A persak vagy irani-ak (a mint magukat nevezni szokták) részint az ó
méd-persa törzsek vegyülékéből, részint az ó iráni telivér törzsből
származnak. Amazok az ország délnyugati részét lakják, imezek, aránylag
igen csekély számmal, a keleti határokat. Bárha a két külön csoport
között phisikai tulajdonságaikra nézve sok lényeges különbség létezik,
mi itt a persákról csak általában akarunk megemlékezni.
A persa ritkán nagyon magas, de ép oly ritkán tulalacsony is, jobbadán
szikár, nyulánk testalkattal, meglehetős barna arczszinnel, gazdag,
fekete sürü hajzattal, hosszú orral és keskeny homlokkal, nagy fekete
szemekkel, s csak igen ritkán húsos arczczal. Különösen kecses testi
magatartással s könnyű mozgékonysággal bir, kiváltképen pedig
mindenekfölött ügyes lovas, mely ügyességét már az ó görög irók is
dicsérőleg kiemelték.
[Illustration: Persa és Persanő.
(Egy Persiában készült eredeti kép után.)]
E most elősorolt tulajdonai folytán, a persa mintegy kiválik Ázsia
minden egyéb lakói közül, s ugy látszik, hogy tagjainak
egyarányosságában s vonásainak finomságában, szellemi fensőbbsége is ki
van fejezve.
A persák, kik elő Ázsia minden népe között a legrégibb civilizatióval
dicsekhetnek, társalgásukban udvariasak, sőt gyakran szellemdúsak, mely
tulajdonok: „a kelet francziái“ nevét szerzék meg számukra, azonban
fájdalom, igen ritkán nyiltak és egyenes szivüek. Valamint az iszlam
népek nyelvében általában nem találunk sajátképeni szavakat az erény,
lelkiismeret, és becsület fogalmainak kifejezésére, s valamint ők ezek
létezését vagy épenséggel tagadják, vagy az azokat követőket
balgatagoknak állitják: ép ugy a persa is – kitől a mohammedan-keleten
terjedezni kezdő mai civilizatio származik – igen távol van attól, hogy
tetteinek s cselekedeteinek zsinórmértékül ezeket válaszsza.
Durugh-i maszlahat amiz
Bih ez raszti fitne engiz,
igy hangzik a közmondás, ami annyit jelent: „Jobb az ügyre hasznos
hazugság, mint a reá káros igazság“ s ezen mondás tanácsát, valamennyi
persa hiven követi. Valamint a király lehazudja s minden telhető
alkalommal meglopja alattvalóit, ugy ezen szokás divatozik szülék és
gyermekek között s viszont. Bárha gyakran érintkeztem persákkal, nem
találtam egyetlen igazságot sem szavaikban; mindenütt a legszemtelenebb
hazugságról s a legaljasabb jellemtelenségről kellett meggyőződnöm. A
mit Morier „Hadzsi baba“ czimű szellemdús müvében remek tollal ecsetel
Persiáról, nézetem szerint sok tekintetben még igen kiméletes; azon
jellemhiány fölött azonban épenséggel nem csodálkozom, mert az ázsiai
kormányformák ezredéves despotismusa más egyéb eredményre nem is
vezethetett. Sehol a világon nem tapasztalható inkább, mint épen itt:
hogy a szabadság mennyire nemesít, a zsarnokság mily igen lealacsonyít.
Nem kevésbé szembetünő itt a mindenek szivében uralkodó pénzvágy, mely
oly kiváló ellentétben áll a határtalan fényüzéssel (tesakh’khusz).
Mindenki többnek akar látszani, mint a mi, s mégis mindenki reszket a
legapróbb fillérért is, s bárha egyik-másik a nyilvános életben nagyban
adja az előkelőt: házi körében kevéssel megelégszik, sőt gyakran egész
az aljasságig fukar. Ezen körülménynek tulajdonítható annak folytán,
hogy a persa az ozmanlihoz és a középázsiaihoz képest életmódjában oly
igénytelen és mértékletes. Egy-egy harmadrangú efendi asztalára legalább
is hat tál étel jő naponta, a főbbrangúakéra pedig két annyi: Persiában
a leggazdagabb khannak asztalán is három, legfölebb négy tál ételnél
több csak alig található.
Minthogy a szinlelésre őket vallásuk feljogosítja, szabad lévén nekik
például a szunnita tartományokban a kegyes szunnitát játszaniok, bárha
egyébkint testestül lelkestül siiták is; ennek következtében a persa,
minden rang és kor-különbség nélkül, roppant nagy mester érzelmeinek
elrejtésében. Egész Iranban csak az arab és török a szenvedélyesek, s
minthogy a persa oly remekül tud uralkodni arczvonásai fölött, ez az oka
annak, hogy az európaiak, bárha ismerik is a persának szinlelési
tehetségét, még is oly gyakran elámíttatnak.
A vendégszeretet – melyről mellesleg megemlíthetjük, hogy ez az egész
keleten sehol sem található fel olyan mértékben, mint azt a mi nyugati
költőink megénekelni szokták – a persa sokkal inkább fényüzésnek, sem
mint jótéteménynek tekinti. Ő csak ott bőkezű, ahol gazdag
viszont-ajándékot remél; ezt a mi ujdonsült európai diplomatáink
bizonyíthatnák legjobban, kik, ha a tapasztalt szolgálatokat latba
vetnék az érettük viszonzásul adott enam-ok (ajándékok) értékével,
kénytelenek lesznek bevallani, hogy bizonyára minden lépést, minden
falat kenyeret nagyon borsos áron megfizettek.
A mi a persának gyakran említett szellemi tehetségeit illeti:
kétségtelen, hogy minden kelet-mohammedan nép között, Iran őslakói azok,
kiket a nyugati polgárisodás számára legkönnyebben megnyerni lehetne;
azonban mindemellett lelki előnyei távolról sem olyanok, minőket mi
európaiak ezen fogalom alatt érteni szoktunk. Képzelmi tehetségére és
éles elméjére nézve a persát olyannak tekintem, mint a minő lelki
képességeket Európában: „elmés gyermek“nek szokás nevezni. Könnyen
tanul, hamar felfog mindent, azonban a tökély fokára soha sem képes
eljutni, mert minden kitartása, minden szorgalma daczára ő mégis mindig
csak keleti marad, azaz: olyan ember, a ki fiatal korában beléje oltott
világnézete folytán, egy és ugyanazon czél kitartó keresésére
egyáltalában képtelen.