Meggondoltam magam, nem megyek.
Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem
magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem
léteznek.
S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt
a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt
jobban: ön-e, vagy a tenger?
De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész
história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú
egyiptomi istenséget.
Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának.
És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek
olyat, a mit szégyellnék elmondani.
Hanem azért még sem megyek. Megmondom, miért nem.
Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a
mit elejtett; de hiába, már késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz
szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem
ellenök, a méreg már hatott.
Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?
Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az
elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő
észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik
tanitványának is.
Mi jutott eszébe?
Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha
koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy
elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a
művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem
szemérem.
Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden
bátorságomat.
Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha
elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene
nyirbálni a tulajdon érdekemben?!
Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók,
hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!
S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha
én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit
néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.
De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt
belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez
vágjuk.
Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok
vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.
Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok.
Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.
Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem
felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.
Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa
lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!«
– majdnem embertelenség?
És éppen ez az, a mi elvette a kedvemet a kirándulástól.
Ne igyekezzék félreérteni. Legyen jóhiszemű.
Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely,
iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik
megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira
imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava
kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve
megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az
embertől ne tudjam teljesen külön választani.
S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az
ember, kegyelmesebb lehetett volna.
És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról,
a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak
nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen,
eszményien jó embernek képzeltem?!
… Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot…
De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen,
gonosz perczei is.
És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet
engem ezekben a rossz perczeiben?
Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy
a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az
egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.
És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.
Ime, ez az én kiábrándulásom.
Ó, azért nem veszünk össze! Mi soha se fogunk összeveszni.
Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon
jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a
legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?
Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s
hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.
Összeveszni ilyen derék, jó kis leánynyal! Remélem, nem jut eszébe.
A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl
is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények
kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)
Mért vesznénk tehát össze?!
Csak nem leszünk azok, a kik eddig voltunk.
Tisztelettel értesitem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.
Isten önnel, vagy a viszontlátásra, a hogy önnek tetszik.
Jó estét.