Volt hol nem volt, még az óperenciás tengereken is túl volt, volt
egyszer egy szegény ember, ennek a szegény embernek volt egy fia, akinek
nagyon kevés gazdasága volt úgy, hogy már maga is alig tudott élni.
Mondja a fiának: Látod-e kedves gyermekem, hogy már magamnak nincsen
semmim, hanem eredj és keress magadnak valami szolgálatot, talán minket
is tudsz boldogítani. Ezzel a fia felkészül, és elútazik, és jár kel,
heted hét ország ellen bújdosik szegény mindenfelé. Egyszer ért egy
rettenetes nagy hegyet, melyen felül volt egy nagy vár: felmegyen a
várnak a kapujához, és kérdi a kapun állótól, hogy kié legyen a vár?
emez pedig felelt, hogy a nagyságos Plútóé. Itt az ífju bemegy a várba,
és jelenti magát hogy szolgálatot kapna. Midon már felvitték a vár
urához mondja ez magába: Jó lesz ez nekünk, mert bizony mondom hogy ily
hamar embert nem kaphatunk. Befogadák hát otet, és mondják: Hallod-e,
itt nálunk csak három nap az esztendo, és hogyha te azt ki tudod
szolgálni, tehát akkor háromszáz forintot kapsz. Adnak nekie enni, és
mondják: Nálunk oly szokás vagyon, hogy csak éjtszaka kell szolgálatját
az embernek tenni; tehát most feküdjél le, az éjtszaka pedig fogsz
dolgozni. Lefekszik a fáradt fiú, és estve felé felkölt, és kérdi, hogy
mi lesz a dolga? melyet megmutattak nekie: látod-e, úgy mond, amoda a
vár alján azt a nagy erdot? tehát azt neked az éjtszaka ki kell vágni,
és a fát ölbe rakni; és adnak neki egy fejszét, és mondják, hogy ha ezt
meg nem fogod cselekedni, tehát holnap beviszünk a pokol szolgálatjába.
Nagy szomorúan kifelé indúl az erdo felé, és mikor elérte az erdot, és
nem tudta hogy miképpen fogjon a dologhoz: míg így szomorkodik, hozzája
jött egy nagyon szép fiatal leányzó, és köszönti otet, és mondja neki:
Ugyan hogy jöttél te ide te szerencsétlen ífju? ki is könnyes szemekkel
panaszkodik hogy nekie miket parancsoltak. Mondá a leányzó: Te csak ülj
le, és itt, amit neked hoztam, edd meg, és azután feküdjél le: ne félj
mert én neked mindent elvégezek. Ezek után feküdni ment, és a Rozália
kezdett a dologhoz, oly serényen letakarította a fát, és ölbe rakta,
hogy már midon hajnallott, tehát már akkor az egész dolog készen volt.
Reggel hát felköltötte az ífjut, és mondja neki: No egyél most, tudom
hogy nagy ebéd lesz már akkor mikor te fogsz früstökölni. Hazament tehát
az ífju, és jelentette az urának, hogy amit parancsolt, már elvégezte. A
Plútó kétfelé nézett, és mondá a feleségének: Hallod-e ez nagyobb ördög
mint én vagyok, mert ez oly dolgot vitt végbe, melyet én magam se tudtam
elvégezni: hanem majd parancsolok én neki holnap oly dolgot, melyet
tudom hogy el nem tud végezni. Ezek után adnak az ifjunak egy kevés
kenyeret és egy pohár bort, amely után parancsolják, hogy az éjjel azt a
földet, amit a múlt éjjel irtottál, azt felszántsad, és kölessel
bevessed, és reggelre a kölest meg is éreszszed, hogy az én asztalomon
holnap kását a termésébol ehessenek; ezeket pedig hogyha el nem végzed,
holnap a pokol dolgához küldelek. Ezek után nagy szomorúan eltávozik az
ífju, és kimenvén jókor a földre, ott nagyon szomorkodván egy fa alatt
leül: hát ime jön a tegnapi szép Rozália, kit midon meglátott az ífju
bágyadt szemeit reá vetette. Mond neki Rozália: No hogyan vagy szivemnek
szerelme? Kinek mondá az ífju, hogy tegnap amit mondottak csak még álom
volt a mai dologhoz, mert csak gondold meg, gyönyöru virágszál! hogy
nekem most lehetetlen dolgot parancsoltak, mert a szántása a földnek
csak meg lehetne még, de a köles megnyövesztése elottem lehetetlennek
látszik. Mondá neki Rozália: Hallod-e, ne búsúlj semmit, mert én rajtad
segítek, és helyetted mindent elvégzek, csakhogy majd egyszer hajdanába
el ne felejtkezzél rólam, hanem légy hivem; melyet az ífju meg is igért
nekie: Hogyha egyszer innen kiszabadúlhatok, tehát örökös híved fogok
maradni, csak most, kedves angyalom, segíts rajtam. Ekkor mond Rozália:
Feküdjél le, és aludjál reggelig: majd én elvégzek mindeneket helyetted.
Ekkor az ífju lefeküdött, és Rozália mindent elvégzett helyette.
Reggelre felkelvén, mond neki a leány: No lelkem, gyere velem, és szedj
a kölcsbol, és vidd el az atyámnak, hogy teljék be a kedve. Ezek után
szedvén kölest, viszi Plútónak eleibe és mondja: No uram, elvégeztem a
parancsolatodat. Ezen Plútó nagyon elcsodálkozott, hogy o ezt a nagy
dolgot nekie elvégezte; melyet midon meghallott az ördög felesége, monda
Plútónak: Hallod-e, te nem tudsz parancsolni; majd meglátod, hogy én
holnap oly dolgot parancsolok neki, melyet tudom hogy el nem végezhet.
Ezek után adtak nekie viszont egy kevés kenyeret, és egy pohár bort,
melyet midon megett, monda Plútó: Hallod-e, már most én neked nem
parancsolok, hanem eredj, a feleségem fog neked valamit parancsolni.
Midon bement volna az asszonyhoz, kérdi tole, hogy mit méltóztatik
parancsolni; s mond neki az asszony: Én most neked nem parancsolok oly
sok dolgot, hanem csak azt, hogy azt az egy lovat, mely az istállóba
vagyon, vidd el sétálni, és midon már megjártattad, azután elvidd a
kovácshoz hogy patkólja meg; de tudod, nem kötofékszáron fogod vezetni,
hanem reá fogsz ülni, és úgy fogod jártatni. Ne félj, mert szelid ló, és
nem bánt az tégedet. Ezek után elmehetsz, hogyha a parancsolatot
elvégezted. Ezzel elmenvén a fiú, viszont kiment sétálni az erdo mellé,
ahol ennekelotte dolgozott; és im már a szép Rozália ott várta otet; és
midon hozzája ért, nyakába borúlt és megcsókolván mondá: Szerelmes
gyönyöru galambom, mit parancsoltak? add elé, mert a balorcám nagyon
fájt ma éjtszaka, netalán az anyám valamely oly dolgot parancsolt,
melyet még én sem vihetek végbe. Monda az ífju: Oh kedves ártatlan
kisasszony, a te szíved látom nagyon kegyes, és szánakozó; ne félj már
rajtam, mert a holnapi parancsolat nem oly igen nagy, mint a többi volt,
mert csak egy lovat kell jártatnom és megpatkóltatnom. Melyet hallván
Rozália, nagyon elfejéredett, és monda: No most nem tudom hogy fogsz
szabadúlni, mert az anyám lesz az a ló, melyet te fogsz jártatni, és
megpatkóltatni; de még is, ne félj, mert az anyámat is éretted
megtagadom, és inkább elvesztem, csak hogy te légy hív énhozzám. Hanem
hallgass a szavamra, és eredj még ma a kovácshoz, és parancsold meg
nekie hogy csináljon neked egy másfél arasztos sarkantyút és egy
huszonnégy ágú taréjt bele; azok pedig oly erosen legyenek kiköszörulve,
hogy hegyesek legyenek mint a fullánk, és élesek mint a borotva; azután
hogy, ha reá ülsz, hanem még az istállóba ülj reá, úgy joj ki vele az
istállóból: végre, majd ha az ég alatt leszel, tehát szorítsd meg jól,
hogy a sarkantyúnak taréja megjárja a bélit; ne kíméld semmit, azután
majd repül egészen a levegoig veled, de te ne tágíts semmit, hanem
egyformán szorítsd: úgy nem vethet le. Azután vidd a kovácshoz, és
veress rá oly nagy patkókat a milyet te kivánsz, mert o azt gondolja,
hogy téged e sétálás közben majd elveszejt. Már most fogd ezt a kis
italt, melyet mostan neked adok, és idd meg, mert hogyha eztet megiszod,
tehát nem fogsz félni tizenkét ördögtol se. Mikor az ífju megitta az
italt, monda Rozália, hogy: amit én neked megmondottam, el ne
felejtkezzél arról.
Ezek után haza fele vette az útját az ífju, és elment parancsolat
szerint a kovácshoz, a ki is nekie parancsolatja szerint megcsinálta a
nagy sarkantyút, és a csizmájára fel is üttette. Másnap korán még
hajnalba felkelt, és bemegy az istállóba, és körulnézte a lovat, és
látja hogy mely tüzes szemekkel néz reája. Felnyergelte tehát, s még az
istállóba reá ült, és úgy szorongatta a lovat sarkantyújával, hogy csak
alig szuszogott. Midon már kiért volna a várból vele, a ló szél módjára
kezdi szaladását, a levego felé kezde ugrálni, de emez mindég a
sarkantyújával ösztönözte, úgy hogy már a sarkantyújának a két taréja
összeért a bélibe; ezt nem állhatván már utóbb az ördögi ló, csendesedni
kezdett és akaratja szerint vele ballagott. Midon már a kovácshoz ért
volt, tehát a ló alig állott a lábán, és amidon már mind a négy lábát
megpatkólták, haza vitte, és az istállóba bekötötte. Azután bemegy
Plútóhoz és mond: Uram, én már kiszolgáltam az idomet, hanem, fizess már
most ki, és én elmegyek. Ekkor elcsodálkozik Plútó, és nagy hamarsággal
kifizeti, és kéri otet, hogy távozzék el tole, mert már félt Plútó tole.
Az ífju tehát elmegy serénységgel, és midon már ment volna az úton,
tehát eleibe állott a szép Rozália, és monda neki: No kedves galambom,
most mindjárt rosszúl lesz a dolgod, mert az anyámat jól megkínoztad.
Hanem most én leszek mindjárt ló minden hozzá valóval, és te ülj reám.
Ezzel megrázkodik, és ló lett belole, és az ífju reá ült, és szél
módjára repült vele Rozália. Amint szaladtak, mondja Rozália: Nagyon ég
a jobb orcám, és aligha nem az atyám jön utánnunk; csak nézz hátra, hogy
nem látsz-e valamit? Visszatekint emez, és lát egy nagy fekete felhot
utánnok jönni; mondja az ífju, hogy egy nagy fekete felho jön. Mond a
leány: Vessed az általvetoben lévo kefét a fejeden által; és amint
levetette, tehát egy nagy felettébb suru erdo lett belole, amelyen míg
általmászott a fekete felho, addig messze haladtak. - Viszont mond
Rozália: Nem látsz-e valamit, kedvesem? Emez mondá, hogy már nem messze
jön egy nagy tüzes felho. Monda Rozália: Vessed a vakaródat a fejeden
által; melyet midon elvetett volna, tehát lett belole egy egekig éro
nagy koszikla; míg a tüzes felho azon általmászott, addig ezek messze
haladtak. Újra monda Rozália: No most én egy föld köles leszek, te pedig
leszel vén ember; s ha kérdik toled, hogy nem láttál-e valamit hogy erre
ment, mondd hogy akkor láttál, mikor ezt a kölest vetetted. Azzal úgy
történt. Plútó arra megy és kérdi az öreget hogy nem láttál-e erre menni
két fiatalt, egy ífju legényt és egy leányt? Mond az öreg, hogy akkor
láttam, midon ezt a kölest vetettem. Visszamegyen hát az ördög, és
mondja a feleségének hogy mint járt a köles-orzovel. Mond a felesége:
Eredj hamar vissza, ez az öreg ember volt az az átkozott fattyu, a köles
pedig a leányunk, o ez után iparkodik. Az ördög viszont indul, és mint
egy füst utánnok ereszkedik. Mond Rozália: Nézz vissza, nem látsz-e
valamit? kinek monda az ífju, hogy lát egy nagy veres füstöt. Mond
Rozália: Én kápolna leszek, te pedig pap, és ha kérdi toled hogy nem
láttál-e minket, mondd te: hogy akkor láttál, mikor ezt a kápolnát
épitették. Oda érkezett tehát a Plútó, és kérdi, hogy nem láttál-e egy
valami ífju legényt és egy leányt erre menni? igen is mondá emez, akkor
láttam mikor ezt a kápolnát épitették. Megharagszik Plútó és viszamegy,
mondá feleségének hogy mit látott; mire mond a felesége: Mit tudsz te,
hiszen téged a gyermekek is bolonddá tudnak tenni; megállj, mert majd
elmegyek én, és tudom hogy visszahozom oket, és megmutatom, hogy oket
meg fogom tanítani. Utánnok indúl tehát Plútó asszony, és amint Rozália
mondja: nem látsz-e valamit kedvesem? mondá amaz: Látok egy igen nagy
tüzes kereket nagy sebességgel utánnunk forogva jönni. Kinek mondá
Rozália, hogy most én kácsa leszek, tebeloled lesz egy nagy tó, és én a
tóba fogok úszkálni; a mely is mindjárt megtörtént, és hozzá jut a tüzes
kerék, és változott nagy kányává, mely a kácsát meg akarta fogni, de a
kácsa, míg hozzá kapott, addig mindig lebukott a vízbe; és midon sokáig
így veszodtek egymással, és semmiképen el nem tudta ragadni, tehát
kimegy a vízbol, monda a vén asszony, hogy ha már te úgy vagy az
ífjuval, tudd meg Rozália, hogy ha téged az ífju szeret, tehát téged úgy
elfelejtsen, hogy többé soha ne is nézzen, mert te engemet megcsaltál:
az én anyai átkom rajtad! Ezek után a vén asszony haza ment.
Midon még egy mérföldnyire voltak az ífju atyjának a házához, monda:
Rozália, kedves Rozáliám, én most elmenek haza, és teutánnad jövök
kocsival, mivel nem illik hogy én a te szép személyedet gyalog vigyem
be. Ezzel jó rendbe hagyta Rozáliát, maga pedig haza ment; és midon már
haza ment volna, tehát egészen elfelejtkezett róla, és eszibe se jutott
többé. A pénzen, mit a szolgálatból hozott, ökröket vett, így
gazdálkodott vagy esztendeig és Rozáliáról meg sem emlékezett. Rozália
béresét kedvesinek magához hívta és mondá neki: Hallod-e barátom, mikor
haza érsz, tehát mondd mindig ezt a szózatot az ökreidnek, hogy talán te
is úgy elfelejtkeztél a páradról, mint az én uram Rozáliáról? Melyre a
béres, midon az udvarba ment volna, mindig a csás ökörre lármázott:
Miért nem húzol? talán te is úgy elfelejtkezel el a párodról, mint az én
gazdám Rozáliáról? Midon a béres a kapun behajtott volna, az ífju gazda
éppen ott állott, és magában gondolkozván, hogy mire menne ez a dolog,
mintegy homályban eszibe jutott, hogy valamikor egy Rozáliát szeretett,
és kérdezte a béresit, hogy mirol mondja o azon szavakat az ökröknek?
Emez mondá, hogy egy szép kisasszony mondotta ezt neki, hogy ha az
ökröket a kapuba behajtom, tehát ezt mondjam. Melyet hallván az ífju,
egészen eszébe jutott az o kedves Rozáliája, kit azután haza hozott, és
megesküdött vele, és nagy gazdagságban és gyönyöruségben éltek mind
végig.