A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki
már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen
király a természet fo urától oly különös testbeli állatással vala
alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig
szuntelen sírt. Az urodalmába lévo mindenféle okosságú és bölcseségu
emberek ezen csudán szörnyüképpen tünodtek és nyughatatlankodtak, nem
tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De
senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tunodésre való
okot, mint az o igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták
egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk
szeme, egyike szuntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet,
másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát.
Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövo reggel ennek oka
megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.
Másnap reggel tehát legelsobben is bement a születés rendje szerint a
legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No,
kedves szereto fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily
szokatlan idobe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a
fia: Felséges atyám, kétségünk és tünodésünk rengeteg csoportja
késztetett elodbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet
híven szereto fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik
szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes
atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a
legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévo
nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebbol kivont egy nyilat, és egyenesen
fiára lotte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor
megrémulvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb
szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták
bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a
legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy
szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midon
semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középso
fiának kivánja minden titkát kijelenteni.
Égvén a középso fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet
legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését
eloterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen:
hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött,
csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és
legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk.
Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki
amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom,
hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is
szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tolem
titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted,
kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy
tüzessen szaladott egy kivont torrel, de elmellozvén a szúrást, a falat
találta; fia meg nem rémult, bátran állott, sot így szólott: Kedves
atyám, elotted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint
neked tetszik. De hidd meg, addig eloled ki nem megyek, mig meg nem
mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no
szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívu és
huségu, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi
bizodalmam nincsen, mivel csupa félelembol állanak. Kedves fiam, az én
egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyöru és kellemes három fiaim
vagynak, akiket legfobb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam,
hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szuntelen
való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott
Vénus madarának siratása, amelyet tolem valami rabló ellopa; ettol függ
pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer
visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki
ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a
huszonnégy esztendos ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját,
hogy legyen erántok annyi szerettel és huséggel, hogy nékiek úti
költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ok, hacsak a felso és alsó
világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja
megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak
hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.
Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy
úton, és útaztak ok számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy
rengeteg és nagy suru erdo aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment
egyenesen a nagy erdoségbe, a másik ága pedig az erdo mellett mene el.
Itt tanácskozának, hogy mitévok lennének e két út felol, hogy ki melyik
úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi
kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim,
menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az
útfélen vala egy nagy élofa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a
kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába
ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább
megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás
alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felole
gyozodve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életbol egy más világba
hívattatott által: hogyha pedig víz fog belole folyni, jelenten fogja
mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást
forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok
szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az
erdobe, ketteje pedig mellette.
A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdobe egy kisded
kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a
benne lakó szörnyu formájú bubájos vén asszonyt, fogadván otet anyjának.
Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e
messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld
tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi
így szólt: Jószívu öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és
szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet,
nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges
királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felole, hanem van
nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz
esztendovel vénebb; ha csak e nem fog felole tudni, én semmit sem tudok.
Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát
megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midon
megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol
van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sot még
életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon eros helyen vagyon;
annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy
hazádba, mert ha akármi nagy erovel birnál is, ottan meg kelletik
halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi
mint semmi, sot dicsoségnek tartom azt, ha gyenge csecsemokoromtól fogva
mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy
atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy
nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és
buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív
szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád
eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen
cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és
kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy
kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a
várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidon be
fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését
szokta követni, tehát vágj eloször, minekelotte bemennél, egy bokor
töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz
aludni bájoló hangjától a madárnak, a székrol a tövis közzé bukván,
minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod
a madarat: de különben nem, sot életedet elveszted. Itt a királyfi
megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind
pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok
lefolyásai után beért o a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába,
ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént
idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy
mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy otet atyja
familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan
kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg
király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben
három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád
sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott
embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra
szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog
szerencsésen való megnyerése felol. Bement elso nap a próbaházba, de
minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus
madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó
napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba toltötte
idejét, félvén a következendo szerencsétlen esettol, hogyha tudniillik
nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott
szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a
vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és
ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem
lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására
csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király
azon minutumba életét végezte.
Ekkor három gyönyöru természet adományai, a király leányai, egyszerre
idvezlésére és köszöntésére eloállának az ífju királyfinak, ajánlván
hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a
királyi birodalmat. De o nemes szívvel és indulattal bírván, mind a
három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ok is
hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és
amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni
uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselore bízván az
országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsbol és egyéb szükséges
holmikból annyit, amennyit elegendonek lenni itéltek, azzal útnak
indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak
egymástól az erdoszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha
öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek
kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendobeli hitves társakat, akik
nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént o
hozta meg az atyjoknak fo örömét szerzo Vénus madarát. Útaztak ok egy
darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a
nagyobbik testvér a középsonek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem
meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába
elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségrol is öcsénk
gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk
atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük
meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepso a nagyobbnak: Kár
volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel
leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe
szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás
és zokogás között: hasztalan reménykedvén koszivu bátyjai elott. Azok
pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok
társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de
annyit se merészeljenek elohozni, különben halál leszen a jutalma nem
hallgatásoknak.
Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta,
mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt
hitvese szomorú, aki szüntelen szeretoje után búsonga. Az öreg király is
száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai
elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges
menyekzohöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is
megérkeznék. De hagyjuk oket a menyegzohöz készülni, nézzük a kissebbik
királyfi mit csinál a kútba? Amint o ottan sír és tünodik magába, arra
megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés
végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát;
ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt
felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tole el nem vehetünk. No de
mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan
királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévo
királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla:
Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a
nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen
szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta
volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik
mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek
el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán,
talált o a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és
imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan
felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a
rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel
mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol
o magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy
szóla: Soha jobb idobe nem jöhetett volna hozzám segíto: három leányaim
férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy
királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime
itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása,
mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen
mostan, amidon a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de
búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen
veszedelmes kimenetelétol. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai
számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve
bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sot úgy gondolkodik magába: hogy
reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen
nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz
megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen o nagyon elcsudálkozék,
és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason
készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a
királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak
lakodalma másnap fogna tartatni, o is bement a maga koldusruhájában a
rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétol,
sot igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid ido múlva vissza
fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a
királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az
öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is
szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint
a rezidencia kapuja elott kéregetne a ki és bemeno emberektol, egy kapus
jól reá ut hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendo ételt: melyre o
azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé?
Erovel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement:
egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és
felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a
bátyjai és szeretoje reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg
király is, és otet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja
is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék.
Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De o így szólott: No ti
háládatlan és kokemény szívet viselo bátyáim, akik nekem jóért
gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is;
de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely
gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal
megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekrol, remélvén hogy ennekutánna
elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és huséggel fogjátok
bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos
boldog esztendoket szemléltek víg örömök között.