(Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de
mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss ioll tehetetlen.)
A császár két policzáj-commissárust rendelt Ráby Mátyás mellé, a kiknek
utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne
hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva, a császár
nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való
tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárokból
utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és
legnagyobbaknak elmondani.
Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros
leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken
meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot
egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes
bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és
külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans
fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt
a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s
elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült
vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna
a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.
Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem
járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a
«normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est
formosus».
Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén
fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte
a szabad mezőn Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról
a másikra repült.
«Nini, micsoda kicsiny galambok!»
Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az
István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken,
régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik:
«das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen,
verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt
összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).
Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik
római az ilyenre visszafordult volna.
De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve,
meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s
azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A
gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé
ugrált, a mint téli álmából felzavarták.
Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt
nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az
egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat
commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a
kegyetlen fenevad?
Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy
az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta
valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».
Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában
készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva
látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az
ágyba.
– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem
törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.
– De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe
mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»
Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz,
mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a
füledbe, hogy «bihászman!»
Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai
fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan
protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit
felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a
protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio
végett.
E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett
megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.
Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár
kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában
meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is
csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.
Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással
megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál
ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.
Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a
rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott
maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület
kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye.
Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.
A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit
hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított
fütyülést hallatott!
– Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van ő
exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby
megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.
– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby
Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön
őrizet alatt.
– Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra
húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.
– No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a
helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.
A budai rendőrfőnök csak a fejét lóggatta.
– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik
azt az urak?
– De hát mit csináljunk? Nekünk instructióink vannak a császártól.
– Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét,
hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.
– Ki vele. Hadd halljuk.
– Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle
rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.
– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik
addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.
– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a
kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.
– No, az lesz a legjobb.
Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette
észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a
sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a
hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló
katona lépését az ajtaja előtt.
A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába.
Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában
esti harangszó után nem kódorog az utczán.
Kivántak rögtön ő excellentiája elé vezettetni.
Az a «rögtön» azonban nem megy olyan könnyen.
Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós
orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem
azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal
nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát
valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».
Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson
keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.
Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó
szeletig elfogy.
No meg aztán, a míg három partie «Lange Puff» szerencsésen lejátszatik.
Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket ő excellentiája elé.
Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek
ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a
mi rendes napokon volt.
– No hát, bihászman? mit akarnak az urak?
– Én vagyok Plötzlich, policzáj-commissarius Bécsből.
– Hol van az úrnak a titkos jegye?
A biztos elő tudta azt mutatni.
Az elnök úr leült s hagyta a két fő-főbiztost álldogálni.
– Hát mit keresnek az urak itt Budán?
– Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei
tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.
– Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő
gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr.
– Kérem! Ő a császár megbizottja.
– És az én foglyom!
– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő
felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett
van ide küldve.
– Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át
a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.
– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár
plenipotentiája.
– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt
pedig én parancsolok!
E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.
A titkár belépett.
– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s
vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.
Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.
– Ez violentia! Ez rebellio! Mi protestálunk. Ellenállunk.
– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a
gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo
marsch! Ez is két szó.
A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még
ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg
a policzájdirektor lakásáig nem jutott.
Akkor aztán hárman voltak, a kik nem tudták, hogy mitévők legyenek?
– Hunderbunder! mondtam ugy-e, hogy furcsa ember ez az excellentiás úr?
– Azt hittük, hogy mingyárt széjjeltép bennünket.
– Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.
– S erre az esetre nincsen instructiónk ő felségétől.
Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr
megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre.
A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme
be volt zárva.
– Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy
a császár parancsolta.
– Mindenüvé vele megyünk! secundált neki a második biztos.
A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy
«méltóztassék!»
S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby
Mátyást és a két kisérőjét.
A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi
Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta
járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási
folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó
jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.
– Hát hogy akarunk itten keresztül menni?
– Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most
jöttünk át. Két óra sem telt bele.
Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve,
abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér
jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget
egymáshoz ütődött.
– Tessék beszállni, kérem alássan.
Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is
kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.
– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich
úr.
– Majd meglátja az úr.
A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a
csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy
jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.
– Luláj machen! kiáltá a kormányos a jelszót.
A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta
mingyárt.
A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind
kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a
bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról
a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a
két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez,
hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején
borzadalmában.
– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár
nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos
vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég
zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem
meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.
Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a
másik biztost is.
– Ráby kamarás urat is szállítsák ki!
Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.
– Azt nem kell félteni! A kinek lóggni kell, az nem fullad a vízbe.
S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.
– Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.
S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött
bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa
mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.
A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj
machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek
feje a jégtorlaszok közül.
Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a
csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a
rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után
szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták
a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a
partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég
fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a
kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek.
Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német
szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!
Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s
azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre
vigan.
Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták
a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második
biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack
úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő
lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy
mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még
Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a
boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az
universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás
tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet,
hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt
zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a
commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.
– Itt van ön, Ráby úr?
– Igenis, itt vagyok.
– Mit csinál itt az úr?
– Mulatom magamat a lánczaim csörgésével.
– Önnek a kezére lánczot vertek?
– De biz a lábamra is.
– Ne féljen ön, mi itt vagyunk, ezt nem fogjuk eltűrni.
– Köszönöm szépen.
De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet
nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely
ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon
berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája,
a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát
adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás
szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta
maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a
legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.
«A császár nevében!»
– Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két
rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)
– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás
kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?
– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős
Arminius népének nyelvében.)
– Nem tud az úr németül?
– Igenis szolgálatjára nix tájts.
– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok
megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?
– Ik bin gelernt.
– No ha tanult az úr, hát beszéljen, a hogy tud.
– Zer wenig.
– Hát mondja azt a «wenig»-et.
Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az
első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani:
– Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal roth.
– Mást nem tud az úr?
– De igen. A Frühlingsliedet.
«Wak auf, wak auf du stille Natur,
«Wak auf, wak auf, du schlummernde Flur.»
Ezt már Plötzlich úr maga sem állhatta meg nevetés nélkül.
Ismét ott volt szerencsére kisegítőnek a másik biztos, Habersack úr, a
ki megmagyarázta idejöttüknek, s haragba jöttüknek az okait, a mit
megértve, a táblabiró úr is egész indignatióba jött.
– Ez már abusus! Ez a porkoláb impertinentiája volt! Ezt én nem
rendeltem. Hivják ide rögtön a porkolábot.
Janosics uram megjelent; még most is sántított attól a lövéstől, a mivel
Villám Pista megtisztelte s nagyon megjuhászodottnak látszott.
Laskóy úr aztán lehordta őt a biztosok előtt keményen, hogy micsoda
infamia volt a kamarás urat lánczra veretni? Most mingyárt vegye le a
békóit s bánjék vele rangja szerint illendően; különben ördögöt fogat
vele.
A porkoláb rögtön sietett a tévedést helyrehozni.
Laskóy úr a két biztost megnyugtatá, hogy holnap mingyárt megtörténik a
confrontatio; méltóztassék azon megjelenni s akkor azután visszavihetik
Ráby urat békével.
– Hisz ez nagyon derék, jámbor ember, mondá Habersack úr Plötzlich
úrnak, mikor eltávozának.
– Igen, mert ráijesztettem ő kelmére! Ezt nekem köszönhetni.
Annyi policzáji ösztön azonban még is volt a két biztosban, hogy kötve
higyjenek a komának, s még egyszer fölkeressék azt az ajtót, melyen
belül Rab Ráby tartózkodott s megújítsák az ajtón keresztül a
discursust.
– Levették-e már kamarás úrról a lánczokat?
– Levették; de majd visszaadják.
– Holnap esik meg a confrontatio. Mink is ott leszünk.
– De én nem leszek ott.
A biztosok megnyugtatva távozának. Csak jőjjön az a holnap.
Az megvirradt szépen; ők most már egész biztos helyismerettel
compareálának az alispáni szobában a hivatalos órára, ott azonban nem
találának egyebet egy cancellistánál, kinek az volt a hivatala, hogy egy
hosszú szalmaszálat pipaszárakon huzogasson keresztül.
– Hol a tekintetes úr?
– Otthon van. Jégvermet töltet.
– Hát mi lesz Ráby úr confrontatiójával?
– Azt nem tudom. Tessék tőle megkérdezni.
A biztos urak mentek egyenesen Ráby tömlöczajtajára. Útjokban találták
Janosics uramat, a ki azzal foglalkozott, hogy egy roppant nagy
parázszsal telt medenczébe fenyőmagot meg köményt hintett s azzal a
folyosót befüstölte.
– Mikor lesz Ráby úr confrontatiója? kérdezé őt Habersack úr.
– Jaj, rogo humilime. Talán soha sem lesz. Nagy beteg a szegény. Igen
nagy beteg.
– Mi látni akarjuk és beszélni akarunk vele!
– Nem lehet az. Olyan baja van, hogy nem lehet hozzá bemenni. Azért kell
az egész folyosót kifüstölnöm.
– De hát mi baja van?
– Nem tudom én. Odabenn van épen a doktor úr, mingyárt kijön, az majd
megmondja.
Nem kellett rá soká várni; az ajtó nyilt s jött ki rajta a vármegye
physicusa. Az egyik kezében volt egy hosszúnyelű vasserpenyő, azon égett
hat darab franciskáner; a másik kezével meg egy zsebkendőt tartott az
orra, szája előtt, a mi levendula-szeszszel volt itatva.
Addig nem is állt szóba senkivel, a míg egy hajdú hirtelen oda nem hozta
neki a mosdómedenczét, melyben tárkony-eczetes víz volt, s abban elébb
az arczát, azután a kezeit meg nem mosta; a ruháit pedig köménymaggal
körül nem füstöltette.
A biztos urak rémedezve bámulták ezt a czeremoniát.
Habersack úr megerősíté a szívét, hogy megmerje szólítani a doktort.
– Mi baja van a patiensnek?
A doktor nagyot lélekzett az orra elé tartott levendulaszeszes
zsebkendőből s aztán odasúgta a biztos fülébe:
«Pestis orientalis…»
Hej annak se kellett több. Úgy elszaladt, Plötzlich urat is magával
ragadva, hogy semmi patenssel vissza nem lehetett volna parancsolni. Nem
is időztek ott tovább; hanem nyargaltak vissza Bécsbe, azzal a
rémhírrel, hogy Ráby Mátyás beleesett a keleti pestisbe; a mivel aztán
Rábynak az ügye egészen be lett fejezve. Mire a publicumba került a hír,
már akkor csak arról volt szó, hogy valjon elég oltatlan meszet öntöttek
rá, mikor eltemették?