(Kibenn bebizonittatic, hogi megh az XVIII-ik seculumban anno Domini iss
tevrteennec wala chvdaac az welaagonn.)
A mit a policzáj soha sem tudott meg, azt a baját Rab Rábynak majd
elmondjuk nehány szóval.
A mint a vármegyeházához megérkeztek vele éjfél után három órakor,
daczára a késő éjjeli órának, az egész ellenséges coetus ott várt reá
ébren; Laskóy, Petray urak és a többi; Janosics uram sem maradván el
közülök.
Rengeteg hahota fogadta a kamarás urat, mikor beléptették a
telepipafüstölt alispáni kihallgató szobába.
«Aha! Hahhó! Vivát Soroksár! Megérkezett – nagyságos úr! No hát
kaptunk-e a császártól aranylánczot? Még aranysarkantyút se? No hát majd
adunk mi lánczot is, sarkantyút is. Hozza elő Janosics!»
A rézbőrű indiánok, a kik az amerikai pampasokban egy fehér embert
kézrekerítettek, nem tehetnek túl e fölötti örömük eredeti
kifejezéseiben ezeken a jelenlevőkön, olyan szépen adták. Rab Ráby
búcsúzhatott már a scalpjától.
Annyi lélekerővel bírt, hogy haszontalan protestatiókkal ne szaporítsa a
lármát; hallgatva tűrt el mindent. Szép új magyar ruha volt rajta,
selyem posztóból, nyuszt prémmel, arra épen ráillett a kettős láncz.
Mindenféle ártó szerszámot elszedtek tőle, órát, pugillarist, plajbászt,
mentéjéről levágták a vitézkötést, hogy fel ne akaszthassa rá magát s
aztán bekisérték a hajdani börtönébe s jó éjszakát kivántak nagy
csufondárosan.
Megkeményítette a szivét, hogy mind ez el ne csüggeszsze. Az ember
megszokik mindent; még azt is, hogy mikor a kenyeret a szájába akarja
tenni, a lábát is felemelje; odalevén t. i. a lába lánczolva a kezéhez.
No, de nem tart ez soká! Itt van a két commissarius; majd hátulköti az a
sarkát a sok tekintetes úrnak; aztán végső esetben jön maga a császár, s
majd akkor lesz aztán haddelhadd! Addig türelem a jelszó.
Másnap reggel a commissarius urak ott is voltak az ajtaján, s
beszélhetett velük. Az akkori beszélgetésből sejthette, hogy ezek nem
fogják őtet innen kiásni.
Harmadnap meglátogatta a megyei orvos s a porkoláb segélyével
kegyetlenül megfüstöltette kömény- és fenyőmaggal. Azt mondta, hogy
minden, az ország határán kívülről érkezett rabbal így kell bánni,
mivelhogy odakinn Törökországban a keleti pestis grassál.
Láttuk, hogy erre a füstre hogy futamodott meg a két bécsi biztos.
Negyednap után, mikor már nem volt bécsi policzáj-commissarius a
közelben, felvitték Ráby Mátyást a törvényszék eleibe.
Az eddigi korábbi vallatásai a kerületi biztos elnöklete alatt mentek
végbe, mivelhogy azok politikusok voltak. Ezúttal azonban a rendes
megyei sedria elé állították; mivelhogy csak közönséges bűnténynyel volt
vádolva.
A vicefiscalis felolvasta előtte a vádlevelet, mely szerint a deliquens
erőhatalommal és ördögi praktikával kitört a vármegye börtönéből és túl
az ország határára szökött. Kéri őt azért huszonöt esztendei nehéz
fogságra elitéltetni; évnegyedenkint nyilvános botütések elszenvedésével
megsúlyosítva, s országos vásárok alkalmával a pellengérre kiköttetve,
nyakába akasztott bűnlajstrommal.
Ráby erre egész nyugodt lélekkel azt válaszolta, hogy «hivassa elő a
törvényszék azt a huszonnégy martalóczot, a kik őt amaz éjjel innen
elragadták, s a kikről az ellene intézett vádlevélben az állíttatik,
hogy már mind kézre kerültek, s itt ülnek a vármegye börtönében.»
Erre Laskóy elnök úr haraggal ütött az asztalra.
– Az nem igaz! Az nincs a vádlevélben.
– De ott van. Én magam olvastam.
– Hogy jutottunk hozzá?
– Maga a császár adta kezembe.
Erre öten-hatan is elkezdtek rá kiabálni: «ez vakmerőség! ez perfidia!
meghazudtolni a tekintetes törvényszéket!» valamennyien ütötték az
ökleikkel a zöld asztalt.
– Jajh, ha az urak ilyen generalmarschot dobolnak az asztalon, akkor én
nem beszélek tovább.
– No hát beszéljünk. Nem doboltatik többé.
– A huszonnégy martalócz tehát nem kapható meg, a ki ellenem
bizonyíthatna. Azonban két tanú mégis van, a kinek amaz éjszaka
történetéről bizonyos tudomásának kell lenni. Az egyik az a strázsa, a
ki az én börtönajtóm elé volt rendelve, a másik az, a ki a három nemes
úr szolgálatára állíttatott az ő ajtajuk elé.
– Ki tudja már azt, hogy melyik volt negyven hajdú közül, ezelőtt három
hónappal, éjfél után két órakor? – förmedt rá Laskóy úr. Azt gondoljuk,
hogy itt protocollum vezettetik e felől?
– Én tudom jól a neveiket, hogy kik voltak! szólt Ráby csendesen. Ébren
voltam és hallottam, mikor a várnagy felállította őket, névszerint
felszólítva az őrjáratból, a ki az én ajtóm előtt állt, annak a neve
«Sipos», a ki a Karcsatáji ajtaján strázsált, azé volt «Nagy». A
porkoláb szavából értettem meg.
Laskóy úr e szókra bosszúsan tekintett Janosics felé, s a két kezét a
két füléig emelve, befelé fordított hüvelykújjakkal olyanforma akcziót
csinált, a minővel az ember azt fejezi ki néma beszédben, hogy a másikat
szentmártoni vízvezetőgépnek tartja. Mire Janosics uram csak a vállait
mozgatta, s az öklével fenyegette Rab Rábyt.
Mint tudjuk, a sedria tagjai közt voltak derék igazságszerető férfiak
is. Egy azok közül felszólalt.
– Vádlottól nem lehet megtagadni, hogy a tanúkat, a kiket kihallgattatni
kiván, elő ne vezessék.
– No hát hozzák be őket! mormogá Laskóy úr Janosicsnak, s a nyelvét
mutatta neki. – Az ostoba!
A két hajdú behozatott.
Most aztán Ráby Mátyáson volt az elbámulás sora.
Hisz ez az ő két kisérője; a két rácz disznókereskedő, nem is az, hanem
pomázi földesúr: Kurovics, meg Turócsics, azaz, hogy Pityi Palkó, meg
Rácz Miska; a kik őt egész a bécsi Burgig felkisérték, még a császár
előtt is az oldalánál álltak, s ime ez a Sipos, az a Nagy. Az utóbbi
személyesíté Kurovicsot.
Most aztán csakugyan nem tudta, hogy hányadán van? Jó volt-e neki ezekre
hivatkozni?
Az igazságszerető aszszesszor kérdőre fogta elébb Sipost.
– Kend volt a strázsa Rab Ráby megszökésekor az ő börtön ajtajánál?
– Igenis, én voltam.
– Beszélje el, hogyan történt ez eset?
A megszólított szemre-főre tekintgetett, a kezeit dörzsölgette, mintha
szárazon akarna megmosakodni, s aztán úgy nyögött, mint a kit a hideg
ráz.
– No hát, megnémult kend?
Dehogy némult; hiszen egyre mondta: «Jézus Mária, Szent-Anna, irgalmazz
nekem!»
– Ne imádkozzék kend, hanem feleljen a kérdésre! Mi történt, az előtt,
hogy Rab Ráby kitört a börtönből?
– Jaj, kegyelmes szent atyám! De hát igazat mondjak?
– Igen! Igen! Mindent, a hogy történt! unszolá az aszszesszor; míg
Janosics a csomó kulcscsal a kezében fenyegette. A szegény nyavalyás azt
sem tudta, hogy melyiknek tegyen eleget.
– No hát megmondok mindent úgy, a hogy volt. A nemzetes várnagy úr azt
parancsolta, hogy mink huszonnégy hajdúk öltözködjünk fel török ruhába,
aztán nyissuk ki a tömlöczajtót, a Rab Rábyt öltöztessük fel
ráczleánynak, aztán szöktessük meg, s kisérjük el Bécsig. A Nagynak
pénzt is adott az útra. Azt mondta, hogy ezt az urak parancsolták.
E szókra Rábyból kitört a diadalérzet. Láncztól csörömpölő lábával
odadobbantott.
– Ime, hát ez az egész cselszövény ki van derítve! Maguk az urak
szőtték-fonták azt ellenem! S most a saját imposturájukért akarnak engem
elmarasztalni…
De nem mondhatta tovább, mert egyszerre tizen is beleordítottak a
szavába:
«Elhallgatsz! Te lázadó! Országcsaló! Gézengúz! Fogd be a szádat
mingyárt! Egy szó se legyen több!»
No de még annak a szegény hajdúnak is jobb lett volna inkább barátnak
születni! Azt csalónak, hazugnak, káromlónak szidták; össze-vissza
taszigálták, kilökdösték.
– Ki kell vinni a pernahájdert! itélte rá brevi manu Laskóy úr; – s
aztán quinquanginta solidos az ilyen hamis tanúnak!
Bizony megkapta az igazmondásért a proverbium szerinti jutalmat.
– Lépjen elő a másik tanú! Álljon elő kend Nagy János. Kend derék, okos
ember. Adja elő az egész casust, hogyan, miképen történt ez az evasió a
tömlöczből.
Nagy Jánosnak talán nem is volt szüksége okulni társa siralmas
példájából; ő még Ál-Kurovics korában megmutatta, hogy milyen messzire
tudja elhajítani a súlykot, s gyanítható, hogy egészen be volt avatva a
cselszövénybe s abban vezérszerepet játszott.
– Hát kérem alássan, ez úgy történt, hogy mikor én deczember hatodikán
ott strázsáltam a nemes urak tömlöcze előtt, a pajtásom, Sipos meg a
másik ajtóban a Rab Ráby előtt, hát egyszer csak valami nagy csattanás
hallik s arra felnyilik Rab Ráby ajtaja, s ő maga kijön rajta egy tüzes
szekéren, a mibe hat fekete macska volt fogva, a kocsi bakján ült egy
ördög vörös dolmányban, s az úgy pofoncsapta a farkával először a
pajtásomat, azután meg engemet, hogy se nem láttam, se nem hallottam
többet. A mire aztán a Rab Ráby nagy mennydörgés között kirepült a tüzes
szekérrel az ablakon.
Ráby bámulva nézett – nem a beszélőre, hanem a hallgatókra.
– De hát, uraim! Tekintetes urak! Végig lehet hallgatni egy ilyen ostoba
mesét a XVIII-ik század végén, felvilágosodott tudós férfiaknak a
czivilizált Magyarországban, a hol már hét századdal elébb Kálmán király
kimondta, hogy «ördöngösökről, a kik nem léteznek, szó se legyen!»
– Hallgasson az úr! rivallt rá Laskóy. Nem tanulunk az úrtól törvényt.
Nekünk vannak törvényeink a boszorkánymesterek ellen. Ne vágjon a tanú
vallomásába! Tessék protocollumba venni protonotarius úrnak a
benevolumot.
És Ráby bámulva látta, hogy Tárhalmy egész hivatalos készséggel jegyzi
fel a protocollumba ezt az ügyetlen varázsmesét.
Most emlékezett már vissza a hűséges leányka levelére, a ki előre
megmondta neki, hogy ő ellene az okos emberek a bolondokkal, a derék
emberek a silányakkal, a szentek az ördögökkel készek ligát kötni
inkább, hogy sem azt, a mit ő megindított, diadalra jutni engedjék.
Ez a gondolat indulatba hozta. Elkezdett dühösködni, sőt protestált a
hazai törvények, a császár parancsai, s az emberi józan ész nevében.
Utoljára kivitették a teremből.
Egy rövid negyedórai tanácskozás után ismét visszahozatták.
Az itélete kész volt.
Sok minden bűne volt; igaz, hogy nem bebizonyítva, de elszámlálva; a mi
azonban világosan kiderült rá: ördögi segítséggel és boszorkánymesteri
praktikával való kitörése a börtönből, ez maga elégséges volt arra, hogy
halálra itéltessék.
Halálra pallos által.
Mikor azt az itéletet meghallotta Ráby, egész keserű nyugalma
visszatért.
«Uraim! Tekintetes törvényszék! Hallgassanak ki hát az itélet kimondása
után. Hisz a legbűnösebb gonosztevőnek is meg van engedve, hogy mielőtt
elitélnék, védelmezze magát; s nincs a világon oly zsarnoki önkény, mely
halálra itéljen valakit, mielőtt mentségét meghallgatta volna. S miért
vagyok én üldözve? Miért e rám mért szenvedések? Miért a fejemre
kimondott halálitélet? Azért, mert a szegény nyomorgatott népnek a
sorsát enyhíteni akartam? Azért, mert a sanyargatott jobbágyok
jajszavára, mely felhangzott a trónig, vizsgálatot tenni fejedelmi
parancsszóval leküldettem? Hisz nem voltak azok lázadók, nem zendülők az
ország törvényei ellen, csak igazságot kértek, s én az igazságot
kerestem számukra. Még a vad állatnak is jogot adott a természet, hogy
életét védelmezze, s az embertől meg akarják azt tagadni? Emlékezzenek
önök reá, hogy ugyanazt mondták önök az uralkodói hatalommal szemközt,
mikor az a nemzet jogaihoz nyult hozzá, hogy embernek és nemzetnek a
magáét védelmezni Istentől adott jog. A mily szentül várják önök
védelmük sikerét a hatalommal szemben, oly szentül bízom én az én
védelmemben az önök hatalma ellenében. Lelkem tiszta; nem vétettem se
ember, se Isten, se a magyar nemzet ellen. Meggyőződéseim vannak, a
miket meg nem tagadok. Jobb sorsot kivánok a népnek; felszabadítást
nyomorgatói járma alól. Ha ez mai nap halálbűn, legyek elitélve miatta;
az én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt, a kik egy
szent ügyért halálra engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon
azoknak a fejére vissza, a kik azt kiontják!»
Több aszszesszor könyezett. – Tárhalmy kezével eltakarta arczát. – Talán
ő sem állhatta azt meg a nélkül, hogy szemei megnedvesedjenek.
Rábyból a keserű indulat oly folyékony ékesenszólással tört ki, hogy
ellenfelei nem birták őt félbeszakítani. Csak akkor tudott Laskóy úr
szóhoz jutni, mikor Ráby az utolsó szót elmondta. Akkor is csak azt
tudta mondani, hogy «ki kell őt vinni!»
– Én apellálom az itéletet!
– Azt lehet. Hanem a halálra itélt rab addig is nehéz vasba veretik.
– Az ellen pedig én protestálok!
– Ki kell vinni! Híják a vármegye-lakatost!
S hítták a vármegye-lakatost.