Oda járok, hova senki nem megyen,
Hogy a világ szeme észre se vegyen.
Neki adom ott magam a bánatnak,
Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.
Soha, soha ilyen őrült szerelem!
Nem tudom én mit fog tenni én velem!
Mérföldekre belátom a világot,
Szerelmemben egy lépésre sem látok.
Örökös bujdosásban van a lelkem,
Egyre űzi nyughatatlan szerelmem,
Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem?
Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?
Várady Antalhoz.
Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?
Ha főbe lőttek: tudósits felőle;
Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
És bosszut álljak éretted, barátom!
Szó a mi szó, de nekem igazán
Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
Kész vagy koczkára tenni éltedet.
Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha
Leborotválnak, újolag kinősz?
Csalódol! mert az élet csizmatalp,
S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;
Azért kiméld a drága csizmatalpat,
A melyet nem szab kétszer senkinek
Az ég vargája, a kőszívü sors.
S azt gondolod tán: annyi a barátom,
Mint fönn az égen a csillag? ha egy
Lehull közűlök, észre sem veszem?
Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
Nektek, kik engem őszintén szerettek,
Kik föntartjátok szívem melegét.
Mért e kis számot megfogyasztani?…
És Ida, Ida, e kedves leány,
Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,
Kinek kivűled nincsen senkije!?
Te vagy világa… lennél oly kegyetlen,
Reá szakadni hagynád a világot?
S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted?
Feledhető-e, a miről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz.
Látod, barátom, élted mily becses,
Azt a világhoz mennyi láncz köti,
S te még is könnyelműn koczkáztatod.
Ha még nem tértél, térj eszedre már,
S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly kétségbesett.
Kétségbe esni! milyen gyávaság!
Kinek van erre több s nagyobb oka,
Mint én nekem? de én szégyenleném ezt.
A szenvedésnek lángjában szivem
Szét fog pattanni, mint a porczellán,
De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!
Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
Majd megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy unokád is megemlegeti!
Vásárra ott benn termek nálatok,
S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!
A mit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros
Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
Melyet nagyapja s édes apja vett,
Az szolgált még az ő fiának is.
Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,
Minőnek első pillanatra látszol,
A lelki szükség nem bánt tégedet;
Minden szükséged van, de lelki nincs,
Ettől az egytől megmentett az isten…
– – – A mint mondottam: a vásárra majd
Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek,
S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;
A szép természet megváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa;
Beteg valék én ott ti nálatok,
A pesti utczák holthideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom.
Ujjá születtem! a falusi lég, a
Sötét erdőknek zúgó lombjai,
Lombok fölött a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
Már csak haragszom rája, csak haragszom,
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit.
De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejüket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
»Legyünk rabokból ismét emberek!«
Ez nagyszerű, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen!
Már vízözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztúljon a világ a szennytől,
A mely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld tiszta, szép leend,
És lakni fognak emberek fölötte,
Hasonlitók az isten képihez.
(Dömsöd.)
Erdőd, május 17. 1847.
Nevezetes a tennapi napom,
Furcsa dolgokat kellett hallanom.
Szerencséje, hogy az bánt ugy velem,
A kinek a leányát szeretem.
Mondott volna csak felényit is más,
Majd megtudná, mi a bosszuállás,
Majd kiálltunk volna a mezőre,
Zöld mezőre folyna piros vére.
De még hagyján, hogy én nekem esnek,
Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek,
Az még sokkal jobban fáj én nekem,
Hogy téged is bántanak, kedvesem.
Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz,
És csak azért, mert engemet szeretsz.
Tűrj galambom, tűrj még egy keveset,
Maj’ megszakasztom szenvedésedet.
Légy csak egyszer az én feleségem,
Nem lesz párod a földkerekségen,
Nem lesz párod boldogság dolgába,
Még csak nem is vágysz a más világra.
A gyüldei ifjakhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
A honnak egy igaz zászlója van.
Ezt mi álljuk körül.
S ti elhagyátok a hon zászlaját, –
Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!
Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán
Rókák fészkébe tér?
Silány rongyot hogy cserélhettetek
A haza szentséges zászlójaér’?
Hol van szabadság, ott van a haza.
S ti elválhattatok
E két szentségtől, és olyan korán,
Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!
Nem jó idők! A féreg eddig a
Vén fákat rágta csak;
Ti ifjak vagytok, ifju csemeték,
S a férgek már belétek hullanak.
Hát a férgest mi várja? Rothadás.
S a rothadás halál.
Minket levágnak, tűzre tesznek tán;
De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.
(Pest.)
Fölösleges aggalom.
Világdöntő kaczajra
Nyilnék meg ajakam,
Ha olyan szörnyüképen
Nem szégyelném magam:
Mindeddig azt hittem, hogy én
Okos emberként ragyogok,
Pedig nem volt s nincs s nem leszen
Oly tökfilkó, mint én vagyok!
Előre-hátra engem
Az élet hányt-vetett,
Epedve szomjazám már
A nyúgott életet;
S mit tettem? megházasodám,
Hogy kipihenjem magamat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?
S barátaim miattam
Aggódtak rémesen,
Hogy vélem együtt szépen
Majd lantom is pihen,
Mivel szélnek kell fujnia,
Hogy zugjon a fák levele,
S szélcsendben ugy hallgat, miként
A fák, az ember kebele.
Kérlek, kedves barátim,
Hogy ne aggódjatok,
Mint eddig nem hallgattam,
Eztán sem hallgatok,
Sőt még majd nem is győzitek
Végig hallgatni lantomat…
Házasság s nyugalom! van-e
Ennél bolondabb gondolat?
1848.
* *
A mágnásokhoz.
(Nem hiteles szövegü.)
Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?
Új divatu nyakravaló készül most
Számotokra, nem czifra, de jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket?
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába…
Rimánkodott a szegény nép, s hijába!
Állatoknak tartottátok a népet:
Hátha most mint állat fizet ti néktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek.
S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás órája.
Ezer évig híztak rajtunk az urak,
Most rajtok a mi kutyáink hízzanak!
Vasvillára velők, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!
Hanem még se!… atyafiak, megálljunk,
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után legszentebb a nép neve,
Feleljünk meg becsülettel nékie!
Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk;
S örömében mindenható kezével
Fejeinkre örök áldást tetézzen.
Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad,
Ha elveti kevélységét, czímerit
S teljes egyenlőségünk elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek!
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek,
Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak,
Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.
Nem érünk rá várakozni, szaporán!
Ma jókor van, holnap késő lesz talán.
Ha bennünket még mostan is megvettek,
Az úristen kegyelmezzen ti nektek!
Vörösmartyhoz.
(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én
ő a hadügyben a többséggel szavazott.[6])
Hallgassak-e, mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert te neked sem
Fáj majd ugy a szó, mint nekem?…
Hogy is tehetted, a mit tettél,
Az isten szent szerelmeért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Azért hagyád el a muzsákat,
Azért tevéd le lantodat,
Hogy, földre szállván az egekből,
Tüstént besározd magadat.
Sarat, sarat kell látnom rajtad!
Inkább szeretnék látni vért –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Ime a sas, ha itt alant van
A földön, milyen nagy madár,
S olyan kicsiny, hogy alig látszik,
Midőn a fellegekben jár.
Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;
Az ember ily csodát nem ért, –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Megunta azt a szennyes pályát
A nemzet, melyen eddig ment,
Kiküzködé magát belőle,
S uj czélt tüzött ki odafent,
S ti visszahurczoljátok őt a
Mocsárba, honnan már kiért. –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Mit bánom én, hogy nem magad vagy,
Hogy ott száz és száz van veled?
Habár ott volna valamennyi,
Itt kéne lenni te neked.
Ha a költő is oda hagyja,
Ki küzd aztán a jó ügyért? –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Te voltál a nemzet költője?
Te irtad azt a szózatot,
Mely szólt egy országnak szivéhez?…
Azt most már szétszakíthatod,
Mert hieroglif lett belőle,
A melyet senki meg nem ért.
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
Ki hitte volna? én nem hittem,
Hogy neved is, e fényes név,
Hazánk egén csak rövidlétü
Futócsillag volt, nem egyéb.
Omoljatok, szemem könyűi,
E lehullott szép csillagért! –
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
(Pest.)