Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdo
ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidon azon idot
elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy
királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A
legkissebbik fiú, aki magát bátyjai elott legtunyábbnak és restebbnek
mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységu volt, egy
lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának
elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma
nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana o is
mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de o minden módon megelégedvén a
hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé
indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga
sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron
kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte
tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban
szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess
magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei
elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszorü paripa vált
belole, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár
arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén
magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél
vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így
neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne
essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok
idore kerultek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza
volt.
Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel
alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem
találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után
egy a mezoségbe magába szántogató ember megszólítja oket, hogy hová
szándékoznának? Amelyre a szántóvetonek így szólának: hogyha hallott
volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez
menendok, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben
a legközelebb lévo városban lakna egy bubájos asszony, annak tud
tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a
városba lakó bubájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s
mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidon az
istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves
kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bubájos
boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd
valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot
lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bubájos asszony
leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat
az asszony lovainak helyekre.
Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy
nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta
fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot
cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az
ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait,
hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben
meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf
pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy
leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévo tátosára,
kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén
asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya,
majd reá josz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se
nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor
csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát
mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott:
Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak
vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált o még egy aranylópatkót,
és aranykacsatollat; mind felszedte oket. Annakutánna nem ment o haza,
hanem egy királynál beállott szolgálni.
Itten Kelf a leghuségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. O a
tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a
legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyulölték, hogy mi
lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a
lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál
tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midon maga is a
király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitol megkérdezte, hogy
hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót,
aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király
elvette Kelftol, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet,
így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt,
aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg,
hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba,
egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos:
Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol?
nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így
szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon
hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért
mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj.
No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.
Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla
a tátos az o gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a
bubájos vén asszony kergetett bennünket: az o házába van azon aranyhajú
leány egy bölcsobe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra
kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon,
sebesen menj be, és ragadd meg minden bölcsostül, de hozzá ne nyúlj,
mert különben életedet veszted. Úgy is cselekedett Kelf; megragadta
minden bölcsostül; de minthogy a bölcsobe lévo aranyhajú leány nagyon
szép és kellemetes formájú volt, Kelf meg nem állhatta hogy meg ne
csókolja, amidon az ablakon keresztulvitte: mindjárt felserkent a vén
asszony, és a maga tátosára hágván, kevésbe múlt hogy Kelfet el nem
fogta, nagy fenyegetésekkel ijesztvén a jövendo oda meneteltol.
Nagy örömmel vette a király a gyöngy teremtés megjövetelét. Akinek a
király ajánlván szívét lelkét, holtig való szerelmét: de erre így szóla
a leány: Nem leszek addig birtokodba, míg azon aranykacsát, amelynek a
tollából való ezen toll, ide nem hozatod. Ezt is Kelfre bízta a király.
Egy száz öles mélységu kútba volt a kacsa; ide leeresztette Kelfet lova;
de minthogy egyszerre meg nem kaphatta a kacsát, elkiáltá magát, és a
vén asszony megragadta Kelfet. Itt a vén asszony megköttetvén Kelfet,
befutetett egy vas kemencét hétszer jobban mint máskor. De minthogy a
szolgáló maga maradt, mondotta Kelfnek, hogyan üljön azon targoncába,
amivel be akarta a kemencébe taszítani. Kelf mindig úgy ült, hogy be ne
tudja taszítani; a leány hiába magyarázta, Kelf nem akarta érteni,
mondván a leánynak, hogy mutassa meg, hogy miként kellessen ülni: akkor
a leány mutatás végett bele ugrik a targoncába, Kelf pedig serény volt,
betaszitotta a kemencébe, maga pedig a kacsát megfogván, hazament. Ekkor
a király a szép leányt késztette házassági élet elfogadására, de a leány
azt mondotta, hogy addig nem, míg azon ménest, amibe azon ménló van,
aminek a lábáról való ezen patkó, ide nem hajtatod. Ezt is Kelfre bízta
a király, akinek lova így szóla, hogy kérjen boven zabot, egy ásót, és
egy bialbort; ezeket megkapván, mentek ok egy nagy tenger mellé, ahol
egy szigetbe megmutatta a ló a ménest; annakutánna egy gödröt ásatott
Kelffel, abba bele feküdt maga Kelf és a tátos is abba volt betakarván a
bialborrel. Megtanitotta a tátos Kelfet, hogy mikor o vívni fog, a veres
lángot locsolja, úgy a tátos meg fog mentodni. Ezután elnyeríté magát a
Kelf lova. A szigetbeli ménló mindjárt meghallotta, és félig a tengerbe
bejött; de minthogy a Kelf lova a gödörbe bújt, nem látta, visszament;
második nyeritésre általjött, kereste, mindenütt nyerített; ekkor a Kelf
lova kiugrott a gödörbol, és addig viaskodtak, hogy a Kelf lova
meggyozte; annakutánna az egész ménes magába általjött, és haza hajták.
A király készteté ismét az aranyhajú leányt az házassági életre; de a
leány azt mondta, hogy addig nem, míg maga azon lovaknak tejébe meg nem
fürdik, amit azoktól fognak fejni. Ekkor a Kelf lova megrugdosván sorba
mindenik lovat, magoktól leadták a tejet; a tej úgy forrott, mintha a
legnagyobb tuz lett volna alatta. A fürdést is Kelfre bízta a király,
aki lovát kivivén, ez reá lehellett, és csak lágymeleg lett a tej; Kelf
pedig hétszer szebb volt mint annakelotte. De a leány azt kivánta, hogy
a király személyesen megfürödjék. Kivitette tehát a király is a Kelf
lovát, de amint ez reá lehellett a forró tejre, még sokkal jobban
forrott, amibe a bele lehellés után beereszkedvén, mindjárt szörnyu
halált szenvedett a király. Ekkor az aranyhajú leány így szóla Kelfhez:
No kincsem, én a tiéd, te pedig az enyim vagy, éljünk számos boldog
esztendoket. Így lett a szegény Kelfbol király, aki élt és uralkodott
vég nélkül való idokig.