2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek,
és ő megy Mahomethez.
III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány,
fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor
boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát.
Vége a komédiának.
A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye
a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha
üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni:
»Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az
effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.
Gyűlölöm a frázisokat. Különösen a szerelmi frázisokat.
Azért nagyon boldog volnék. Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.
De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő
az enyém, nem illett ez az elkalandozás.
Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán
játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra
Lignerolles Lujzát.
Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra?
Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem
volna el Szent-Ivánról.
Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem
magam, ha Szent-Ivánra gondolok.
Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet
sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s
megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.
Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti
a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői
lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«
Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia
művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, a mit ő akar, s nem
az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.
Annál jobb rá nézve. Talán rám nézve is.
Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre,
hogy kételkedik.
Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani
kezd.
A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor
bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.
A pillantás azt jelentette, hogy:
– Ez az.
Nem tudom, micsoda ördög bujt belém.
Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog
robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:
– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő
társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát
mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.
Csakhogy rosszul számitottam. Nem tört ki és nem robbant szét.
Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet
nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.
És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint
képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt
van vele Biarritzban.
Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S
most már nem hinne nekem.
Annyival kevésbbé hinne, minél inkább az igazat beszélném.
Ő maga hallgat mélyen. S ez a nagy csend kezd nyugtalanitani.
Valamit forral.
A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak
elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.
Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!…
Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!
Ime, Masa zavarban.
Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább
is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.
Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság
a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.
Minderről máskor.
Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen
szigorúan itélné meg a mázolásaimat.