Fürge méh, te bejárod a ligetet,
Hogy szedhessed virágokrul mézedet;
Az én babám nem jár fűre s virágra,
Hejh mézednél mégis édesebb csókja.
1842.
* *
Dalforrás.
Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg.
S e vágy nem szűnő lángiban
Mindegyre égtem én;
Ragadtam végre a kobozt
Nagy tűzzel, hevenyén.
S hogy énekem röpűlete
Fellengezőbb legyen,
Telt hordóhoz vevém magam,
Pinczének mélyiben.
Mig fejtörés között időm
Itt lassan mendegelt:
A – nem mondhatnám szűk – torok
S a csap nem vesztegelt.
De bár mint törjem fejemet,
S levék borral tele:
Hiába! a csigázott ész
Egy kukkot sem szüle.
Vég pontra szállt a türelem!
Még egyszer jót iszom,
S manó vigye, ha éneket
Úgy sem zeng kobozom.
S a csapnak estem nagy mohón,
Gondolva ezeket;
De oh hallatlan bosszu! a
Csap már nem csepegett.
Zajló kebellel álltam ott,
Bennem harag gyuladt,
És megragadtam s vágtam a
Hordóhoz lantomat.
Felhangozott a kiürűlt
Hordónak kebele,
S oh üdv, oh kéj! a fejtörő
Titok kulcsot lele.
Belőlem – végre rá jövék –
Költő miként leszen:
Im, telve hallgatott, s konog
A hordó üresen.
Éhezni kell, éhezni hát,
Ki költő lenni vágy;
Éheztem én is, s folyt a dal
S enyém a myrtuság.
(Pápa.)
Változó izlés.
Mint szerettem a cseresznyét
Gyermekéveimben én!
Csak cseresznye kelle nékem,
Nem volt szebb szín, édesebb nem
Terme a föld kerekén.
Nem kellett cseresznye többé,
Gyermekéveim után:
Mert az ajak édesebb volt,
Mert az ajkon szebb pír lángolt,
Melyet nyujta szép leány.
És az évek ballagának,
És fejembe ért az ész,
S jóra jöttem valahára!
Most szemem a lyány ajkára
Szinte egykedvűleg néz.
Mert a rózsanedvhez képest,
Mely Ménesnek bérczfokán
Omlik kéjes kedvet adva,
A lyány édes bájos ajka
Keserű és halavány!
(Pápa.)
Tünődés.
Ifjú koromnak ébredése
Ah! oly tündéri szép vala,
Miként a koszorus tavasznak
Varázst mosolygó hajnala.
Hű lyányka dűle karjaimba
Hű lyányka csókja égete,
S mennynek röpíté képzeményim
Hespertüzű tekintete.
S az érzemény, mely lelkesítve
Dagasztá e meleg kebelt,
Rózsás berek lombsátorában
Szelíden ömlő dalra kelt.
Lejárt az év, s a fáradatlan
Idő uj évet alkota;
A kellemgazdag ifjuságnak
Elhulla báj virúlata.
S nincs már a lyányka karjaimban,
És hervadt a phantasia;
Az istenítő boldogságnak
Ekkép ki kelle halnia!
Ti fönn a menny kék tengerében
Mosolygva fürdő csillagok,
Trónjához a szent végezetnek
Olyan közel kik állotok,
Melyik ragyog reményt szivembe,
Melyik ragyog közűletek?
Hogy egykor még örömre kelni
Nem lészen tiltva véletek,
Akár a lyányka hű ajkáról
Szedvén uj édes csókokat,
Akár ha szárnya képzetemnek
Dicsőbb világokhoz ragad.
(Pápa.)
Ifju a pataknál.
(_Schiller_ után.)
Forrás mellett űlt a gyermek,
Koszorúkat kötözött,
S látta őket elragadtan
Tűnni a habtáncz között.
Éltem így röpűl miként a
Forrás fáradatlanul,
S mint a koszorúk sietve,
Ifjuságom elvirul.
Ne kérdjetek, mért busongok
Éltem rózsa-idején;
Minden örvend és reményel
A tavasznak jövetén;
Ámde, az uj természetnek
Ébredő hangezrede
Kebelemnek rejtekében
Csak nehéz bút költhete.
Nem vidítnak a vigalmak,
Melyeket nyujt szép tavasz;
Egy köt engem csak: közel van
S mégis messze tőlem az.
A kedvelt árnykép elébe
Vágyva nyujtom karomat,
Hajh! nem érem el s ez érzet
Csillapítatlan marad.
Jőj le, jőj, oh szép leányka!
Hagyd kevély lakod falát,
Majd virágit a tavasznak
Kebeledre hintem át;
Ime dal zeng a berekben
S tiszta zajjal jár az ér:
Egy boldog szerelmi szívpár
Kis kunyhóban is megfér.
(Pápa.)
Szín és való.