Egész világ a harczmezőn,
Csak én nem vagyok ottan,
Ki harczi vágyat annyiszor
Éreztem és daloltam.
S a vágy, a láng még most is ég,
Még most se halt ki bennem,
Rohannék és maradni kell,
És nem lehet elmennem.
A szégyen és a fájdalom,
Kettős könyűje áztat,
Szivemre szállt a fájdalom,
Nem, nem az: a gyalázat.
Oh gyermekem, oh gyermekem,
Még meg se vagy születve,
S szivemre már is kínt hozál
S gyalázatot nevemre!
Ha megleszesz, ha élni fogsz,
Úgy fogsz-e majdan élni,
Hogy nevünkről elvész e szenny,
Mely azt miattad éri?
De az soká lesz, addig én
Leszállhatok a sírba…
Fejfámra ne legyen nevem
Sötét betűkkel írva!
Jőjön csak a tavasz! a fák
Zöldelni fognak akkor,
Az én hiremnek fája is
Kizöldül a tavaszkor!
(Debreczen.)
1849.
* *
Ujév napján, 1849.
Megérte ezt az évet is,
Megérte a magyar haza;
A vészes égen beborult,
De nem esett le csillaga.
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk,
De azért még elbírja fegyverünk,
S a merre vág
Ott hagyja fájó vérnyomát.
Ott hagyja fájó vérnyomát,
Haramja csorda, képeden!
Hogy majd az ítéletnapon
E bélyeg vádolód legyen,
Vádolód az isten szine előtt,
És gyujtsa rettentő haragra őt.
Te ellened,
Ki ránk veszett fogad fened!
De mit az ítélet nekünk?
Ha lesz is az, sokára lesz!
És a mi több, és a mi fő –
Az isten könyörűletes.
Még majd kegyelmet adna nékik ő…
Ne várakozzunk! E vérengező
Kutyák felett
Tartsunk magunk itéletet!
Tartsunk oly véritéletet,
Hogy elborzadjon a világ;
Majd addig szórjuk rájok a
Szörnyű halálos nyavalyát,
A míg hirmondónak marad csak egy,
Ki majd otthonn reszketve mondja meg,
Hogy jaj neki,
Ki a magyart nem tiszteli!
Nekünk most az isten kevés,
Mert ő nem eléggé kemény;
Hozzád imádkozom, pokol!
Az új esztendő reggelén:
Öntsd szíveinkbe minden dühödet,
Hogy ne ismerjünk könyörűletet,
Mig e gazok
Közűl a földön egy mozog!