Hová, hová az égi úton,
Darusereg?
Azért hagyjátok-é a tájat,
Mert nem meleg?
Vándorlok én is, ámde pályám
Ellenkező:
A szerelem forró honából
Jégsír felé.
(Pápa.)
Változás.
Míg a földet gyász temette,
Dúlván förgeteg felette
Pusztaságnak vad telén,
Mért virúla bájos éden
Kebelemnek belsejében?
Mert rózsámat ölelém.
Most, midőn a szép tavasznak
Uj virányi illatoznak
A mosolygó téreken,
Mért vagyon tél kebelemben,
Puszta, gyászos, véghetetlen?
Mert rózsám nem ölelem.
(Vadas, május 23.)
Epigrammok.
1.
Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt,
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.
(Ostfi-Asszonyfa, május 29.)
2.
Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám.
(Ostfi-Asszonyfa, junius 4.)
3.
Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve,
A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen.
Engemet, hajh, szeretőm búcsúzó pillanatával
Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.
(Duna-Vecse, junius 23.)
4.
(_Martial_ után.)
Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette,
Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.
Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot?
(Duna-Vecse, junius 23.)
5.
(_Martial_ után.)
Zápor zápor után, a szüret szűnetlenűl ázik.
Bár akarod, nem jő szűz bor iczédbe, csaplár.
(Duna-Vecse, junius 23.)
6.
Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod
Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!
(Rákos, április 30.)
7.
A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.
(Duna-Vecse, junius 23.)
Az őrágyhoz.
Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,
És legyen első rang rangom az isten után;
S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,
Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva
Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;
Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem,
S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.
Zivatar.
Mit nekem hab? mit nekem vész?
Én nem félem haragát;
Kebelemnek pusztaságán
Száz sirokkó rohan át?
Rajta, gyorsan evezőhöz,
Talpra reszkető legény,
Bár toronynyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.
Köd borong ott, sűrü ködnek
Kétségbarna éjjele,
Lány, temetve mindörökre
Légyen emléked bele,
Mely az égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Mely hűséget esküvél, és
Ah mely még is megcsalál.
Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
Nincsen messze már a part;
Bár izzadva férfiszívvel
Mi kiálljuk a vihart.
Im, mi kép leng a ködéjben?
Bájoló, mint a tavasz,
Szőke fürttel – kék szemekkel –
Hűtelen lány! képed az.
Hajh, nélkűle nincsen élet!
Vissza, izzadó legény,
Bár Mátrává nő a hullám,
Vissza – hozzá – szállok én.
(Duna-Vecse, május 8.)