A ki azt hitte, hogy regényt olvasott, az jól teszi, ha nem olvassa
tovább a következő lapokat, a mik már csak a történet-buvárt
érdekelhetik, a ki e rendkívüli ember életviszontagságaiban egy érdekes
korszak illustrátióját fogja megtalálni.
A mint az agyonkínzott Ráby a szeretetteljes ápolás mellett annyira
magához jött, hogy lábon tudott állni (már akkor szüret felé volt az
idő), haza sietett Szent-Endrére, a házát rendbehozni s megszüretelni.
A házában már lakókat talált s a szőlőjét leszüretelve.
Nagy lármát csapott, hogy mi dolog ez? Arra előjött a szolgabiró s
tudtára adta, hogy mindenféle kártételekért, a vármegyének okozott
költségekért, a börtönben való tartásdíjért, de különösen
tizennyolczezer forintnyi adósságért a házát és földeit biróilag
lefoglalták.
Ráby tudta, hogy senkinek sem adósa. Hanem azért nem jött indulatba.
Egész nyugalommal arra kérte a szolgabirót, hogy küldje át hozzá azokat
a periratokat, a mikben az említett tartozásokért el van marasztalva, ő
készpénzzel kifizet minden követelést.
A szolgabiró belement a kelepczébe s elküldte neki a nagy percsomagot.
Csakugyan szabályszerü processus volt az, polgári perrendtartás szerint,
a mit az alatt folytattak ellene idekinn, a míg odabenn a criminális
eljárás kezét-lábát vasban tartá. A követelések rendesen instruálva
voltak, exceptivák, replicák, duplikák, appellaták szépen következtek
egymásután; csakhogy minden instrumentum «hamis» volt. Kötelezvények,
császári rendeletek, mind egy szálig falsumok.
Ráby nem gondolkozott rajta sokat, összenyalábolta az egész,
hamisítványokkal teljes actacsomagot s minden servus humillimus nélkül
vágtatott fel vele Bécsbe. Meg akarta azt mutatni a császárnak.
Hanem a császár nagy beteg volt; Rábyt nem eresztették eléje. A magyar
udvari cancellárhoz lett utasítva.
Annak előadta az egész szent-endrei ügyet; végig hallgatták kegyesen.
Akkor az mondta neki a cancellár:
«Önnek tökéletes igaza van. A szent-endrei előljáróság százötvenezer
forintnyi sikkasztást követett el. Ezt ön adatokkal bebizonyította. Ez
összegből önt illeti egy harmad, mint feladórész. Itt az utalvány,
fizettesse ki magának a kincstárnál.»
Erre nem hogy örömében összeütötte volna a bokáit Ráby Mátyás, hanem még
felfortyant.
«Nekem nem kell a feladórész! Én nem a pénzért fáradtam, szenvedtem,
hanem a nép felszabadításáért. Én nem kérek magamnak jutalmat, azért,
hogy a bűnt felfedeztem, hanem megtorlást és büntetést azoknak, a kik a
bűnt elkövették.»
A bolond! A helyett, hogy a gyönge ötvenezer forintokat beseperte volna
a táskájába s azzal örök időkre «karsamadinert» mondott volna az egész
udvari és dicasteriumi pereputtynak, csak azt követelte, hogy neki
állítsák vissza a becsületét! Mintha nem régen meg volna irva, hogy
«pénz – becsület!»
Erre aztán vállat vont a cancellár s azt mondta neki, hogy: no hát adja
be a memorandumát a cancelláriához, aztán lássa, hogy mi lesz belőle.
Beadta és járt utána.
Az pedig épen olyan mulatság, mint mikor valaki egy mókust szelidített
meg, s azt elereszti a gyümölcsös kertben. Azt azután kergetheti egyik
fáról a másikra, csalogathatja dióval, mézeskalácscsal, hogy újra
kézrekeríthesse. Soha se fogja azt el!
Expeditor, registrator, protocoll-director, egyik a másikhoz utasítgatta
a memoranduma keresésében, mikor már azt hitte, hogy no most leborítja a
sipkájával, huss! megint a másik fára szaladt fel a memorandum. Utoljára
nem találták sehol; – bizonyosan bebujt valami lyukba.
Ekkor egyszer egy napra megnyilt ismét a controllor-folyosó.
A császár annyira felgyógyult, hogy a panasztevőket újra személyesen
elfogadhatá.
Itt látta őt újra Ráby. A császár még jobban össze volt törve, mint ő. A
betegség halált jósló rózsái égtek az arczán.
Végighallgatta Ráby szenvedéseit s akkor azt kérdezé tőle, hogy volna-e
bátorsága még harmadszor is visszamenni ellenségei közé?
– Harmadszor! és tizedszer is! Mig megtorlom őket.
A császár ezúttal olyan biztosítékot adott Rábynak, a mi csalhatatlanul
megvédje őt minden bántalmazás ellen.
S jó sikere volt e találmánynak. Ráby keresztül-kasul járta vele Pestet,
Budát, és senki rá nem tette a kezét. Leutazott Szent-Endrére is ezen
«ægis» alatt s ott fényes nappal járta sorba a zsellérházakat, a honnan
bizonyítékokat kellett gyüjtenie. A szolgabiró megtudva ezt a
lábatlankodását, nagy hirtelen utána küldé a két ismerős hajdut; az
utczán találkoztak össze vele. Az egyiknek a kezében volt egy kötél, a
másikéban egy láncz. Ráby engedte őket egészen közel jönni magához;
akkor egyszerre szétcsapta a köpenye szárnyait előttük, mire mind a két
hajdu megszeppenve húzta magát a falhoz s dugta a kötelet meg a lánczot
a háta mögé; Ráby ezúttal a hajdani huszárezrede egyenruháját viselte, s
a katona-uniformis előtt éktelen respectusa volt mindig a digának.
– No hát mit akarnak kendtek? kérdezé tőlük Ráby.
– Csak tiszteletünket kivántuk tenni alássan.
– Örülünk, hogy jó egészségben láthatjuk.
– Furcsa kis öröm, meg tisztelettétel: lánczal és kötéllel a kézben!
A huszáregyenruha ezuttal megőrzé mindenféle veszedelemtől. Szerencsésen
beszerezte a szükséges bizonyítványokat mind s azzal sietett vissza
Bécsbe.
Mikor minden adattal felszerelve, egész diadalelőérzettel sietne a
császári várlak felé, nagy néptömeggel találkozik össze, mely egy papot
kisér, a ki kezében a szent feszületet viszi, levett süveggel, előtte a
ministrans, füstölővel és csengetyüvel. Kérdezősködésére azt a választ
kapja, hogy most adják fel a császárnak a halotti szentségeket.
Ráby kétségbe esett. Minden reménye tönkre volt téve. Megfordult, haza
sietett s levelet irt a császárnak:
«Uram! Mielőtt az Isten szigoru itélőszéke előtt megjelennél,
szolgáltass igazságot az elnyomott községeknek, hogy ne kelljen
számadásra vonatnod ott fenn igazság nevében meggyilkolt annyi ártatlan
embernek véreért, s az özvegyek és árvák könyhullátásáért!»
Ráby régi jó barátja, a cabinet-titkár bevitte azt a levelet a
császárhoz s a császár elolvasta azt.
Ráby nyugtalan éjszakát töltött szállásán.
Reggel hat óra tájban, február 20-ikán az István-templom lélekharangja
költé fel álmából. Sietett fel a Burgba.
Mire odaért, II. József már elköltözött e földről.
A cabinet-titkár könyező szemekkel jött ki Ráby elé s egy czédulát adott
át neki; azt a császár diktálta végleheletével. Ez iratban bocsánatot
kér tőle és minden alattvalójától, a kinek életében panaszra adott okot;
ő is csak ember volt, mint a legszegényebb koldus; s minthogy e világtól
megválva, az ártatlanul szenvedőnek többé elégtételt szerezni nem tud,
utasítja őt az utána következő trónörököshöz.
Ugyanezek a kifejezések fordulnak elő II. Józsefnek a végrendeletében
is, mit a kormány nyomtatásban is közzé tett.
*
Ennél a catastrophánál már csakugyan befejezhette volna a maga drámáját
Ráby Mátyás; de még ekkor sem hagyta megpihenni nyughatatlan lelke.
A mint II. Lipót mint megkoronázott magyar király a trónra lépett, Ráby
újra elővette a sérelmes ügyet. Leírta a sokszor kárba veszett
memorandumot még egyszer, s azt átadta az uralkodó fiának, Ferencz
főherczegnek. Rövid időn hivatta őt II. Lipót. Beléptekor így szólt
hozzá:
– Ön az a derék férfi, a ki az állam javáért vérét és vagyonát áldozta?
örülök, hogy önt láthatom.
S mikor Ráby elő akarta adni az ügyet, azt mondta neki:
– Mindenről értesítve vagyok, a fiam Ferencz elmondta az egész esetet.
Legyen ön nyugodt. Igazságot fogok önnek szolgáltatni, hogy meg lesz
vele elégedve. Meg is jutalmazom önt érdemei szerint! Jőjjön vissza ön
nyolcz nap mulva.
Nyolcz napig Ráby Mátyás a legboldogabb ember volt a világon. A
nyolczadik napon azzal a hírrel költik fel álmából, hogy II. Lipót
hirtelen meghalt.
Ez is a sírba vitte a Rábynak tett igéretét.
*
Most már csakugyan minden közönséges ember fia azt tette volna, hogy
elfogadja a kinált ötvenezer forintot s aztán fidibusnak vágja az egész
szent-endrei processust; de Ráby nem tartozott a kigyógyítható betegek
közé.
Most már a meggyilkolt becsületét akarta föltámasztani.
Halottakat föltámasztani mindig emberfölötti küzdelem volt; pedig
azoknak csontjaik, izmaik vannak; hát még egy megölt, eltemetett
becsületet, a mi egy megmarkolhatatlan fogalom: egy semmi!
És mégis vannak emberek, a kik nem sajnálják úgy a koporsóban fekvő
kedvest, nem az egyetlen gyermeket, mint ezt az eltemetett becsületet; a
kik viselik miatta a gyászt évről-évre szakadatlan, a kik nem beszélnek
egyébről, csak erről a halottjukról, kik mindennap megzörgetik a
kripta-ajtót és hivogatják: jőjj vissza! támadj fel! És aztán ilyen
kriptája az eltemetett becsületnek annyi van, a hány ember a nevüket
ismeri; s mikor egy nagy társaságba belépnek, az egy egész temető.
Minden embernél el van temetve az ő halottjuk.
Ráby valamennyi ismerőse arczáról leolvasta, hogy az tud annyit, hogy ő
éveken át aljas gonosztevők közé volt elzárva nehéz lánczok között, és
azt senki sem tudja, hogy miért? Az emberek kitérnek előle, s vigyáznak
a szavaikra; azt mondják róla, hogy «denuncians!»
Rettenetes szó! Utálatosabb a rablónál, a méregkeverőnél; a hóhérlegény,
a kutyapeczér szégyenlene egy asztalnál ülni vele! És azokban az években
hemzsegett Bécs, Buda ettől a fajától a kétlábu kigyónak; mindenütt
jakobinusok, forradalmárok után leskelődtek, tele volt e mérges
hüllőkkel minden salon és lebuj.
S Rábynak éreznie kellett, hogy őt minden ember ezek közé számítja.
Addig könyörgött Ferencz császár-királynak, mig az 1792. márczius 9-én
kiadott egy cabineti rendeletet, s azt megküldte minden dicasteriumnak,
a miben az volt kimondva, hogy minden névtelen feladás olvasatlanul
félrevetendő; csak az olyan méltatandó figyelemre, a melynek a
feljelentő aláirja a nevét, s a bevádlottal szemtül-szembe kész szavának
állni. Végzi e rendelet e szavakkal: «mert a milyen utálatos az
árulkodó, ép oly megbecsülendő az, ki a veszélyeket jókor felfedezi, a
mik az államnak, rosszakaratu emberek, vagy hanyag tisztviselők részéről
kárt okoznak». E rendelet a hamisan árulkodónak szigoru büntetést, az
igaz bevádlónak jutalmat igér.
Ráby azt hitte, hogy ezzel ő most ki van fényesítve.
Rövid időn rájött, hogy nincs.
Valami peres ügyben tanubizonyságot kellett volna letennie, s ekkor a
törvényszék előtt a szeme közé vágták, hogy ő nem lehet tanu, mert
Magyarországon el lett itélve gonosz tettekért hosszu nehéz fogságra, a
mely alól csak a császár kegyelme szabadította ki.
Hogyne rohant volna ennél a szónál Ráby a fejével a Burg kapujának.
Nem kellett már neki se pénz, se boszuállás, csak az eltemetett
becsületét követelte vissza.
De hogyan jusson annak a koporsójához?
Egy kulcsa volt a kripta-ajtónak: a Pestmegye által hozott itélet. Ezt
sohasem kézbesítették neki. És semmi utána járásra nem tudott hozzá
jutni.
Utoljára arra a vakmerőségre vetette a fejét, hogy álruhában, az arczát
elváltoztatva, lement még egyszer Pestre. Ott álnév alatt felkereste a
királyi tábla pertárnokát, a ki őt soha sem látta. Annak elmondta, hogy
neki Ráby Mátyás ellen valami nagy pere van, a minek a megnyeréséhez
szüksége van a Ráby ellen hozott itéletre. És aztán, hogy annál nagyobb
sikere legyen az instantiájának, legyalázta a pertárnok előtt azt a
Rábyt irgalmatlanul. S ezzel járta meg legjobban. A pertárnok jól
összeszidta, hogy meri azt a derék embert rágalmazni? ő nem ismeri a
személyét, de az actáit olvasva, azt meri mondani, hogy az egy derék,
becsületes hazafi, a kivel igazságtalanság történt, azért annak az
itéletét nem is engedi elolvasni, takarodjék innen. Utoljára, hogy Ráby
nem szünt saját magát szidalmazni, a derék pertárnok annyira haragba
jött, hogy kilökte őt az ajtón.
Meg volt tehát az az elégtétele, hogy saját magáért kidobták. Egyetlen
jóakarójára talált rá véletlenül, s az meg a saját ellenségének nézte s
úgy megvédelmezte ellene, hogy nem férhetett hozzá.
Akkor aztán még veszedelmesebb módszert kisértett meg. Egyenesen a
megyei pertárból akarta lemásoltatni bizalmas emberei segélyével az
itéletét. Ezen meg majd rajta vesztett. Neszét fogták, hogy itt lappang
a városban; alig tudott a hegyeken keresztül elmenekülni gyalog
Vörösvárig.
Ebbe egy esztendő beletelt.
Ráby már ekkor kezdett a becsületének a bolondja lenni.
Addig járt a királyra az igazoltatását követelni, mig I. Ferencz
megtette azt, a mi eddigelé hallatlan a törvénykezés történetében.
Becsületbiróságot nevezett ki, mely Ráby Mátyás egész peres ügyét
átvizsgálja.
A király előre figyelmeztette Rábyt, hogy gondolja meg a dolgot; mert ha
csak egyetlen egy, ha csak a legkisebb vádpontban is bűnösnek fog
találtatni, az végveszedelme lesz.
Nem félt tőle; kivánta a vizsgálatot.
A becsületbiróság állt két magyar és két német tanácsosból, a kikhez
elnökül egy osztrák minister lett kijelölve (a kit Ráby csak N. betüvel
jelez). A király megparancsolta, hogy Pestmegyéből szállítsák fel Bécsbe
Ráby Mátyás összes actáit. Megküldték azokat egy egész tele szekérrel. A
becsületbiróság nekiült.
Ráby a német tanácsosok részrehajlatlanságában bizott; de ugyancsak
felsült velük. Azok gyávák voltak a magas dicasteriumokkal collisióba
hozni magukat, s mind a ketten himeztek-hámoztak; azt mondták, hogy
nincsenek tisztában a dologgal.
Ellenben a két magyar tanácsos, a kiktől Ráby inkább tartott,
határozottan azt mondta ki, hogy Ráby semmiben sem bűnös, a mivel
vádoltatik.
Hátra volt az ötödik szavazat, az elnöklő miniszteré.
Hogy mennyire érdekelve voltak ebben az ügyben a legmagasabb körök is,
bizonyítja az, hogy a döntő szavazatu minisztert a bécsi udvari körök
legünnepeltebb szép asszonya által akarták rávenni, hogy ejtse el Ráby
ügyét.
A minister ellene tudott állni a szép szemeknek, s ő is a két magyar
szavazatához adta a magáét.
Ki volt hát mondva a becsületbiróság által, hogy Ráby ártatlanul
szenvedett. A miniszter egy huszonkét ívre terjedő előadást nyujtott át
az uralkodónak, melyben Rábynak tökéletes igazsága fényesen ki volt
derítve. A király erre maga elé hivatta Rábyt, s örömét fejezte ki
megérdemlett diadala felett.
Az itélet mellette szólt. S az igazságos volt, megtámadhatatlan,
gyanusíthatatlan.
Csak az kellett, hogy ezt az itéletet már most a kezébe kapja.
Hanem itt akadt fenn megint.
A dolog a minisztertanács elé került, s ott azt mondták, hogy az ugyan
nagyon szép, hogy a Ráby Mátyás ilyen igaz ártatlan ember, de azért
mégis neki ezt az itéletet nem lehet kiadni, mert ha a kezébe kapja, az
azt bizonyosan ki fogja nyomatni, szétküldi a világba, még a hirlapokba
is beiktatja. S ez most rossz vért fog szülni; a magas dicasteriumok
megneheztelnek érte; azt pedig a mostani háborus, revolutiós időben nem
szabad koczkáztatni; tehát csak elégedjék meg a Ráby azzal, hogy ő maga
tudja, hogy a becsületbiróság ártatlannak itélte.
Ez meg nem akart abba belenyugodni. A becsület nem olyan, mint a
boldogság, a mi azt akarja, hogy elbujjanak vele, az dicsekedtetni akar
magával.
Ráby folyvást törte a fejével a Burg ajtaját; de már nem eresztették a
király elé.
Végre rálesett egyszer a templomajtóban; ott nem parancsolnak
udvaronczok, ott vetette magát a lábaihoz s megragadva a király kezét,
úgy könyörgött neki, hogy ne tartsa tovább kriptába zárva a becsületét;
hiszen él már, fel van támasztva.
A király azt mondta neki:
– Fiam, én most már nem tehetek semmit; holnap indulok az armádiához,
hogy ennek a szerencsétlen háborunak véget vessek, fordulj a
palatinushoz, Sándor főherczeghez; ő viszi távollétem alatt a kormányzás
ügyeit.
Másnap már betört Ráby a palatinushoz, s követelte tőle a
becsületbiróság itéletét.
A nádor ezt felelte neki:
– Azt az itéletet nem lehet kiadni. Önnek a világ szemei előtt vétkesnek
kell maradnia; mert azt lehetetlen kihiresztelni, hogy annyi magas
hivatalnoka az országnak goromba vétséget követett el önkényileg.
Ráby elkeseredésében kemény szavakat mondott a nádornak.
Akkor azt tanácsolta neki, hogy indítson az ellenfelei ellen pert a
királyi tábla előtt; mire így szólt Ráby:
– Ahhoz énnekem Mathuzsálem életére, Croesus kincsére s Job béketürésére
volna szükségem. Én csak az Isten elé appellálhatok már, a ki előtt
mindnyájan állunk, a ki nekünk és fenségteknek úgy fog igazságot
szolgáltatni, a hogy fenségtek igazságot szolgáltatnak alattvalóiknak.
E vakmerő szavak után útjára ment Ráby.
A palatinus néhány nap mulva egy tűzjátékból eredt szerencsétlen
felrobbanásnál halálra sebesült.
Rábynak azonban a rendőrfőnök által tudtára adatott, hogy minden további
nyugtalankodástól eltiltatik, s ha még egy szót beszél a maga dolgáról,
a rezidencziából el lesz távolítva.
Várnia kellett, mig a császár ismét visszatér abból a szerencsétlen
háboruból, a mit nem végezhetett be.
Ismét megjelent előtte, kérve, könyörögve az itéleteért.
Ekkor azt a választ nyerte, hogy a becsületbiróság munkálata mindenestül
együtt elveszett, nem található sehol.
Annyi kézen ment keresztül, hogy nem tudni, merre tévedt el!
Ráby most már kezdett futó bolond lenni. Egyik embertől a másikhoz
futott. Egyik tanácsostól a másikhoz nyargalt, keresni azt az irást, a
miben a becsülete helyre van állítva. Sehol sem találta.
Utoljára kezdett alkalmatlanná válni. Valamit kellett kigondolni vele,
hogy megszabaduljon tőle a világ.
Mindig panaszkodott a magyar igazságszolgáltatásra; úgy volt helyes,
hogy egyszer már az osztrák igazságszolgáltatásból is adjanak neki egy
kis kóstolót, a mitől kigyógyuljon.
Egy napon hivatják a rendőrfőnökhöz, a ki elmondja neki, hogy ime azzal
van vádolva egy bizonyos L** által, hogy ő tőle száz forintot fogadott
el egy magas államhivatalnok megvesztegetésére. Az ilyen bűntény pedig
Ausztriában szigoruan megtoroltatik. Bizonyítsa be, hogy ártatlan.
Ráby nagyot bámult; az egész világon mindenütt a vádló az, a ki
bizonyítani tartozik, nem a vádlott! Nem hitték el neki. Az ő dolga
bebizonyítani, hogy nem akart vesztegetni. Adnak neki három napot. Ha az
alatt elő nem hozza a bizonyítékait, szabad lesz választania, hogy itt
akarja-e magát elitéltetni Bécsben, vagy pedig odahaza a honi birák elé
akar állíttatni?
Biztató alternativa!
Az a három napi haladék világosan arra volt neki engedve, hogy szedje a
sátorfát s szökjék a merre lát.
Bizonyos volt, hogy most már ilyen kigondolt aprólékos bűntettért
akarják elitéltetni, becsukatni; akkor aztán, ha egy kis folt van ejtve
a becsületén, mosogathatja azt már; rajta szárad az örökké!
Nagy elkeseredésében elment egy jó barátjához, elpanaszolni neki azt a
keserves baját. Annál történetesen egy idegen is volt jelen, a ki
végighallgatva Ráby panaszát, a mint a vádló L** nevét meghallá,
diadalmasan kiálta fel: «hisz ez egy notórius rágalmazó, ki a bécsi
fenyítő törvényszék által hamis feladásért már el volt itélve! Jőjjön
velem, kikerestetem az itéletét».
Ezzel az itélettel a kezében aztán visszament a rendőrfőnökhöz Ráby.
– No lássa az úr, monda neki az, úgy-e hogy tud az úr bizonyítványt
találni, ha keres. Ez hát rendben van. Ezúttal felszabadult az úr
félesztendei tömlöcztől. Hanem csendesen viselje magát, mert gyanuban
van!
Ráby most már vehette észre, hogy vederből cseberbe jutott.
Az alkalmatlan embert Bécsben is el tudják tenni láb alól, nem csak
Pesten.
E naptól kezdve minden lépten-nyomon titkos rendőrök kisérték.
Az udvarnál levő bizalmas barátjai tudatták vele nagy titokban, hogy fel
van jelentve, mintha a jacobinusokkal állna szövetségben.
Egy ilyen gyanuper pedig akkoriban elég volt arra, hogy akárkit is
elveszítsen. Egy suttogó szó, «ez is jacobinus», veszedelmesebb fegyver
volt, mint a szélpuska.
Átlátta, hogy neki innen futnia kell.
De merre?
Hazájába lehetetlen, a külföldre útlevél kellene; de ahhoz semmi
reménység. Egész Európában a megújult háboru dühöng.
Úgy látszik, hogy barátjai között mégis voltak jacobinusok, mert azt
tanácsolták neki, hogy meneküljön Francziaországba, s ajánló-leveleket
is adtak neki a convent előkelő tagjaihoz.
Egy napon aztán szereztek a számára egy barátruhát, felöltöztették
carmelitának, a kis inasára ministrans ruhát adtak, s úgy ment ki a
lakásából, előtte a csengető gyermek a lámpával. A leskelődő rendőr azt
hitte, valakit gyóntattak odabenn s békével engedte őt odább menni.
A mint a vámvonalhoz ért, kegyes bucsujárónak adta ki magát, a ki a
passaui csodatevő szent szűzhöz zarándokol. Így nem kértek tőle
útlevelet.
Passauban aztán szereztek a számára egy vándorlókönyvet, a mivel, mint
könyvkötő-legény, a császári hadsereg vonalán keresztül hatolhatott.
Itt társzekeresekkel szövetkezett, a kik kereskedői málhákat
szállítottak. Ulmnál mindenestül együtt belekerült a császári és
franczia előhadak heves csatájába, a mi a francziák győzelmével
végződött.
Azok aztán elfogták a fuvarosokkal együtt. Vitték a generális elé. Az
sehogy sem akarta neki elhinni, hogy könyvkötő-legény. Mindenképen
osztrák katonatisztet akart belőle csinálni.
Vesztére, a mint a többi innen-onnan összeszedett osztrák-magyar
foglyokkal összeterelték, azok között egy Splényi huszárezredbeli
közvitéz ráismert mint hajdani hadnagyára, s ezt nem birta eltitkolni.
Most aztán azt hitték róla szentül, hogy kém.
«Fel kell a legközelebbi fára kötni!» ez volt felőle a vélemény.
Ekkor vezette oda a sors La Roche tábornokot, a franczia dandár
főparancsnokát, a ki azt mondta, hogy «puszta gyanura nem szabad egy
embert elitélni!»
(Első szó, mely így hangzott biró ajkáról Ráby feje felett.)
Rábynál megtalálták az egész életirását, melyben keserves sorsának
változatai fel voltak jegyezve; csakhogy az mind magyarul volt. A
tábornok talált a kiséretében valakit, a ki tudott magyarul, azt
előhivatta s átadta neki az emlékiratot, hogy mondja el annak tartalmát.
Addig Rábyt fogva tarták az őrszobában.
Azt hitte, hogy utolsó órája ütött. Emlékirataiból meg fogják tudni,
hogy ő nem kézműves, hanem bécsi udvari hivatalnok s a franczia
forradalmi birák előtt elég valakinek megtudni a nevét és rangját, hogy
a fejét elveszítse.
Néhány óra mulva egyike a veres huszároknak jött érte, ki őt az
őrszobából egy nagy kivilágított terembe vezette, a hol egy hosszu
asztal körül franczia katonatisztek ültek.
Azt hitte, a hadi törvényszék előtt áll.
Ekkor azonban egyike a katonatiszteknek hozzá ment, megfogta a kezét s
így szólítá:
– Testvér!
– Jó barátok között vagy! mondának a többiek.
Aztán a tábornok szólt hozzá:
– Bajtárs! bocsáss meg a tévedésért. Leveleidből és irataidból
megtudtuk, hogy üldözött szabadsághős vagy; részt veszünk sorsodban, s
mindenben elősegítünk. Addig is vacsorálj velünk!
Azzal leültette őt maga mellé az asztalhoz, adatott neki ételt és italt,
s azután a legjobb ágyat a háznál, a hol Ráby, annyi idő óta először
nyugodtan alhatott.
Hajnal felé ágyúdörgés verte fel álmából, követve a dob- és
trombita-riadótól. Felugrott fekhelyéről. Az osztrákok támadták meg a
helyet újból nagyobb erővel.
Ki akart futni a szobából.
Az ajtóban találta a tábornokot.
– Ne siess, testvér! van idő. Mindjárt kész lesz a reggelid; behozzák. A
verekedés a mi dolgunk, te csak kávézzál nyugodtan.
Azzal kezet szorított vele s magára hagyta.
Ráby az ágyudörgéstől reszkető ablakok zöreje mellett költé el
reggelijét, s mire készen volt vele, már jött a tábornok hadsegéde hozzá
s átadott neki huszonnégy arany carolinet utiköltségül, s egy útlevelet,
mely így szólt:
«Polgár Ráby Mátyásnak megengedtetik, Magyarországból Straszburgba
utazhatni, a mit jogosan megérdemel, mert hazafias elveiért üldözte ki
őt hazájából a zsarnokság.»
Adtak neki egy lovat is, a min Straszburgig mehessen.
Itt érezte (saját szavai) húsz szenvedésteljes év után a szabadság és
emberjogok áldásait, törvény által biztosítva.
Mindenütt tárt karokra talált, a hová fordult; barátja lett, a ki
megismerte. Elragadtatással beszél róla, hogy szenvedéseinek megtalálta
minden jutalmát a jók és igaz nemesek elismerésében.
Itt fejezte be életrajzát, melyből a czímzett regényt merítettem.
Ez egy terjedelmes nagy könyv, mely megjelent «a köztársaság ötödik
esztendejében» (1797) Straszburgban kevés példányban, úgy, hogy a
tulajdonomban levő példány a ritkaságok közé sorolható.
Azt mondja az emlékirat végén Ráby:
«Nem azért irtam le ezt a történetet, hogy az ifju világpolgárt
visszarettentsem attól, hogy a közjónak szolgálni törekedjék, hanem
azért, hogy tanulja meg belőle, hogy az, a ki testvérei, hazafiai
jóléteért küzd, soha sincs a szerencsétlenségben magára hagyatva, minden
becsületes ember szivében megtalálja mentsvárát. Talán elő fogja
mozdítani ez az én történetem hazám politikai reformját, a nagy
erőteljes nemzetnek fölébredését. Talán érezni fogja e történet
olvasásakor a szükséget, boldogságának, szabadságának kivivása után.
Talán szét fogja törni kinzói bilincseit és szabad lesz! Csak akarat,
bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá, és bizony szabad lesz.»
Végül felhivja valamennyi ellenségeit és biráit, hogy álljanak vele
szembe Európa bármely törvényszéke előtt s védjék magukat, vagy
czáfolják meg, ha tudják! Ő helytt áll nekik bárhol és bármikor.
Mi történt a rendkívüli emberrel tovább? Azt nem tudjuk.
Ráby Mátyásnak még a neve is el lett temetve.
Pedig magvető volt, – s a mag kikelt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Angyal Bandi is épen ilyen vármegye gyülésen rajta esett
«stikk» miatt lett rablókalandorrá.]
[Footnote 2: Danol az üres zsebü utas a rabló előtt.]
[Footnote 3: Móring.]
[Footnote 4: Hozomány.]
[Footnote 5: Szirmay szerint az akkori nagyzsebű frakk neve.]
[Footnote 6: Összenyomható kalap csipkeszegélylyel.]
[Footnote 7: «Hallj, láss és hallgass, hogy békességbe maradhass!»]
[Footnote 8: Nehezen felfogó.]
[Footnote 9: Hasztalan a harag erő nélkül.]
[Footnote 10: A nemzeti előjogokról szóló t.-czikk.]
[Footnote 11: Darazsakat boszantani.]
[Footnote 12: Elővétel, Rokonok, szomszédok joggal birtak az idegentől
ajánlott árban megtartani az eladott telket.]
[Footnote 13: «Gánicza», a ki így jobban ismeri.]
[Footnote 14: Ki feleséget vesz, perpatvart és kínokat vesz.]
[Footnote 15: Három nagy kár van: zúz, füst, rossz asszony a házban.]
[Footnote 16: Átellenben volt a mostani nemzeti casinóval.]
[Footnote 17: Ha rajtam marad a nyereg.]
[Footnote 18: Nem a mostani, hanem a nagyapja.]
[Footnote 19: Az egyik Hunyady Mátyás, a másik II-ik József álneve úti
kalandjaik alatt.]
[Footnote 20: «A parasztokkal zavargó nemes.»]
[Footnote 21: A «minden» többese hímnemben.]
[Footnote 22: Gedanken über die Nationaltracht der Frauenzimmer in
Ungarn. Wider das berüchtigte Buch «Niniven».]
[Footnote 23: A vádló tartozik bizonyítani.]
[Footnote 24: Verbőczy 3-as törvénykönyve.]
[Footnote 25: T. i. az nap összedült, a mely nap felrakta.]
[Footnote 26: Kis liba.]
[Footnote 27: «Az ökör ráismer a maga jászolára és az ügyvéd úr nem
ismeri a birói illetékességet.»]
[Footnote 28: A házasságtörő fejét veszítse.]
[Footnote 29: A kétnejüek mindenütt elfogassanak.]
[Footnote 30: Annyi volt egy nemes embertől agyonütött paraszt
fejváltsága.]
[Footnote 31: Az erőszakos elfoglaló kivetése.]
[Footnote 32: Halbódító.]
[Footnote 33: Magam is érzem én azt, hogy a mi ebben a fejezetben
előfordul, a rácz pópának rögtöni halála, az olvasóban ezt az
önkénytelen kitörő protestatiót fogja előidézni, hogy ez mégis vakmerő
fogás! Kétszer egymás után ismételni azt az egyszer is nagyon erős
expedienst, hogy egy ember csak úgy egy látástól egyszerre meghaljon, s
hogy ez mind a kettő épen az a két ember legyen, a ki egy közös
titoknak, a mit nagyon keresnek, egyedül van birtokában. Ezt, ha
regényirói ötlet volna, nem tudnám igazolni; de mivel igaz történet
(olvasható Ráby önéletleirásának 250. lapján) kénytelen vagyok azt, a
tisztelt olvasóval együtt, minden rendkivülisége mellett, úgy ahogy
készen találtam, elfogadni. Hisz ez az egész história úgy teli van
szokatlan, rendkivüli fordulatokkal, hogy a ki az eddigieket megszokta,
már «ezt» és az ezután következőket is elfogadhatja.