Ilyen asszony való nékem,
Mint az én kis feleségem,
Eszemadta kis barnája,
Te vagy a világ rózsája.
Nem vagyok az, a ki voltam,
A ki annyit szomorkodtam;
Csillagos ég az életem,
Ezt is neked köszönhetem.
Édes szemed mosolygása
Örömömnek kutforrása,
Többet ér egy tekinteted,
Mint a tavasz, mikor legszebb.
Meg is érem minélelőbb,
Megérem én azt az időt,
Hogy a hová lépsz, kedvesem,
Lábad nyomán virág terem.
Ha dicsérni akarnálak,
Sokfélének mondhatnálak,
Nem mondalak én egyébnek,
Csak az isten remekének!
(Pest.)
Kis fiú halálára.
Alig hogy kivettek a bölcsőbül,
Kis fiúcska, koporsóba tettek;
Volt-e méltó a világra jőnöd?
Mi haszna volt rövid életednek?
Balga kérdés! te eleget éltél,
Bármi hamar végezéd be pályád;
Hány nem érte meg, a mit te? ámbár
Késő vénség görbitette vállát.
Te megérted kurta életedben
A magyar nemzet föltámadását,
Te hallottad e szent zajt, s magad is
Kiáltottad: éljen a szabadság!
(Pest.)
Bánk bán.
Ügyefogyott király volt az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a szekér
Majd tüled majd hozzád.
Gyönge kéz az asszony keze,
Nem való kormányra,
Hátha még a gyöngeségnek
Gonoszság a párja!
Endre király, gonosz asszony
A te feleséged,
Szive gonosz, neve Gertrúd,
Születése német.
Gertrúd a jó magyarokat
Kutyába se vette,
Hivatalrul, méltóságrul
Le-letevegette,
A helyökbe meg a maga
Perepútyát rakta,
Maradtak vón, vesztek vóna
Ott a hazájokba!
Ilyen sértést szenvedtenek
A nagy uraságok,
A szegény nép meg szenvedett
Húzzavonjaságot,
Szenvedett az istenadta
Árva magyar népe,
Mint a Krisztus a keresztfán,
Olyan volt a képe;
Ugy fizette a sok adót,
Hogy a szeme dűledt,
Nem volt irgalom számára,
Nem volt könyörűlet.
A királyi udvarból ily
Nyájas szavak jöttek:
»Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess,
Azután dögölj meg!«
Néhányan az efféléket
Megsokalták végre,
Szövetkeztek rettenetes
Összeesküvésre,
Azt mondották: »Söpörjük ki
A királyi házat,
Annyi benne a szemét, hogy
Igazán gyalázat!«
Csak Bánk bán, a nádorispán,
Tartóztatta őket,
Nem remélt-e sikert? vagy tán
Remélt jobb időket?
De mikor a feleségét…
Iszonyú történet!…
Hogyan kezdjem? hogy végezzem?…
No jaj neked, német!
Bánk bánnak a feleségét
A királyné öcscse
Erőszakos lator móddal
Megszeplősítette.
Szép az asszony, ifju és szép,
Asszonyok virága!
S eltiporva, bele dobva
Fertőzet sarába!
»Föl, barátim!« ordit a férj
Kínja nagy voltában,
»Lelkemen a bosszuállás,
Kardomon halál van;
Föl, barátim, egyenesen
A királyi házba…
Királyi ház? bordélyház és
Zsiványok tanyája!«
És bementek egy csoportban
A királyi lakba,
Ott a német urak épen
Dőzsöltek kaczagva,
Akkor is, míg a magyarnak
Borát, étkét falták,
A szegény magyar nemzetet
Veszettül csufolták.
Megálltak ám a magyarok
A ház közepében,
Mendegyiknek egy-egy mennykő
Villogott szemében;
Meg is hökkent a németség
Egy keveset ekkor,
A ki ivott, gégéjében
Eczetté vált a bor.
Kezdte pedig a beszédet
Mag’ a nádor, Bánk bán,
Királynénak s udvarának
Jó estét kivánván:
»Jó estét, jó mulatságot,
Fölséges személyek!…«
A királyné: »Mit akartok,
Hivatlan vendégek?«
»Azt azonnal tudni fogod,
Nem soká váratlak«,
Felelt Bánk bán, »elbeszélem
Neked s ez uraknak.
Tiszteletet parancsolok!
Mert nemzet áll itten,
Egy megbántott nemzet és a
Bosszuálló isten.
Mi vagyunk a vendégek itt?
És nem ti lennétek?
Ti vagytok itt a hivatlan
S hálátlan vendégek!
Befogadtunk titeket s ti
Kivertetek minket,
És eszitek és iszszátok
Testünket, vérünket.
De csak ettétek… mert ez az
Utósó falattok,
A mi most van szájatokban
Ettül megfuladtok!
Először is te halsz meg, te
Gertrúd, német szajha!
Te királyné s kerítőné
Egy személyben!… rajta!«
Bánk bán kardja a királynét
Át meg átaljárta,
S magyarság a németséget
Hányta mind kardjára.
A ki bírta, megszökéssel
Életét elorzá;
Meghalt, a ki nem szökhetett…
Kitisztult az ország!
(Pest.)
Ausztria.
Miként elpusztult Jeruzsálem,
El fogsz pusztulni Ausztria,
S mint Jeruzsálemnek lakói,
Földönfutók lesznek császárjaid,
Földönfutók és üldözöttek!
Készüljetek,
Ti fölfuvalkodott félistenek,
Az óra kondul s futnotok kell,
Hogy el ne zúzzanak
Az omló trónus romjai…
Ott veszni nem szabad ti nektek,
Ti nektek élni, hosszan élni kell a
Bukás után
Nyomorban, végetlen nyomorban!
Hiába mossátok kezeiteket
Ti Pontius Pilatusok,
Ámíthatjátok a világot,
De lát az isten s ismer bennetek,
S nincs számotokra többé kegyelem;
Vagy érdemeltek-e
Csak annyit is az ég kegyéből,
A mennyitől egy hajszál meghajol?
Nem! – Birodalmatok
A szabadság kalváriája,
Uralkodás volt minden vágyatok,
Ezért emeltetek Munkácsokat,
Hogy a szellem világát, melegét,
A rabbilincsek e fölolvasztóját
Elrejtsétek mélységes föld alá,
S fölötte a sötétségben buján
Tenyészhessék a zsarnokok virága,
A test s lélekzsibbasztó butaság…
Elrablottátok a népek jogát,
És elloptátok kincseit,
Ti bíboros haramják,
Ti koronázott tolvajok!
De a lopott vagyont
El ne viszitek magatokkal;
Félmeztelen
Fognak kiverni titeket
A fölemelkedett alattvalók,
Mint a tűzkardos angyal
Ádámot-Évát a paradicsombul.
Kolduljatok, miként
Koldultak milliók miattatok!
Koldulni fogtok és
Nem nyertek alamizsnát,
Mert a kihez fordultok, az mind
Gazságitoknak áldozatja volt,
Rátok köp, elrúg bennetek,
És undorodva fordul el!
S ha ekkép éhen vesztetek,
Dögtestetekre hollók szállanak,
Mert nem lesz és ne légyen ember az
Utálat miatt, a ki eltemessen;
A hollók gyomra lesz majd sírotok,
És szemfedőtök a népeknek átka!
(Pest.)
A tavaszhoz.
Ifju lánya a vén télnek,
Kedves kikelet,
Hol maradsz? mért nem jelensz meg
A világ felett?
Jöszte, jöszte, várnak régi
Jó barátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.
Gyógyítsd meg a beteg hajnalt,
Beteg most szegény,
Oly halványan üldögél ott
A föld küszöbén;
Áldást hoz majd a mezőre,
Ha meggyógyitod:
Édes örömkönnyeket sír,
Édes harmatot.
Hozd magaddal a pacsirtát,
Nagy mesteremet,
A ki szép, szabad dalokra
Tanít engemet.
S ne feledd el a virágot,
S ne feledd el ezt,
Hozz belőle, a mennyit csak
Elbír két kezed.
Nagyobbodtak a halálnak
Tartományai,
S bennök sokan a szabadság
Szent halottai;
Ne legyenek szemfedőtlen
Puszta sír alatt:
Hintsd reájok szemfedőül
A virágokat!
(Pest.)
Föl!
Elég soká voltunk fajankók,
Legyünk végtére katonák!
Elég volt már a furulyából,
Riadjatok meg, harsonák!
Elől pofoznak, hátul rugnak,
Hazám, tovább is tűrsz-e még?
Nem lobbansz föl, míg mennykövével
Föl nem gyujt a haragos ég?
Oh nemzetem, hát bírnak téged
Örökké féken tartani
A nagyfejűek s kisszivűek
(A táblabírák) szavai?
Vagy úgy van, a mint ők beszélik,
Hogy elfajult már a magyar,
Hogy gyöngeségből, gyávaságból
Harczolni nem bír, nem akar?
Hazugság, szennyes gaz hazugság
S mint a nyelvetek, akkora;
Nem pezsg, nem habzik a magyar nép,
Csendes, de tüzes, mint bora.
Csak volna harcz, csak öntenék már
Vérünket, bár csak öntenék!
Majd meglátjátok, holtrészeg lesz
Minden csepptől egy ellenség.
Siess, hazám, napfényre hozni
Világraszóló híredet,
Mit német járom, német ármány
Elrablott és eltemetett.
Jőjön ki kardod a hüvelyből,
Mint fellegek közűl a nap,
Vakúljanak meg s megvakúlnak,
A kik reá pillantanak.
Elég soká voltunk fajankók.
Legyünk végtére katonák!
Elég volt már a furulyából,
Riadjatok meg, harsonák!
(Pest.)