Uton vagyok, s nem vagy velem…_Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

Uton vagyok, s nem vagy velem,

Jó angyalom, szép kedvesem,

De jól tudom, lépésimet

Hiven kiséri szellemed.

Csak azt tudhatnám, édesem,

Minő alakban jársz velem?

Tán e szellő vagy, mely illattal

Röpűl hozzám s játszik hajammal?

Az alkony pírja vagy talán

Amott az ég boltozatán?

Vagy tán az esti csillag, mely

Reám ezüst sugárt lövel?

Vagy a madárka vagy, ki ottan

Ugy megdalolgat a bokorban?

Vagy a kicsiny virág vagy itt,

Ki úgy veti rám szemeit,

Mikéntha mondaná: oh törj le,

És vígy magaddal, tégy szivedre!…

Mondd meg nekem, súgd meg nekem

Melyik vagy, édes kedvesem?

(Nagy-Kőrös.)

A király esküje.

Megeskütt a király

Hunyadi Lászlónak:

»Esküszöm az égre,

Az ég istenére,

Bántani nem foglak.«

Készül föl Budára

Jó Hunyadi László.

Ne menj fel, ne menj fel,

Ne légy életeddel

Könnyelműen játszó!

Vermed lesz Budavár,

Bele esel, ha mégysz,

Maradj lenn Belgrádban,

Vagy bujdoss hazátlan,

Szép fiatal vitéz.

Kora még te néked

Sírba fekünnöd le,

Éktelen halotti

Szemfedőt boritni

Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze,

Ne menj föl Budára!

Látod mi villog ott?

Nem a te csillagod…

Hóhérbárd sugára!

»Balga aggódástok

Nem ijeszt el engem;

Köszönöm tanácstok,

De reá nem állok,

Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van

Ifju menyasszonyom;

Érted száz halálba

Mennék meg sem állva,

Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan

Szó sincs, nem is lehet,

Megesküttél nekem

Királyom, s én hiszem

Szent esküvésedet.«

Nemes bizalommal

László Budán termett.

Ássák a zsiványok,

Ássátok, ássátok

Alája a vermet!

Menyasszonya keblén

Meg sem pihenhetett,

Szerelme egébül

Mély pokolba szédül:

Tömlöczbe vettetett.

»Miért dobtok engem

Fekete tömlöczbe?«

»Mert királyod ellen

Van szándék szivedben;

Hűséged megszegve.«

»Én királyom ellen!

Én hűséget szegő!

Emelj szót ellenem,

Lelkiismeretem,

Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik,

Mint csecsemő gyermek

Anyja lágy ölében,

S engemet, oh szégyen!

Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam

Ezt a rozsdás vasat,

S adjátok helyébe

Hazám védelmére

Tündöklő kardomat!«

Beszélhetsz jó vitéz,

Senki sem hallgat rád,

Tömlöczöd becsukták,

Halld fordulni kulcsát,

Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták

Hogy magát emészsze

Nagy Magyarországnak

Legszebbik virága,

Legnagyobb vitéze.

»Kelj föl és jöszte ki!«

»Szabad vagyok tehát?«

»Szabad lészsz, oly szabad,

Hogy egy óra alatt

Ott vagy, a hol apád.«

»Mit, megöltök engem,

Apám szent nevére,

Ez őrült merészség!…

Ki sem hallgatva még,

És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak

Vagyok én gyermeke:

Velem így tennetek

Nem rettent bennetek

E félisten neve?

De volnék akárki,

Én ártatlan vagyok,

S a király végtére

Esküvel igérte,

Hogy bántani nem fog!

Halld meg, egész világ,

Te hozzád kiáltok:

Igy add rá hitedet,

Ha esküvéseket

Tesznek a királyok!«

Szép vitéz Hunyadit

Föl Szent-György terére

Hurczolták a latrok…

Többet is akartok

Tudni? kifolyt vére!

Háromszor csapott a

Hóhér a fejéhez,

S László vitéz még él,

Él, s halljátok, beszél,

Ekkép szól a néphez:

»Én ártatlan vagyok;

Ha volna is vétkem,

Bünhödtem már érte

S törvény értelmébe’

Szabad már személyem!«

S föláll László vitéz,

De megbotlik lába,

S estében negyedszer

Sujt hozzá a mester

És fejét levágja.

Lemenőben volt a

Nap, piros volt arcza,

Vad haraggal vetett

Végső tekintetet

A véres piaczra.

Azért volt a nap oly

Haragos kedvében,

Hogy a nép csak állt ott,

S merőn szájat tátott

Tehetetlenségben.

Mért nem éltem akkor!

Mért nem voltam ottan!

Kiáltottam vón a

Gyáva bámulókra

Veszett fájdalmamban:

»Föl, ha istened van,

Föl magyar nép, és e

Gaz királyt legottan

Fojtsuk az ártatlan

Áldozat vérébe!«

(Pest.)

Feleségem és kardom.

Galamb van a házon,

Csillag van az égen,

Az én ölemben van

Kedves feleségem;

Ugy tartják szeliden

Ringató karjaim,

Mint a harmatot a

Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem,

Mért meg ne csókolnám?

Csókokban nem szegény,

Nem is fösvény a szám.

Beszélgetünk is, de

Az csak félig beszéd,

A másik fele már

Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk,

Nagy a mulatságunk,

Gyöngynek is beillik

Fényes boldogságunk!

De az én kardomnak

Ez sehogy sem tetszik,

Ránk szemét a falról

Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard,

Olyan mérgesen ránk?

Vén golyhó, talán a

Szerelemféltés bánt?

Hagyd el ezt te, bajtárs,

Nem való ez néked,

Ha férfi vagy, ne űzz

Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod

Engemet féltened,

Hiszen ismerhetnéd

Már feleségemet,

Ismerheted lelkét,

Ezt a ritka lelket,

A minőt az isten

Nem sokat teremtett.

Ha szüksége van a

Hazának karomra,

Téged saját keze

Köt fel oldalamra,

Oldalomra köt, és

Búcsuját így veszi:

Menjetek, legyetek

Egymásnak hívei!

(Pest.)

Fekete-piros dal.

Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt,

Lejárt az ideje!

Más szín illeti most a magyar nemzetet:

Piros és fekete.