviteli kereskedés sokkal terjedtebb, mint

amaz. Iran legkitünőbb gyártmányai: Shawl-szövetei, selyemárui,

cserépneműi, arany-, ezüst- és aczél-művei, mely utóbbiak közül a

meshedi és sirazi kardok különösen hiresek; továbbá különféle bőrök, s a

lakkozott téglák (kasi), melyek Persia igen sok pompás kúptemplomait

ékesítik. Van ezeken kivül, több czukorgyára is, mint például Jezdben,

ugy szinte üveg- és porczellángyárai, melyek azonban csak középszerü

minőségü gyártmányokat szolgáltatnak.

Ami a müvészeteket illeti: ezeket távolról sem lehet az európaiakkal

összehasonlítani; mindazáltal minden mohammedán nép között egyedül a

persák azok, kiknek festészettel és szobrászattal is szabad

foglalkozniok. Az elsőben Siraz és Iszfahan müvészei jelentékeny

eredményt mutathatnának fel, ha a rajzban és távlatban tökéletesebbek

volnának; az utóbbiban kivált a vésnökök tünnek ki, kiknek munkái

valóban müvésziek, s az egész Iszlam-világ által drága pénzen

fizetettek. A zenét illetőleg is Persia a tanitója mind e mai napig a

mohammedán népeknek. Más egyéb helyeken a kezdetleges dallamokra az

idegen befolyás kártékonyan hatott, azonban itt minden sértetlen maradt.

A miben azonban Persia a legkiválóbb, az a költészet. A legelőkelőbbtől

le egész a legalantabb állóig, mindenkiben megvan a költészet-kedvelés,

s nemcsak a Khanok vagy Mirzák, hanem lovászok és öszvérhajcsárok is

tudnak sokat könyvnélkül Firduszi s Hafisz költeményeiből; ezeket csupa

kedvtelésből éneklik, s bármily elvetemült legyen is a persa, ha

megfeddik s dorgálják, rögtön Szaadi egy-egy erkölcsi mondatával fog

válaszolni. Nem csak szeretik pedig a költészetet, hanem igen sok

müvelője is akad Persiában, elannyira, hogy Sir Jones Vilmos méltán

százharminczöt nagytehetségü költőt számlál fel, „verselő pedig“ – igy

folytatja – „számtalan.“

A tudományok közül, melyek itt még mindig a régi módon folytattatnak, a

persák kivált a casuistikával, csillagászattal, csillagjóslattal,

metaphysikával, logikával és a gyógyászattal foglalkoznak, mely utóbbi

tudományágban, itt még most is Aristoteles a főtekintély. Az európai

tudományosság ujabb vivmányait ha nem is tekinti a persa épen

megvetéssel, de bizonyára egészen közönyös dolgoknak tartja, s bárha a

teherani iskolában ujitásokat akarnánk is kezdeni, ezek a nagy tömegre a

lehető legcsekélyebb hatást sem fogják gyakorolni.

Vallás.

Ó-Persia vallása sokkal érdekesebb, sokkal fontosabb a mai Iranra nézve

müvelődés történelmi szempontból sokkal jelentékenyebb, sem hogy szükség

ne volna figyelmünkre méltatni, ha a mai kor vallásáról akarunk szólani.

A zsidó vallás kivételével, nincs egyetlen hitvallás sem, mely akár

tanait, akár szertartásait nézzük, oly kevés átváltozáson ment volna át,

mint az ó-persa.

a)

Azon ős korban, midőn a történelem még mondákba vész, a persák, ugy

látszik, a magusok vallását követték. Ezen tannak főelvei e következők

valának: „Hit, egy mindenható, kegyelmes és jótevő Istenben, melynek

helyettes uralkodói a csillagzatok; felebaráti szeretet az egész

emberiség iránt, és résztvevő méltányosság az állatország irányában.“

Ennek helyébe utóbb a tűzimádás lépett, mely hitnek Zoroaszter volt

helyreállitója, kinek a „Zend-aveszta“ nevű szent könyvbe foglalt tanai,

egész az arab proféta feltünéséig széltében virágozának.

Zoroaszter, ki némelyek szerint Urumieh-ben, mások szerint Belkh-ben

lépett volna fel, állitólag Darius Hystaspes uralkodása alatt élt, Kr.

e. a hatodik században. Anquetil-du-Peron állitása szerint Zoroaszter az

Elburz hegységre vonulván el, ott irta a Zendavesztát. Utóbb átnyujtotta

a most említett fejedelemnek, ki azt 12,000 jól kikészitett tehénbőrre

leiratá, s az akkor Isztakhrban lévő királyi-kincstárban őrizteté.

Ezen mű, mely a Parszok véleménye szerint isteni inspiratio folytán

iratott, s eredetileg 21 könyvből állott, melyek közül Vendidad egész

teljességében fenmaradt; a többiekből csak töredékek léteznek már. A

tudósok ezen Zend-nyelven irt könyvekkel gyakran foglalkoztak. A

hitelesség kérdése, egyik vagy másik darabot illetőleg, aligha érdekelné

valami nagyon a hazai olvasót, s igy inkább a bennük található azon

főelveket akarjuk kivonatosan közölni, melyek e nagy fontosságu könyvben

a Kosmogonia és Theologia felől foglaltatnak.

Ezek szerint: léteznék egy főelv, melynek Zervan a neve, mi

tulajdonképen időt jelent. Ettől két tevékeny főhatalom származott:

Ormuzd, minden szépnek, jónak, jótékonyságnak, igaznak és világosságnak

principiuma (kútfeje), és amannak ellentéte: Ahrimán, kútfeje a

gonoszságnak, megátalkodottságnak és sötétségnek. Soká, végtelen soká

tartott az egymással szemben álló ezen különböző elemek tusája, mig

végre a diadal Ormuzd-é lőn, ki azután csakhamar hozzáfogott a

világmindenség s az azt lakó mennyei lények teremtéséhez. Ezek közt

elsők a Feroher-ek voltak, test nélküli angyalok, mintaképei minden

értelmes lénynek, mely majdan a földön megjelenendő vala. Ahriman sehogy

sem tudott megnyugodni ezen, ismét feltámadt a világosság ellen, mire

aztán Ormuzd, a maga védelmére hat védangyalt teremtett: Bahman-t, ki az

állatországot védelmezze, Ardibihisd-et, a tűz és világosság nemtőjét,

Sarivar-t, az érczek és bányák szellemét; Eszpendermad-ot, a földnek női

védangyalát, Kurdadot, a folyóvizek őrét, és Amerdadot, kire a fák és

növények bizattak.

Alig voltak ezek megteremtve, s az ő befolyásuk ellenében Ahriman is hat

Div-et, földalatti szellemet küldött fel az alvilágból. Az ujonan kitört

háboru 3000 esztendeig tartott, s csak ennek multával foghatott hozzá

Ormuzd a mennyboltozat és a csillagrendszer megalkotásához, s a földnek,

terményeivel együtt való előállitásához. Ekkor, a tűz lőn az őselem

gyanánt kijelentve, s azáltal, hogy a setétség hatalmasságainak

eltávolítására közbenjáró szellemek teremtettek: a béke és nyugalom

boldog korszaka álla be. A földön uralkodó öszhangzat igen

megörvendezteté a Ferohert, és Ormuzd azt ajánlá neki ennek folytán,

szállana le a földre, s szolgálna gyámolítóul a gonosz ellen, azon

kikötéssel, hogy az emberi lélek végre visszatérjen ismét mennylakába. A

Feroher engedelmeskedék, de szent bika alakjában alig szállt alá a

földre, s ime Ahriman rémitő kigyó képében előgőrdült, veszedelmes

mérget hullatott az egész természetre, a föld felszinét lángnedvvel

kiszáritá, sőt magát a szent bikát is halálosan megsebesíté. Ormuzd

ismét tért engedett jótékony munkásságának; az elhaló állat jobb lábából

származott az első ember, neve: Kajomersz, egyéb részeiből növények

lettek, magjából pedig, mely a holdba viteték, egy bika és egy tehén

váltak, és minden egyéb állat ezekből származott. Kajomersz a testi

lelki szépség valóságos példányképe volt, de mindez meg nem gátolhatá

Ahrimant abban, hogy őt meg ne rontsa, s valóban egy 90 nap és

ugyanannyi éjszakán át tartó küzdelemben meg is semmisíté. Azonban a

regeneratio elve ismét győzedelmeskedett; Kajomerszből két növény lett,

Masia és Masiana, az emberi nemnek ősei.

Zoroaster Kosmogoniájának ezen Ádám és Évája azonban csakhamar

kisértetbe esett, feltámadtak teremtőjük ellen, és Ormuzd helyett

Ahrimant imádták. A bűnnek örvényébe mind jobban és jobban alámerülve,

hitelt adtak Ahriman csábitó szavának, egy kecske tejét itták (hihetőleg

a testté vált ördögét), tiltott gyümölcsöket ettek, mi által minden

előnyük megsemmisült. Elváltak, de 50 év mulva ismét összejöttek, s a

földet benépesitő emberiség utóbb az ő gyermekeikből származott. Ormuzd

most biztosítani akarta teremtményeit a Gonosznak ármányai ellen, s

védelmükre Zoroaszter által törvénykönyvet iratott. Ennyit a

teremtésről. Zoroaszter tanában a világ tulajdonképeni végéről nincsen

szó. A halálban a test anyagai egybevegyülnek alkotó elemeikkel; föld a

földdel, viz a vizzel, tűz a tűzzel, s az élet a láthatatlan levegővel.

Halál után a lélek három napig körüllengi még a testet, azon reményben,

ha netalán vele ujra egyesülhetne; de negyed napon megjelenik Zerokh

angyal, s a Csinevad hidjához vezeti. Ha büntelen volt: az égi kutya

bebocsátja, hogy eldődeivel egyesülhessen a mennyben; de ha nem volt

büntelen, akkor a pokol mélységébe taszíttatik. A kinek jótettei

tulnyomók, annak lelkét a jó angyal a hidon át a paradicsomba vezeti; de

a kinél a gonoszság a tulnyomó: az elé egy borzasztó szörnyeteg lép,

mely a lelket a pokolba ragadja alá magával, hol Ahriman szemére hányja

balgaságait.

A feltámadás képzi Ormuzd és az őt imádóknak tulajdonképi diadalát. Ezen

napon először Kajomersz, utána Masia és Masiana fognak feltámadni. Az

elemek védszellemei átadják nekik mindazokat, miket egykoron az elhalók

az ő gondviselésükre biztak, a lélek ujra feltalálja egykori földi

társait, s a jó, végképen csak most választatik el igazán a gonosztól.

Azon bűnösök, kik bűneikért elegendőkép még nem lakoltak, ujra poklokra

küldetnek, bárha nem is örök büntetésre; a három rémitő nap és

éjszakának irtózatait kell kiállaniok, melyek a pokol kinjainak 3000

évig tartó gyötrelméhez hasonlók, de végre könyörgő és rimánkodó szavuk

meglágyítja Ormuzd szivét, s megszabadítja őket kinjaiktól. A világot

gyujtó hőség és ömlő láng fogja megtisztítani, mely tűzkeresztség az

igazaknak kellemes langy fürdő gyanánt fog tetszeni, de a gonoszokat

iszonyú kinokkal gyötrendi. Megtisztul Ahriman is Div-jeivel és

Dämonaival egyetemben, s megtér, és akkor kezdődik a vég nélküli

békességnek és üdvösségnek országa.

Az ó persáknál – röviden előadva – ezekben állottak a zoroaszterféle

Kosmogonianak főtanai; a gebrek tanai és szokásai – mint a kik azon

ősfelekezet végmaradványát képezik – igen kevésben különböznek a most

elmondottaktól. Ők is Ormuzdban imádják a minden áldások kútfejét, s

kivált a tüzet és világosságot tekintik ama főlény legnemesb jelvényei

gyanánt. Meghajolnak az égi testek, csillagok, hold és nap előtt is, és

esti s reggeli imájukat ez utóbbi égi világosságok felé fordulva végzik.

Templomaikban a szent tüzet imádják, s a papok, nehogy nyálukkal

beszennyezzék a tiszta elemet, fehér kendőcskét tartanak szájuk előtt, a

mig a liturgiát végzik. E papok két csoportra osztatnak: 1) Főbbekre,

minők a Desztur, Mobed és Ferbed; 2) alárendeltekre, kiknek a tűzre való

felvigyázás tétetik kötelességükké.

A gebreknél, sem a sok-nejüség, sem az ágyas-tartás nincs megengedve.

Más vallások követőivel együtt enniök és inniok tilalmas, sőt rájuk

nézve még az is tisztátalanná lesz, mit amazok megérintettek. Vallásuk

általános emberszeretetre int, becsületességre az élet minden

cselekedetében, jóságra a teherhordó állatok iránt, s hűségre a

felebbvalókhoz. A kutyákat és kakasokat a gonosz szellemek elüzői

gyanánt tisztelik; azonban a kigyókat és békákat, mint Ahrimán

teremtményeit – pusztítani érdem. Az elemek iránti tiszteletből sem

tűzbe, sem vizbe soha szemetet nem szórnak; még kovács mesterséget sem

üznek, s ha a lángok tulajdon birtokukat emésztenék is már, azokat még

akkor sem szabad oltani; ezen utóbbi törvényre azonban ujabb időkben már

kevésbé ügyelnek. A haldokló ágyához közel kutyát szokás tartani, hogy a

gonosz szellemeket elűzze. A halál után a holttesteket nem takarítják el

a földbe, hanem kiteszik valamely magaslatra a madarak ragadmányául; sőt

még jót vagy roszat is jóslanak belőle, a szerint, a mint a keselyűk az

igy kitettnek előbb jobb vagy balszemét vágják ki.

Ez volt a régi persák vallása egész az arab próféta megjelenéseig. A

harczot – mely még Mohammed életében kezdeték – utódai szerencsésen be

is fejezték. Az uj tan erőszakkal terjeszteték, s félszázad multával

egész Persia mohammedánná lőn. Minthogy azonban az Izlam általában

ismeretes, itt csak a siíta felekezetről akarunk tűzetesebben emlékezni,

mint a mely a mai Persiának uralkodó vallása.

b) Siíták és szunniták.

Az Iszlam ezen két főfelekezetének története tulajdonképen Mohammed

halálával veszi kezdetét, mint a ki határozottan senkit utódául ki nem

nevezvén, a meghasonlásnak főokozója volt. Egyik rész, s ez volt a

nagyobb számu, azt állitá, hogy az örökösödés joga Abubekr-et illeti,

mint a próféta legrégibb pályatársát; a másik felekezet ellenben, a

próféta vejét, Alit, mint az uj vallás legnagyobb hősét akarta a trónra

emelni, a maga állitását az üdvözültnek azon szavaival akarván

támogatni, melyeket állitólag eképen mondott volna: „Makuntu Moula ve

Aliun Moula“, azaz: „Valamint én ur vagyok, ugy Ali is ur.“ Azonban

megbuktak. Abubekr után Oszman következék, ez után pedig Omer; Ali hivei

minden alkalommal próbát tettek követelésüket érvényesíteni, azonban

csak ez utóbb említettnek halála után foglalhatá el Ali, mint negyedik

Khalifa, az őt rég megillető méltóságot. Az ő uralkodása, számos

ellenségének ármánykodása folytán, igen nehéz és rövid idő volt;

elleneinek élén maga a próféta özvegye állt. Ali végre is orgyilkos

kéztől esett el, s ezen tragikus vég, előbbi szenvedéseinek

kapcsolatában csak arra szolgáltatott alkalmat, hogy pártja, mely őt

majdnem isteníté, súlyosan megpróbált vértanú gyanánt tekintse és

sirassa. A balszerencse, mely élete folytán őt magát üldözé, halála után

ugy látszék, számos tagból álló családját látogatta meg. Kilencz neje

volt; de a siíták mindig csak Fatimát, a próféta legkedvesb leányát

említik, kitől két fia maradt Haszán és Huszein (minthogy legkisebb

gyermeke Mohaszan még kisded korán meghalálozott). A két fiú közül

kiváltképen Huszein akarta örökösödési jogát érvényre juttatni, s a

kufaiak (hajdani város Bagdad mellett) nem nagy számu pártjának

meghivását elfogadván, midőn Mekkából oda utaznék, a Tigris partján, a

puszta közepén hiveivel s a vele együtt kivándorlók kis csapatával

együtt, a Jezid által ellenükbe küldött hadcsapattól felkonczoltatott.

Ezt a katasztrófát a mai Persáknál számtalan gyászdal (Rouze) és

szinpadias előadás (Sebih) tartja emlékezetben, s még pedig oly élénken,

mintha az egész esemény csak a legközelebb lemúlt napokban történt

volna.

Huszein halálával Ali utódjainak nyilvános fellépése majdnem vépképen

megszűnik. Azonban a hivek szivében, kik legnagyobb számmal épen

Persiában éltek, a szerencsétlen család iránt, bárha rejtetten is, a

rokonszenv lángja lobogott; s épen ezen ország volt az, mely Buidák

nemzeti dynasztiája alatt, a sokáig titkolt vallásos érzelmekkel nyilván

fellépett, s az Iszlam világban szétszórtan élő siítáknak menhelyévé és

összegyülekezési pontjává vált. Egyébiránt akkor még sem a siíták tanai

nem valának formulázva, sem a szunniták s köztük élő gyülölség nem volt

még annyira elkeserülve, mint napjainkban. A szertartásokban, a kórán

magyarázatában, s kiváltképen az iszlam történelmének felfogásában

lehettek ugyan különbségek, de a végszakadás tulajdonképen csak akkor

jött létre, midőn Iran hatalomra vágyó fejedelmei a persa nép vallásos

érzelmeit a maguk világias czéljaik előmozdítására akarák felhasználni.

A „Siísmus“ örve alatt először is a bagdadi Khalifaság alól lehetett

megszabadulni, utóbb pedig a török szultánok fenhatósága alól, kik a

„Khalife“ czimmel minden igaz hivő fölött uralkodni akartak, s minthogy

a persák, az ő függetlenségüket a nélkül sem tudták elfelejteni, a

Siísmus csakhamar azonossá lett „Iran önállóságának“ eszméjével. A

szunniták elleni gyülöletben azon méltó harag keresett magának

kifejezést, melyet a szivek az arabok ellen érzettek, mint a kiknek vad

csordái az ó-irani müvelt világ annyi nevezetes emlékét romba döntötték.

Ezen politikát elsőben is a Szefevidák követék, s a szakadás csak is

akkor kezdett egészen határozott jellemet ölteni, midőn ezek hatalma

emelkedett Iran trónjára. A szefevidák tekintélyének növekedésével

együtt növekedett a két felekezet közötti gyülölség is, mely azután nem

egyszer a mi Bertalan-éjünkhez hasonló rettenetes mészárlásokra

szolgáltatott okot; s bárha Nadir sah, a kiegyenlités legelső óhajtója,

több kisérletet tett is a felek megbékéltetésére: mindazáltal a

kölcsönös elkeseredettség csak igen kevéssé hagyott alább. Az ujabb

időkben, midőn e két iszlam kormány az európai államokkal

összeköttetésbe lépett, a konstantinápolyi és teherani udvarok között

létezik ugyan a diplomatikai bensőség egy bizonyos foka, melyre az

európai túlsuly elhatalmasodásának félelme ösztönzé az illetőket, s

bárha ezek az Iszlam egységes birodalmát megszilárdítani törekesznek is:

mindazáltal a teherani udvar most is mindent elkövet, hogy a két

felekezetet egymástól elkülönítő válaszfalat, a mennyire csak

lehetséges, fenntarthassa.

Törökországban nép és kormány meglehetősen engedékenyek a siíta

felekezet irányában; azonban Persiában a gyülölség eddigelé csak igen

keveset csökkent. A számos Molla a régi hévvel működik a szunnitismus

ellen; sőt maga a király is – bárha tán csak kényszerűségből – pártolja

törekvéseiket; s csak nem igen rég is Alinak egy állitólagos arczképét

fogadá el Indiából, s alapítá ennek tiszteletére az ország legmagasabb

rendjelét. Igen nevezetes, hogy a török szultán a szent helyek védelmi

jogát épen most osztá meg a persa sah-hal, megengedvén neki, hogy a

mekkai szent sir fenntartására évenkint adatni szokott összeghez ő is

járulhasson egy részlettel, a miről hajdanában szó sem lehetett volna.

Sőt a siíta persák minden irányban bejárhatják szabadon a szunnita

Török-birodalmat, mig a szunnitának nem igen tanácsos magát a fanatikus

Persiában mutatnia.

Ha azon pontokat mint fel akarnók sorolni, melyekben e két felekezet

istentiszteletére és világi szokásaira nézve egymástól különbözik: egész

hosszú sorozatot, sőt többet mondunk: egész könyvet kellene irnunk. Ez,

nem birván általános érdekkel, olvasóinkat bizonyára kifárasztaná. Csak

a legfőbb pontokra akarunk szorítkozni, nevezetesen:

a) Ali rendkivüli bálványoztatására; s azon kárhoztatásra és átokra,

melyet a három trónbitorló Khalifára, azok kortársaira és utóbb

czimboráira, névszerint Ajesára, a próféta nejére Muavie-, Jezid-, és

Seikh Abdulkader-i-Gilanira mondanak, kiket még a keresztyéneknél is

jobban gyülölnek;

b) a szunnita hit négy oszlopának elátkozására, kik névszerint ezen

törvényhozók, u. m.: Hanife, Malek, Saafi és Hanbal. Ezek, Imam Mehdit,

a mohammedán Antikrisztust élőnek, s elrejtettek állitották, mig a

szunniták azt tanítják, hogy az csak a feltámadás napján születendik;

c) azon nagyszámu ünnep- és gyásznapokra, melyeket a szunniták nem

tartanak, minthogy azokon Ali és családjának örömei és szenvedései

ünnepeltetnek.

d) arra, hogy a keresztyéneket tisztátalanoknak tartják (Nedsisz) velük

együtt nem esznek sem nem isznak, sőt még ha csak ruháik érintkeznek is

egymással, tisztító fürdőt kell venniök.

e) Rájuk nézve nem kötelező, hogy valamely Imam előmondolására

végezhessék imádságukat; ők nem használnak szőnyeget, hanem a helyett

nyolczszögletű téglácskát tesznek maguk elé, mely Huszein Kerbelában

fekvő sirjának földéből készült, s térdüket meghajtván, ezt érintik meg

homlokukkal; imádságuk közben sem fordulnak Mekka felé, mint a

szunniták, hanem mindig Kerbela felé, keletirányban, mint a hol Huszein

először eltemettetett.

f) Polgári törvényeik különbségénél megemlítendő a többi között: az

ideiglenes házassági szerződés (Sziga), mely szerint valamely férfiú

bizonyos határidőre, de a melynél három nap a legkevesebb, nősülhet; a

meghatározott idő eltelte után az elválás egészen törvényesen minden

akadály nélkül megtörténik. Lényeges különbség van az egyházi

hatóságokat illetőleg is a két felekezet között. Törökországban Imamokat

és Kadikat, gyülekezetek és községek számára maga a kormány nevez ki;

mig ellenben itt Mucstehid-ek léteznek, azaz olyan férfiakból álló

egyházi hatóságok, kiket a nép tömege kegyes életük és a vallás

dolgaiban való jártasságuk és bölcseségük miatt választott a vallási

dolgok vezetésére.

g) A határtalan bucsujárási vágy, nemcsak Mekkába, hanem Meshedbe,

Kumba, Kerbelába s más – az ő felekezetük által – szenteknek tartott

helyekre; s ugy látszik, ezen szenvedélynek még haláluk után is akarnak

hódolni, minthogy sokan végrendeletképen hagyják meg utódaiknak, hogy az

ő holttesteiket, e vagy ama szent helyre vigyék.

h) A törvény engedélyezte szinlelés, melynek folytán szabad a siítának

szunnitát játszani, ha élete vagy birtokának biztonsága épen ugy

kivánják.

Tagadhatatlan, hogy a persa-iszlam sokkal több fanatismust foglal

magában, mint a törökországi, s egyáltalában nem méltó arra, hogy a

mohammedán vallás protestantismusának neveztessék.

De a fanatismussal rendesen álszenteskedés és vallástalanság szokott

karöltve járni, mely utóbbi épenséggel nem ritka Persiában. Azok, kik az

uralkodó elvekhez hűtlenekké váltak, nem egyszer a szufismus vagy más

egyéb dervis-rend öltönyét öltik magukra, de szívük mélyében – én

legalább sokszor ugy tapasztaltam – gyakran a leghiresebb Szufik, igazi

vallásosságot épenséggel nem hordanak.

Miután az uralkodó vallásról, vagy felekezetről szólottunk volna: még

nehány, bárha nyilvánosan el nem ismert, de azért mégis nem üldözött

felekezetről kell megemlékeznünk. Ilyenek:

1. A seikhik, kiknek főszékhelye tulajdonképen Kirmansah, azonban

nyilvános mecseteket birnak Teheranban, Kazvinban s más egyéb helyeken

is. Hitvallásuk néhány szőrszálhasogató kérdésnek különös felfogása

által válik el egyéb felekezetektől, minő kérdés például az Imam

Mehdiről szóló; a test feltámadásának dogmáját elvetik; ezen vallás

követői, kiknek alapitója Hadzsi Seikh-Ahmed volt, különösen merev

fanatismusról ismeretesek.

2. Az akhbarik, kik mind a próféta-, mind az Imamoktól származott

hagyományokat teljes hittel fogadják ugyan, de ugy a török, mint az arab

tudósok interpretatióját elvetik, melyeknél fogva az ő felekezetüket

tisztán nemzetinek tartják.

3. Az Ali-Allah felekezet, a kik Ali Khalifát, emberré vállt istenképen

tekintik, sőt a legelső próféták sorába helyezik. Tagadják a korán

érvényességét, s ennek étel- s italt illető törvényeit nem is

teljesítik.