Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor
még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap
ott üljek a nemzetközi kiállitásban.
Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra,
hogy:
– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi
a képeket; azt érdemes megnézni.
Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami _Angelus_, s volt
ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész
bámulója: Galanthay Masa.
Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha
megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki
festette… nem, legyünk tárgyilagosak.
Tehát: azt a hires _Angelus_t valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a
Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a
ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.
Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok
kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.
Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves
majom.)
A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?
Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?
De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a
gondolkozásra a bölcselkedő elmének.
Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de
bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.
És tudja-e, mért nem érdekes?
Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.
Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a
márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.
Kedvesem, ez az ember házas!
A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.
Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha
egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez
az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a
ki már készen van!…
Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét
kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő
fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet
a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé
fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert
a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint
egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul
a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak
azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart –
különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…
Szegény ember!
Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik
többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a
percztől fogva, hogy megházasodott, a _Notre-Dame_ költője nem ir többé.
Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.
Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.
Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült
ránk, mely uj életre hí.