Oh mi szép a vándorélet… oh az
Irigylendő vándormadarak!
Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél?
Egy tavaszból másba szállanak.
Vándorolni… vándorolni, mint a
Fecske, mint a gólya, szabadon:
Add e sorsot én nekem teremtőm,
Hajdan ez volt a kivánatom.
Oh mi szép a házi élet… oh az
Irigylendő házi madarak!
Mit törődnek ők téllel, tavaszszal?
Fészkeikben olyan boldogak.
Házasodni, házasodni… élni,
Halni a szerelmi lánczokon:
Add e sorsot én nekem teremtőm!
Mostan ez az én kivánatom.
Egy kritikushoz.
Nagyságos úr! ismer engem,
Tudja azt a rosz szokásom,
Hogy az igazságot isten
És ember szemébe vágom.
Nagyságos úr! ön nem isten,
Még nem is nagy ember ám,
Önnek hát az igazságot
Mért hogy ki nem mondanám?
Nagyságos úr! eh, kimondom,
Ön nékem már nem árthat,
Censurázni nem akarok,
S igy nem rejiciálhat.
Nagyságos úr! szükséges hogy
A költőnek lelke légyen,
Önnek pedig lélek helyett
Spongyia van a szivében.
Nagyságos úr! a spongyia
Lángot nem vet, szikrát nem ád,
Mind hiába ütik-verik;
Minek üti-veri tehát?
Nagyságos úr! valahányszor
Az ön verseit olvasám,
Tudja, mi jutott eszembe?
Az, hogy: asinus ad lyram.
Nagyságos úr! Kecskeméten
Az ön atyja csizmadia;
Jobb lett volna önnek is e
Mesterséget folytatnia.
(Pest.)
Legenda.
»Megint panasz, hát már megint panasz!
És a kiről szól, mindig csak pap az.
Tart a panasz estétől hajnalig,
Az ember még csak nem is alhatik!«
Igy szólt az úristen nagy bosszusan.
»Már megtekintem, ott alant mi van.«
Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott,
Felöltözék és utra kelt legott.
A mint elérte volna a kaput,
Szent Péter mint a bunda úgy alutt:
Mert tennap egy uj vendég érkezék,
S ily alkalomkor lakmát tart az ég,
Mivel mostanság úgy áll a világ,
Hogy új lakó a mennyben ritkaság.
Ilyenkor aztán Péter bácsinak
Kezében a kancsók jól forganak.
»Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?«
Igy szólt az úr, a midőn oda ment,
Hosszan czibálván üstökét, fülét.
»Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!«
Fölébredt végre s nyitja a kaput,
S az úr egy hulló csillagon lefut,
S a földre ép oda ereszkedett,
A honnan a panasz fölérkezett.
Egy ifju ember mondá a panaszt;
S az isten ekkép szólitá meg azt,
S megszólitása hangzott nyájasan:
»Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?«
»Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom!
Kapaszkodjék csak föl az ablakon,
S kit ott a pap ágyában látni fog,
A menyecskének férje én vagyok.«
Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott,
S nagy istentelenséget láthatott:
Mert a mint aztán leereszkedék,
Igen furcsán csóválá meg fejét,
Ily szavakban törvén ki sóhaja:
»Biz e, fiam, kurucz história!
Segitnék rajta édes örömest;
De már késő, mert minden megesett.
Hanem vigasztalásul mondhatom,
Hogy a papot pokolba juttatom,
Bár eddig is már a pokol fele,
Sőt több felénél, pappal van tele.«
Visegrád táján.
Ki mondja meg… Visegrád táján
A bágyadt alkony
Nem Zách Klárának megtört szelleme?
Ki mondja meg… Visegrád táján
A vad, sötét éj
Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…