Vasárnap éjjel.
Rejtély? Micsoda rejtély? Nincs rejtély.
Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az
az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.
Ime, ez történt azon a híres bálon:
Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom.
Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:
– Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam
volna, nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn
szédülök.
A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére
vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve,
hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.
Lassankint aztán magamhoz tértem.
Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen
bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de
úgy van.
Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő
alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy
kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a
fekete, az ismeretlen is.
Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább,
mint a _Szentek életé_nek legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se
jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a
ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…
Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli
este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent;
én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó,
csunya szó, ó, csunya fogalom!)
Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög,
márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.
Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra
multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa
mulatságba.
A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a
bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna
más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt
egyszerre.
Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan
elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött
énnel.
Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más
néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.
Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy
oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót,
meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte
őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon
vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«
Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:
– Éhes vagyok.
Rám nézett.
– Vacsorálni akarsz? – kérdezte.
– Igen.
– Jó. Nem bánom.
– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem
állott. – Ő is éhes.
– Ő is vacsorálni akar?
– Ő is.
– Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?
– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek,
hogy négy helyett fogunk enni.
– Jó. Nem bánom. Gyertek.
S azzal megindult velünk az étterem felé.
Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián
hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.
Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy
folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt
kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania,
mikép csúszhattak ki az _én_ szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy
a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után
surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes
kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed
nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.
A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá
tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a
tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet
egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha
sem fog megismerni.
Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy
istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek
szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én
legnagyobb vétkem.
A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A
derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy
agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy
észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez
kelthette fel a lovagom gyanúját.
Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.
A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi
rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a
léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom
hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott
közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a
saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy
beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…
Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már
szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel
vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen,
magyarúl:
– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül
forgatta a Goncourt _Henriette Maréchal_ját, s ebben a munkában igen
megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene
kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól
megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit
gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént
hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan
fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz:
vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt
év mulva?!…
A szemtelen!
Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba
kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem
értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon
kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? –
talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy
csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.
– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a
pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. –
A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs,
mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy
talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt
elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy
felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen
beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is
van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra,
a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a
szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül
figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi
képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái
nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal
kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az
egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre,
hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen
van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.
Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a
faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább
félholt voltam, mint eleven.
Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az
első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:
– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes
elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben
engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.
Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem
követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az
udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a
lélekjelenlétemet.
Megszólaltam most már magyarul. Nem méltóztattam a játékot folytatni.
– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy
megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.
Egy kicsit mosolygott.
– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e?
Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt
megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.
– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.
S kivontam a karomat a karjából.
Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit
csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart,
de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.
Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy
várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de
külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a
klasszikus szomorújátékokban.
Igy illett az eseményekhez. Mert drámai jelenet következett.
Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az
alávaló!
– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra
kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, a
mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az
apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.
Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De
türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:
– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés
teljesen felesleges volt. Adieu.
Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A
balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit
mondott, hogy:
– Kár volna haragudnia. De ha úgy tetszik, isten önnel.
És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb
elvonulást!
A márkinéra hamar ráakadtunk. A lorddal izetlenkedett.
Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére,
rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.
Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.
Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz:
megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat
megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.
Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.
És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda. Senki. Nem létezik.
Ime, ez a története annak a híres bálnak.
Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: _Ibykus
darvait_ hétszer, Theramenes elbeszélését tizszer, és a _Karácsonyi
ének_ egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.
Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a
bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.