Volt egy juhásznak egy kutyája, aki egy kosziklás hegy alatt egy lyukban
megkölykezett. A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeibol,
ugyanazért mindig lesték hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak
megtalálták, de senki sem mert hozzá menni: mindjárt morgott az emberre.
Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor a gazdája megfogta és
megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendos volt, elment a
lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szuk volt, maga nem mehetett be, hanem a
bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A gyermek
bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira,
hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának,
hogy egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a
gyermeket a pincébe, tüzi szerszámot is adott magával. Mikor a bojtár a
pincében tüzet ütött és gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor
van a pincében, de már az hordók fája el volt rothadva, csak a boribe
volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte, tehát bor folyt belole; a
gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett neki, s összejárta a
pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba rakva. Erre a
gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét levetette, és
teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát húzatá
föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a
lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd
istenednek, hogy odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is,
még is összeszaggattalak volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a
pénzzel haza mentek: a juhász valami keveset adott a gyermeknek, a
többet magának tartotta.
A juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is
csak juhászmesterségében maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a
pajtásával a korcsmába mentek: mindketto nagyon búsúlt, hogy a
korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez az ífju mondá pajtásának:
Pajtás, hogyha neked bátorságod volna, én tudok sok pénzt, az nekünk jó
volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk! El
is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kohöz,
azon leereszkedtek mind a ketten; legelsoben a borbul jól ittak, azután
beszélgettek együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal
azt mondja: Na te fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne joj? most
összeszaggatlak. E pedig a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott
neki, azt mondja a fekete embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass
össze, majd megtanítlak ne búsúlj, úgy összeváglak, hogy pornak is apró
leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy bátorságot mutatott, mondja a
fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy, menj le az alsó
pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a kincs mind
a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy
haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a
répát. Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó
napot apó; felel az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy
szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal bíró ember vagy: most
megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és fogd a
baltádat, és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy
világos garádics volt elotte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és
senkit sem találtak; akkor feljöttek a pincébul, és a királyhoz mentek,
s megbeszélték neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette,
és a két juhászlegénynek adott annyit amennyit kivántak egész életekre,
s így szabadúlt meg a szegény szenvedo lélek, és az a kincs is
fölszabadúlt.