»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel
ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók
ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.
Kantnak tehát e szerint igaza volna.
De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.
»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a
más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más
valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte
másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez
oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva
szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem sikerül, kölcsönösen
átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi
önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat.
Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét,
hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában,
ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«
Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.
Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a
»valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a
valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a
valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami
nem volna, nem lehetne másnak a mása.
Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi,
az Ismerettan.
Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol
megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a
véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges,
se végtelen.
Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.
A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is
több, nem is részecske, hanem egész önmagában.
Szó sincs róla.
Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint valóban más, hanem
csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.
Tudni kell ezt.
Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.
– Beszéljen az »egy«-ről.
A logikus nem tud beszélni az »egy«-ről. Menti magát.
– Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.
– Hányszor olvasta el?
– Kétszer is.
Kerkapoly emelt hangon válaszol:
– Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele
keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban
voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak
megvallani, hogy talán már megtanultam.
Kerkapoly igazat mondott tanitványai előtt. Csodálatos buzgósággal
törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba
behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán
valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem türt meg utjában, de
oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az
akadályt el nem háritotta s mig elméjének utját tisztává, egyenessé nem
tette.
Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.
»Világtörténeté«-nek első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát.
»Protestáns Egyházalkotmány« czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt
irót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erdmanon,
Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául,
angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek
nagy iróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette
meg. Ugy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly
kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem
kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles irói, de
nagy irója nincs.
Egyik egyházkerületi gyülésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó
kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb
részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az
iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a
barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:
– Tanulnánk mi szivesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujabb-ujabb
könyveket megszerezhessük.
– Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt
egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig
lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul,
mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.
Nekem is azt mondta:
– Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset
s gondolkodjék sokat. E methodust én soha sem bántam meg.
Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egész életemben. Bizony én
aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel
megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel.
Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden
tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem
irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homokbuczkák kék
virágu szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a
Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly
gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak
ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a következése. Én ugyan
Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam
közeliteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körü lett, mint az övék és
sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben
ennek tulajdonitottuk azt is, hogy én tudtam irni, ők pedig nem tudtak.
Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.
Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly
későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én
az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.
– Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam – ugymond – vajjon a
Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól
dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az Itéletek
tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én
művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé
bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes
gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá
rendeztem irataimat.
Ime, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.
Egyet még el kell mondanom.
1862-ik évi juliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz.
Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tünődve, miféle
pályát válaszszak. Tünődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly
előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Vajjon miként
is kezdődik hát az a rendszer?
Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. Igy kezdődik, igy kezdi
Kerkapoly is:
Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más
nem lehet, mint igazság.
Mi az igazság?
Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind
alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnók: az az igazság, a
mikor az én itéletem a világrenddel teljesen egybevág.
Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.
Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk
is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van
bizonyitva igazságnak.
De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehát az előző tétel
szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. Ugy, de
az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt
ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne
igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne
igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden
hamis.
Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne
bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyitás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a
bizonyitás előrebocsátott fogalmak, itéletek és következtetések nélkül
lehetetlen. Ezek mulhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az
észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.
A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán
meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az
észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan
kezdeni, nem bebizonyitott igazsággal, hanem csak bizonyitási anyaggal,
de ekkor a másik örvénybe esünk bele.
Valami mentséget ki kell gondolnunk.
Ne állitással, ne tétellel, ne bebizonyitott igazsággal kezdjük hát az
észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhivással. Például ezzel:
– Gondolkodjál!
Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete,
megindulása.
A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit tünődtem e fölött, nem
tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi
kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem
egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok
kikerülése.
Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi
szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e
kettőnek azonságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és
szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent
magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik,
nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyitja be aztán a
maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.
Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás? Hiszen a
természet és szellemvilág kimerithetetlen jelenségeinek akármelyikénél
el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s
ama jelenség igazságát bebizonyitja. Tehát az észtan igy is az igazságok
tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.
Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus
havában. Röviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A
bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s
abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s birálatomat nem
használta föl.
A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztem tovább, más pálya
vonzott. De néhány év mulva megkérdeztem, vajjon miért nem fogadta el,
vagy miért nem czáfolta meg birálatomat?
– Birálata – ugymond – igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága
fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka
pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kisérletként az egész hegeli
rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.
De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még
rövidesen mondjunk el egyet s mást.
X.
(Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Az uj
kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt
nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.)
Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama
három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő
s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot,
az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.
Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.
Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is,
kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az
épitészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes
évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szerette ezt a tárgyat s
nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is
megvilágitja. Előadásait nagy gyönyörüséggel hallgattuk.
Erre a műre irodalmunknak, mivelt közönségünknek s főiskoláinknak még ma
is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk
ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai
Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak
egyes részletek az egész szépműtanból.
Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium
épitésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.
A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Disztelen kétemeletes ház
szűk utczában, szük telken. József császár protestáns pátense idejében
épitették, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt
elég pénzük se tágas telket szerezni, se diszes és kényelmes épületet
emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly.
Vakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista
jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig mivelt és bőkezü ember és buzgó
téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi
telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.
De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai
körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még
meg-megnéztük azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak
összefaragdálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi
hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen
megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó,
kemény nézésü szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik
teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István
széke, melyik a nagy orientális tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a
nagy évzáró ünnepek miként folytak le? A mikor ott volt az egyházkerület
püspöke is s vele együtt országos nevü vendégek. Hol ült Pápay Sámuel,
hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két izben is Deák Ferencz?
De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen
muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak,
konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi
három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és
korszerü testgyakorló tér és szertár is.
Az épitést kiadták épitőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület
pénztárosa, az épités felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbizták
Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj
nem lehet.
Azonban mégis lett.
A nagy auditórium: nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett
volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készitették az
auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan,
jókedvü diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztető is mozog
faluhelyen, a mikor csak a macskák nyargalásznak a padláson. Ha
oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven
esztendő mulva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.
De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul épitették az
uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe,
őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hizott. Repedeznek a
falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor
tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény
szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor
Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz
hitvallásunkból?
Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az
ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir
nyomán, mely tűzzel-vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy
József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy
csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a
bűnöst.
Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.
A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a
ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerüséget s
félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára
az a bűnös.
Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő
rá. Tehát ő a bűnös.
Mi a bűne?
Ingadozik az uj-kollégium.
Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem
fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték
a pénzt.
Bizonyára Kerkapoly kezelte.
Pokoli zsivaj támadt az egyik egyházkerületi gyülésen. Ott volt
Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást.
Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen
hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat.
Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.
– Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?
Kerkapoly csak egy szóval felelt.
– Soha!
Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még
ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.
– Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se
kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én
az épitőmester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni
kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s
van-e abban fogyatékosság? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni:
lelketlen gazság.
Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben
egyébiránt lelkes hivei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A
becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A
rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig
erőszakosak.
Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá
időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy irtam le:
Kerkapoly ugy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a
becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is
lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az
illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyülés előtt tönkretette.
De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé
köztisztséget viselni.
A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egyházkerületi gyülés, mit
veszt kedvencz és hires tanárával. Disze ő a főiskolának s helyét
sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás
érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról
lebeszélni.
Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt
követelte, hogy ellenfelei nyiltan, a gyülés szine előtt kérjenek tőle
bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület
jegyzőkönyvben egyhangulag örökité meg érdemeit, a melyeket ugy a
tanügy, mint a főiskola épitése s a tudomány művelése körül szerzett.
Ekkor vette vissza lemondását.
Ezenkivül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi
kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi
tanárságának tizennyolcz éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött
el tanszéki munkálkodásban.
Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.
De nem az utolsó.
Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a
keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a
napvilágra, se a sajtó, se a biróság, se a törvényhozás előtt. A
sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és
tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.
A mikor államférfiui pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd
a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.
E művem folyamán ezentul a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit
mondanom. Állitsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt
kinyomozhattam.
A nemzedékrend a következő:
Kerkapoly I. István, sz. 1640 körül,
nemességszerző 1685.
|
I. Ferencz, Balaton-Udvariban
neje: Sebestyén Juliánna
|
I. János, sz. 1756. ✝1808 ápril 4.
neje: szent-királyszabadjai Cseh Erzsébet
__________________________|_______________________________________________________
/ | | | \
II. István, alispán, II. Ferencz, II. János, szent-gáli József, Zsuzsánna,
követ, szül. 1787. b.-udvari lakos, birtokos, sz. 1794. ✝ mint szül. 1798.
márcz. 26. ✝1848. neje: Cseh Erzsébet deczember 14 ✝1828. csecsemő
márcz. 13. 1. neje: _______|________ márcz. 5. neje:
Kelemen Róza. / | \ Bodor Zsuzsánna
2. neje: özv. Sándor III. János Julia ✝1871.
Forintos Józsefné. urad. köttsei Törökné _____|_____________________________________________
| ügyvéd birtokos / | | \
| Eszter, sz. 1819. Ágnes, Károly, sz. 1824. máj. 13. Gábor
| Györffy Dánielné 1. Dobyné ✝1891. decz. 29. sz. 1827.
| 1. Györffyné miniszter ✝1831.
| neje: Gömbös Petronella
_____|______________________________________________________________________________
/ | | | | | | \
Móricz, Jozefa, Amália, Tivad., Balázs, Róza, III. István, Kálmán
✝1889. Diskayné Kerkapolyné sz. 1829. ✝1876. Eössyné pap
neje: szül. neje: Héviz-Györkön
Sümeghy Mórocza ✝
Mari Leopoldina
honvéd
követ
Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története –
mondhatni – egyuttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy
kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vivmányok korszakának története
is. Ezt másik könyvemben ismertetem.
TAPLÓSZEDŐ.
(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi
cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a
Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.)
Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete.
Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész
vármegyében.
A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar
és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a
mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel-közzel,
kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le
máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak
csak ugy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már
igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak
pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és
féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi
nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és
általa a gyönyörüség. A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem
szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a fölségesen égő, finom,
illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes
testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői
magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá
válhatik.
De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is.
Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül,
kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a
biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapitására
vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás,
köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.
Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a
Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a
zsidóbőrt és a pudvát.