Oh Honderü, te Lázárok Lázára,
Te csak nevednek két bötűje vagy,
Nevednek vagy csak két végső bötűje…
Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj.
E két bötű elől, hátúl olvasva
Egyformán mondja meg mi-létedet.
De én becsüllek! mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.
Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy,
Mint Kecskemétnek piaczán a légy;
Egyébiránt alávalóbb a légynél:
Az még röpül, te csuszva, mászva mégy.
De minden ember nem néz láb alá, majd
Elgázolnak… vigyázz, mondom neked!
Javad kivánom! mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.
Oh Honderü, mi aztán a jutalmad
E sok jeles tulajdonságidért?
Hiába, olyan a világ, mint régen
Az érdem becsüléséhez nem ért.
Lám annyi útál tégedet, ki a hont
Ha nem deríted is, de dőrited.
Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával
Fizetted egykor költeményimet.
De, Honderü, te vélem összetűztél,
Te általad váltig karmoltatom…
Mióta van, hogy meri ingerelni
A hős oroszlánt a hitvány majom?…
… De megbocsátok, hogy muzsámat mostan
Oly irgalmatlanúl becsméreled;
Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd
Most is (ha adnám) költeményimet.
(Pest.)
1846.
* *
Legszebb versem.
(Nem hiteles szövegü.)
Sok verset írtam én már össze,
S nem mindenik haszontalan;
De a mely hírem megszerezze,
A legszebb vers még hátra van.
Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel
Hazám boszúja szembe száll,
S én villogó kardom hegyével
Száz szívbe ezt irom: halál!
(Ér-Mihályfalva.)
Kovács Jánosné emlékkönyvébe.
Jellemtelenség e kor bélyege;
Pedig csak egy, csak egy: a jellem az,
A mi az embert emberré teszi.
E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak,
Vagy legfölebb is állatok vagyunk.
Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza
S az emberiség kettős szent nevében:
Ha gyermekekkel áld meg majd az isten
Olts gyermekid szivébe jellemet,
Szeplőtelent s megtántoríthatatlant.
És nem szükség, hogy mást is adj nekik,
Mindent adál, ha jellemet adál.
(Debreczen.)
Emlékversek T. M. kisasszonynak.
A szerelemnek asztaláról
Nem ittunk mi közös pohárból;
Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem,
Azt én leányka, csak neked köszönhetem.
S ha meg fogom siratni a napot,
A melyben életem fogantatott,
Ha nem lesz a világon többé örömem,
Azt is leányka, csak neked köszönhetem. –
Csodálkozol? ezt föl nem foghatod?
Gondolkozzál csak… kitalálhatod.
(Nagy-Károly.)
Száműztem magamat.
Száműztem magamat az emberek közűl,
Magányba mentem és mélyen rejteztem el;
Magam voltam csak ott és még sem egyedűl,
Együtt valék a múlt ezer emlékivel.
És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt
Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,
Végig tekintettem tulajdon sorsomon
És a világ sorsán. Az és ez oly sötét!
S az éjben, mely minket homályával bevon,
Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét;
Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda.
Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.
Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő,
Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet;
E gondolat, miként varázsvessző, elő-
Idézi ama mély rejtekből lelkemet,
A melybe zárkozék, midőn az emberek
Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.
Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!…
Minden tőled kapott sebem felejtve van;
Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ,
Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan,
Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet,
S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.
Juliához.
Piros orcza, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arczon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!
Oh ha birhatnám e lelket,
Ezt a lelkes kis leányt!,
Szólj, leányka, mondd, hogy téged
A szerelem még nem bánt.
Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már,
Mondd, hogy engemet szeretsz,
És ez a szó életemnek
Egy új teremtője lesz.
Én szeretlek, és szerelmem,
E végetlen áradat,
Mint a földet az özönvíz,
Eltemette multamat.
Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék,
Vagy fényes sugár legyek.
Mit határzasz?… már látásod
Megépíté mennyemet;
Oh leányka, ezt a mennyet
Nem szabad ledöntened!
Im letérdelek előtted
S esdve nyujtom föl karom;
Vonj föl engem kebeledre,
Vagy borúlj rám, angyalom!
1847.
* *
Haza tértem.
Haza tértem és letettem
A vándorbotot kezembül,
S veszem a lantot helyébe,
Mely sokáig félre téve
Hallgatott, most ujra zendül.
Melyik a leglélekrázóbb,
A legfájóbb húr e lanton?
Azt veszem, hogy ujjaimtól
A húr s ennek hangjaitól
Bennem a szív megszakadjon.
Messze jártam, sokat láttam;
Sokat?… oh nem, csupán egyet:
Azt, hogy e hon ereje fogy,
Hogy meghalni készülünk, hogy
Elfajult a magyar nemzet.
Alkotmányunk egy vásártér,
Melyen lelket adnak-vesznek,
Adnak-vesznek olcsó pénzért,
Egy kis czímért, egy ebédért…
Jó éjszakát ily nemzetnek!
Elmegyünk a más világra…
Nem a magasból esünk le,
Mint madár, melyet lelőnek
Közeléből a felhőnek
S onnan hull a mély tengerbe.
A pornak vagyunk szülötti,
Az alacsony úti pornak,
Nincsen emberméltóságunk,
Mint a féreg csúszunk-mászunk,
Mint a férget eltipornak.
Jaj azoknak, jaj azoknak,
Kiket magyar anyák szűltek,
Kik hazájok pusztulását,
Nemzetök vég vonaglását
Nem nézhetik egykedvűleg!
(Pest.)