(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek
elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga
ninchen.)
Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös
csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön,
sőt nem is itt, hanem Bécsben.
Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a
szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog
elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még
furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát
arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt
ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz
odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez
megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a
mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra
a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja
fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes
levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek
semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy
majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy
megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte,
hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson?
mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos
mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az
ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban
nyomtatva van?
Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott,
megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott
Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész
évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is
volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se
iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a
világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az
utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.
Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt.
Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy
ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy
olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind
előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot;
untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem
volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a
nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá:
«tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja
odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius
úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta
ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska
kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a
vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna,
pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a
leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy
azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa
ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.
Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul
irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek
protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem
is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta,
hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni,
a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni,
csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott
a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az
összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ
között.
Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy
az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette
volna.
Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától
kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki
emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az
édes atyját:
– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?
Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt
szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.
– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt
hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul,
nyomorultul és menthetetlenül.
A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:
– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?
– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.
A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.
– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?
Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is
megfelelt – egyenesen.
– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.
A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.
– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember,
elveszítsék azok, a ki nem jók?
Ez elől már ki akart térni a kérdezett.
– Mert ennek ez a rendi.
Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.
– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?
– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.
– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?
– Nem.
– De hát miért nem?
– Mert én is azoknak a pártján vagyok.
A leány bámulva tekinte fel rá:
– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az
ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik
ez?
– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.
– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság
szerint mérni?
– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel
felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden
tudományával birnak, nem képesek megérteni?
A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle
tágítani.
– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos
ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a
kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk,
kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni
kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból
kell szenvednünk?
Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte,
megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez
úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet,
hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?
– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz
dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet
máskép?
Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi
alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem
volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba
kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó,
aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét
mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik
alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.
– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta
eligazodni.
– Ez Magyarország mappája.
– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk.
– Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod
áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon,
vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell
letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.
A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.
– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.
Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy
gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?
– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam
jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen
többet erre a papirosra rajzolva.
A leány a fejével bólintott.
– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A
kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik
plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik
csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül
ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit
életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon
sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a
nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez
panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett
meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy
haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már,
veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát,
attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a
testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz!
Beadnád neki azt a medicinát?
– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.
– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész
emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak
kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki
szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e
te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a
háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.
– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.
– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk;
ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal.
Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel
akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen
védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk
erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom
parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?
– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?
– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy
holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a
szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én
a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit
felelnél rá?
– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret
eszem, mint a traktir főztét.
– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány
vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak
lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem
veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos
parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az
országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy
süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a
legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet
neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar
törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket
megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette,
házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt
ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem
Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!
Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi,
bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő
előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a
nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére
himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette,
hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba
kerülni.
– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni,
folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető
oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban.
Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei
tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek,
megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak
helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő
tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden
megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem
mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis
annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány
megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes
szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem
állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik
föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide
lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött
commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el
czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű,
legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt
hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött
nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby
Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha
rossz csillagai még egyszer ide vezetik!
– Még többet? szólt a leány elrémülve.
– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már
az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem
is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú
ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy
nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét
egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja
szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem
törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó
ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor
azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka
egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most
hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy
a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket
Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott
örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a
törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a
véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden
vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és
megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új
rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem
erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás,
azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s
nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban
az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig
békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk
olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt,
s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja,
addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás,
mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!
Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.
Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni
valója volt.
Egyszer aztán megállt előtte az apa.
– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a
mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?
A kis leány megragadta az atyja kezét.
– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem
elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?
Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:
– «Te teheted.»
S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga
vágott neki új kalamust hozzá.