(Mellben meglaative leezen az controlor foliossoot.)
Ráby csakugyan szerencsésen keresztűl tudott jutni a vámosok
csatárlánczán a Lajtha túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező
világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.
Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És
gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző
pandúrokkal.
Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által!
Egy rablóvezér által, a ki neki felesége – és talán egy másik rablónak a
szeretője!
Azért a sok rosszért, a mit tett vele ez az asszony, nem tudta őt
meggyülölni; hanem ezért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt
elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképen, ott
reszketett kinzója körmei között, akkor egy asszony, férfi-módon vágja
őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanácscsal
útravaló gyanánt: «vissza ne jőjj többet erre a földre!»
A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajtha nem igen jól volt még
befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia
vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy
sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a
vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs ahhoz
szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még
visszakisérték volna. Igy azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a
legelső emberi lakásig, a mi nem is lehetett más, mint betérő korcsma, s
ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt
szánkóról, a min a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki
mindent s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba
zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan
feldültek egy párszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; a mint éjjel utána
indultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharcz tovavonultával. A
korcsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az
öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem
kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan
(korán reggel) s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókról nem
szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.
Még a Lajthán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz
útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen
kisérő mégis csak a császár megbizottja lehet, s nem az ellenségeinek a
barátja, mert különben nem kisérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az
üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak
volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk
nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga
Kurovics adott át Rábynak harmincz forintot, arra az esetre, ha valami
véletlen elszakítaná őket egymástól, hogy pénz nélkül ne maradjon.
A Lajthán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő
bizony nem szent-endrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Ráczországból
beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donácziót, s
ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.
Ezen a réven azután barátságot kötött Rábyval.
– No csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy
darab mamlasz papirossal ám, hanem policzájokkal, meg dragonyosokkal,
hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor te veled! El
kell hozzám jönnöd Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan
fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom
venyigével, azt meggyujtom; mikor parázszsá égett, előhozom a legszebb
berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor
megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott
jobban! Aztán leviszlek a pinczébe, a legjobb boromból magam húzok le a
csutorába a lopótökkel s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az
apja sem ivott nagyobbat.
Ez a legnagyobb megtiszteltetés, a mivel egy rácz földesúr a
legkedvesebb vendégét megtisztelheti.
Erre azonban azt mondta Ráby, hogy «nem tudom biz én, megyek-e még
valaha ti hozzátok vissza!»
– Hogy ne jönnél? Hanem policzájjal és dragonyossal.
Tizednapra érkeztek meg Bécs városába s a veres torony melletti «Barna
Szarvas»-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanusított
Bécs városában s ez által még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta
való véleményében.
Ráby egy pár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli
expeditió után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.
– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja
a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat ird meg azonnal. Aztán még
ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jőjj fel a controllor
folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan
ám, mint Pest: itt mingyárt beirják a nagy könyvbe, hogy ki jött a
városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policzáj már ezóta megkapta a
pest-vármegyei currenst s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek
hínak? még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a
császárnál, az aztán majd parancsol a policzájnak. Ő felsége azt akarja,
hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való
találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.
Addig kapaczitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz
neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.
Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv
együgyüséggel. Annyi keserves tapasztalat sem birta kiirtani a szivéből
az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, a ki akarta. Szentül meg
volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot
tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a
tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, a mit irt, csak egy része volt
annak a machinának, a miben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.
Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papiron, azonnal fiakert
hozatott és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy
el ne késsenek a controllor-folyosóról.
Így hítták azt a hosszú tornáczot, a mihez a Batthyányi lépcsőről
lehetett bejutni s a mi egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett.
Akkor még nem takarták a falait azok a pompás franczia gobelin
szőnyegek, a mik most a műértőt bámulatra ragadják s a miknek egyikén
magyar őseinknek híven, a részletekig utánzott különös viseletét
tanulmányozhatjuk, hanem a helyett a puszta sima falak
embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, a hogy a mindenféle
látogatók a hátaikkal neki támaszkodtak, a mi sokszor ismételve nyomot
hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt
naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel,
panaszszal, bejelentetlenül, czifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott
a sorban s mikor József kijött a dolgozó-szobájából, elmondhatta neki a
dolgát élő szóval, ha tudta, vagy átadhatta irásban, ha úgy jobb volt.
József beszélt országa népeinek minden nyelvén s ha paraszt volt a
kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet
használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal
hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de
különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak
még sarcastikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik
darázsderékú karcsúságuk által feltüntek, annak tették ki magukat, hogy
a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk
pánczél-vállfüző? s akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben
szolgálnak?
Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a
császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók,
gyászruhás özvegyek, czifra asszonyságok, parasztok, mindenféle
jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két
kisérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón,
mert a császár azt szólította meg elébb, a kit maga kiszemelt s
valamennyire rákerült a sor egymás után.
De legjobban kitünt valamennyi közül egy délczeg huszár alakja, a ki
épen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nem
igen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme.
Magában véve is elég feltünő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi
közül kiváló, a min megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág;
napbarnította arcza keresztül-kasul sebhegedésekkel s két olyan hatalmas
bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint, olyan volt, mintha
egy varjút nyelt volna el s annak a két szárnya akadt volna fel a két
szája szélén. De a mi még feltünőbbé tette a huszárt, az volt, hogy
ennek a martialis alaknak a karján egy kis három esztendős gyerek ült,
piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik
pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán
minden ember, hogy soha se látott még senki huszárt dajkának. A daliás
vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a
szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis porontytyal volt
elfoglalva, a ki egyre kérdezősködött, nem zsenirozta magát, de a huszár
sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi
érdemrendével játszani s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy
pengősarkantyuit a kedvéért: «hallod? muzsika!»
Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak,
mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított ő hozzá, rá sem igen
nézett s mikor egyszer a kis nyughatatlan ficzkó a mellette álló Rábynak
az arczát a kis kezével végig czirógatta, meg is feddé azt érte: «ne
nyulj hozzá az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!»
Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a
szobájából.
Ráby megdöbbent, a mint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen
meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arcza valami rőtbarna
zománczot sajátított el s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi
és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak hires szép
kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott
felső ajkán az a felvonaglás, a mi a kedvetlenség jele volt nála. Csak
akkor napsugárzott fel az arcza egyszerre, a mint azt a kemény huszárt
meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.
– No most gyerek, riktájk! jön a császár!
S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis
csákójához emelte a kis kezét és salutált. De a huszár még akkor sem
tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár,
kard, tarsoly, lóding az oldalán s egy kis gyerek a karján.
A császár azonban mosolygó arczczal szólt hozzá magyarul:
– Hát ez a «regement fia?»
– Igen is, szolgálatjára, fölség.
– Kend az a Bankós Balázs?
– Közvitéz a Splényi huszár-regementnél, fölség.
– Mennyi ideje szolgál?
– A harmadik kapitulátziót, fölség.
– Hol kapta az érdemkeresztjét? És miért?
– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmad magammal az
ellenség közül, mikor már el volt fogva.
– Miért nem avandsirozott kend följebb?
– Nem tudok írni, fölség.
– Mondja el, hogyan történt az az eset ezzel a gyermekkel?
– Parancsolatjára fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generalis
retirádát kommandirozott, a mi regimentünk maradt hátul, a török
lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utólértek
bennünket a spáhik. Itt az obester úr frontba állította a regementet s
«karabint a kézbe» kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út
maradt, hogy a szaladó föld népe elfuthasson mellettünk. Egy asszony
leghátul maradt a futamodó sokaságból, az ölében czepelt egy kis
gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott,
az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis
gyermekét és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott
hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az
obester úrnak: vitéz ezredeskapitány uram! engedje meg, hadd szedjem fel
azt a kis kölyket onnan a földről. «Menjen kend és tegye Bankós!»
kommandérozott az obester. Erre én kiugrattam a glédából, két spahi jött
előre vágtatva, az egyik már neki mérte a dárdáját a kis porontynak,
hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a
fejét, azzal a kis ficzkót felkaptam a földről röptében, odadobtam a
hátam mögé a nyeregbe s mire a spahik nagy baromsokasága odaérkezett,
már helyemben voltam a gléda közepén. Az obester úr azt mondta: jól van
Bankós!
– Helyesen mondta.
– Akkor aztán az obester úr elébb general decharge-t kommandérozott,
azután meg «kard ki kard!» s «rajta magyar rajta!» neki vágtunk a
töröknek s addig vágtuk, a míg értük: a spahi nem kivánt belőle
másodikat.
– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a
gyermek az alatt hol volt?
– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no kis
kölyök, csak jól megfogózz’ a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem
is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált legjobban, mikor egy-egy olyan
egészségre váló csapást adtam a spahi fejének, hogy turbán, sisak,
koponya erre-arra potyogott le! Úgy-e, úgy volt kölykem, hé?
A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar
huszár a császárhoz, meg ahoz a furcsa porontyhoz, a kit még akkor se
tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, a kivel szemben a
katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen,
mint a ki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, e ki nem értette a
nyelvet, a min a beszéd folyt.
– Hát aztán a kis fiú anyja nem jött vissza a gyermekéért? kérdé a
császár.
– De igen is, hogy ugyan visszajött a drágalátos, A mint a törököt
világgá kergettük, az asszony is előkeczmelgett a nádasból s kérte a kis
gyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az obester úr: «elmenj te
rossz, haszontalan asszony! ha el tudtad dobni a kis fiadat, nem is
kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! aló
marsch! Ime ez a «regement fia.» Felséged parancsolatjára, a kit az
obester úr rám bizott, hogy bemutassam. Szalutálj gyerek a császár
előtt!
József mosolygott s hátra tolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe
nézhessen.
– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a
katonaiskolában neveltessék.
– Pardon gráczia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az
obester úr, meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket
visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron,
derék, bátor katona lesz belőle.
József a vállára vert a hadfinak. S aztán egy ötven-aranyos tekercset
nyomott a markába.
– Jól van vitéz. Hát vidd vissza a regementhez s fogadd ezt jutalmul.
– Pardon gráczia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert én nekem
dupla lénungom van, harmadik kapitulátzióban. Jó úr az obesterem, van
gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a
regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No
porontyom, kiáltsd háromszor, hogy «vivát!» – A kis gyerek kiáltozta a
vivátot, nem háromszor, de tízszer is.
Csupa tréfa volt az!
Hanem Ráby szemében meggyült a könny erre a tréfára.
Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az
ezrednél, mint jó katonának ott verekedni vitézül derék spahikkal, vitéz
szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, lánczok között s küzdeni
tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel s most itt állani asszonyruhába
bujtatva e derék közvitéz mellett, a ki hajdan hűséges ordináncza volt,
most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő
átkozott napokért.
És a császár, a ki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még
csak észre sem látszott venni.
Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő
iratot eléje nyujtani.
– Nun, was ist’s? szólt németül József s aztán elvette tőle az iratot s
a nélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe dugta azt a többi
folyamodások közé s azzal odább ment.
A kivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem
hagyott megszólítatlan.
Ilyenformán Ráby a két kisérőjével utoljára egyedül maradt a
controllor-folyosón.
A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért
hozzájuk.
– Hát önök mit akarnak? kérdé Kurovicséktól.
Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak
az asseclái.
– Hát már elvettem az instantiáját. Mit akar még a leányasszony?
– Fölséged nem ismer rám? mondá Ráby halkan.
A császár rábámult hidegen. Tekintete oly visszautasító volt.
– Soha se láttam önt! Kinek hívják?
– Én vagyok Ráby Mátyás.
A fölség összecsapta a kezeit.
– Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a
mascarában?
– Pest vármegye börtönéből, fölség.
A császár erre megfogta Rábynak a kezét s egy szót sem szólott többet,
bevitte magával egyenesen az irodájába.
Ott épen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A
császár odaállítá eléjük a leányalakot.
– No urak, hát ismerik-e ezt a kisasszonyt?
Azok megütközve siettek tiltakozni mind a ketten, hogy ők soha sem
látták.
– Ej, ej, uraim, szólt a császár, minek az a tagadás? Mikor én tudom,
hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat
leveleztek egymással.
Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt s a
nevét sem tudják.
– Ez a kisasszony: Ráby Mátyás.
Arra a két fiatal kamarás, daczára a császár jelenléte által indikált
emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a
fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jó kedv.
Csak Ráby arcza maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész
jutott.
Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták
volna ki a börtönből, a hogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált
szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek
alatt levásott börtönbűzü ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett
volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte
volna fel; így pedig: felöltöztetve czifra ráczleánynak, halvány arcza
kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, a kivel
megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.
S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város, nem a
sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Mátyás
esetében.
Ő nem nevetett. Bosszúsága keresztültört az arczfestéken.
A császár észrevette azt.
– De hát ki mondta önnek azt, hogy ebben a maskarában jőjjön ide?
– Én úgy tudom, hogy fölséged parancsolta azt.
– Én? honnan képzel ilyet?
– Ime itt vannak fölséged instructiói.
Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot s átnyujtá a
császárnak.
A fölség a fejét rázta, a míg keresztülfutott az iraton.
– Hiszen igaz, hogy én tudok ráczul is s a cyrillbetüket is tudom
kezelni; de ezeket a pontokat még sem én irtam. Kitől kapta ön ezeket?
– Annak a huszonnégy álczázott török martalócznak a vezérétől, a kik
engem éjszaka fölséged nevében a pest-vármegyei börtönből erőszakkal
kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkisért. Felséged látta
őket.
– Elém kell hozatni azokat az embereket!
Az egyik kamarás rögtön sietett ki a cortrollor-folyosóra, s nem sokára
visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rácz férfi már
elhagyta a császári várlakot.
– A rendőrség kerítse őket rögtön kézre!
Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból
egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy
evezőlegénynyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a
ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policzáj elől. Soha se tudta
meg senki, hogy kik voltak?
Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval
egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak
a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az
ellenséges cselszövők megbizottjai voltak, micsoda távoleső czéljuk
lehetett nekik azzal, hogy egész a végső perczig kitartottak Ráby
mellett?