Masa grófnő, a ki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az
egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:
»Imádom az uramat, kedves kis öregem, s nagyon szerencsétlen vagyok.
Nem, nem, nem. Ne hidd el. Rágalmazom. Olyan derék, olyan jó, olyan
nemeslelkű!«…
Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte. Pedig volt a
dologban valami.
Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség. Csak egy parányi, de
volt.
A szegény Masa önönmagát okolta ezért. A bolond tartózkodását, ostoba
leányos előítéleteit.
És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait,
alkalmazkodni a szeszélyeihez. Igyekezett olyanná válni, a milyennek az
ura kivánhatta.
De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minél jobban törte magát,
hogy azt, a mit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban
igyekezett (ó, pedig mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel
tette!), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, amaz annál
távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.
Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna
fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között
és közötte, a mely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek
ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie s
mintha e küzdelemben napról-napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.
Micsoda vetélytárs lehet az, a kivel szemben neki nem marad, csak a
szégyen, a kihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál
méltatlanabb?! S van-e igazán ilyen vetélytárs?!