Kedves, kedves, drága kis öregem!
… És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet
válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis
szőkének, a kit nem szeretek!
Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a
kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a
legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi
Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.
Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek,
melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.
Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint
ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a
kis Darand a olvadt.
– Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a
levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.
A kicsi elsápadt.
– Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó
hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.
Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még
tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem
magamat.
– Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a
kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.
A kis Daranda búsan rázta a fejét.
– Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a
döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, _Quadalquivir_ és
_Dunsinan_ a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak.
Ha _Quadalquivir_ győz, az öné leszek, ha _Dunsinan_, nem látjuk egymást
többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük.
Megegyeztünk? Igen, nem?
– Ön csak játszik velem! – szólt a kis Daranda szomoruan.
Aztán fölállt, kezet nyujtott, és el akart menni.
– Hová megy? – kérdeztem.
– Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna
_Dunsinan_.
– Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a
válaszomat.
Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a
határozott _nem_mel elkeseriteni.
– Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még
egy negyed évi haladékot. Várjunk a _Cambridgeshire_ig.
– Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd
legyen vége ennek a vergődésnek.
– De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság?
Hisz én nem ismerek rá önre?!
– Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk –
kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem
tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.
– És ugyan mért utaznék el?
– Mert nagyon szenvedek.
Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak
egy év mulva adok határozott feleletet.
Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje
el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény
kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.
_Masa_.