Hol a leány, ki lelkem röpülését
Követni bírná te kivűled?
És hol a férfi, a ki én kivűlem
Szived mélyére lemerűlhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket,
Ember nem képes elválasztani.
Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az
Önérdek rozsdás fegyverével;
Elhárítjuk mi könnyen a csapást a
Szerelem varázsvesszejével.
A szerelem a legnagyobb hős, ennek
Valának legtöbb diadalmai…
Isten kötötte össze lelkeinket,
Ember nem képes elválasztani.
Szeretjük egymást égő szerelemmel.
Te tiszta, szent vagy, oh leányka,
S az én szivemnek, hogyha volt is foltja,
Leégeté szerelmem lángja.
Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely
Oltár fölött is méltó állani…
Isten kötötte össze lelkeinket,
Ember nem képes elválasztani.
Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és
Te az enyém vagy mindörökre!
Együtt lépünk az élet határáig
Rózsákra, tövisekre,
S ha átörültük, átbusúltuk éltünk,
Együtt fogunk a sírban porlani…
Isten kötötte össze lelkeinket,
Ember nem képes elválasztani.
(Erdőd.)
A türelemről.
Türelem, te a birkák s a
Szamarak dicső erénye,
Tégedet tanuljalak meg?
Menj a pokol fenekére!
Hogyha mint koldús járod be
A földet s kérsz menedéket:
Kérj akárhol, csak ne tőlem,
Szívem nem fogad be téged;
S ha bejárod, mint hódító,
Diadallal a világot:
Lesz egy szikla, s ez szivem lesz,
Melyre nevedet nem vágod.
Türelem, kicsépelt szalma,
Melyet a bárgyú világnak
Telt kalászokként árulnak,
Kik magodból jóllakának;
Te üres fazék, melyből a
Macska a tejfölt kiette,
S a szakácsné most szájtátva,
Fejcsóválva áll mellette.
Türelem, te… nem tudom, mi?
Mint gyülöllek, mint utállak!
Mert ahol van kezdeted, ott
Vége van a boldogságnak.
Oh a föld boldog lehetne,
Hogyha rajta te nem volnál,
S míg te rajta lészsz, mindaddig
Megmaradunk a nyomornál.
El veled, te élet átka,
El veled, le a pokolba!
Nyeljen el, ki rút pofádat
Erre a szép földre tolta!
(Pest.)
Múzsám és menyasszonyom.
Kopogtatának. Kérdém: ki van ott?
»Leány«, felelt kinn, a ki kopogott.
‚Leány? ah, úgy bocsánatot,
Ajtómat meg nem nyithatom;
Mit szólna majd menyasszonyom,
Ha megtudná idővel,
Hogy hölgyet fogadék el,
Mint vőlegény is… mert házasodom.‘
»Épen azért jövék«, felelt megint
Szomoru hangon a lyány odakint,
»Épen azért jövék;
Nyiss ajtót, áldjon meg az ég,
Számomra csak kinyithatod,
Én régi szeretőd vagyok.«
‚Mit? régi szeretőm? ugy annál
Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál.
Aztán nekem nincs régi szeretőm;
Rútul hazudtam, a midőn
Leánynak azt mondám, hogy szeretem…
Az csak költői szalmaláng vala,
Mely született s ellobbana.
Ez bennem a legelső szerelem,
Büntessen isten engemet, ha nem!‘
»Senkit sem szeretél? az nem lehet,
Egyet szerettél, egyet, engemet;
Ereszsz be, én múzsád vagyok,
Vagy még most is hiába kopogok,
Midőn megmondám nevemet?«
‚Te vagy, galambom, kedves múzsám?
Miért nem szóltál? jer be hozzám,
Jer, nyitva ajtóm és karom,
Ölelj meg, édes angyalom!
Igen, te voltál az egyetlen,
A kit szerettem eddig életemben,
S szeretni foglak síromig,
Te drága szép leány, a kit
Mellém a jó sors rendele,
Hogy légyen egy lény, melynek kebele
Hiven ver értem akkor is még,
Midőn a mondhatatlan inség
Korában elhagy az egész világ.
S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák
Baráti, ismerősei.
Te nem tudád csak őt felejteni,
Te voltál hű vigasztalója, társa,
Mig tartott hosszu, kínos bujdosása.
És mostan téged én feledjelek,
Kihez csatolnak oly szent kötelek?
Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben,
Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten,
S hiszem, tudom,
Hogy egymás mellett békességben éltek,
Mert hisz te és menyasszonyom
Testvérek vagytok ti, édes testvérek:
Együtt születtetek az égben,
A csillagok legszebbikében,
S onnan le együtt szálltatok
Szivárványból szőtt szárnyakon
Egy szép tavaszi hajnalon,
Hogy engem boldogítsatok!‘
(Pest.)
Arany Laczinak.
Laczi te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne mocczanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugy-e fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laczi fejibe.
Volt egy ember, nagy bajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe’,
Kapta magát tele merte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?… nem biz’ a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott…
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát…
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se rest,
Oda nyargal egyenest
A lyuk mellé,
S bele önté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, haza vitték,
S mostan…
Itt van…
Karjaimban,
Mert e fürge,
Pajkos ürge,
Te vagy, Laczi, te bizony!
(Szalonta.)
Utazás az alföldön.
Pompás kis útazás, valóban!
Alig van egy arasznyira
Fölöttem a felhő, oly terhes.
Szakad nyakamba zápora.
Bundám dohányzacskómra adtam,
Hogy az maradjon szárazon.
Csuron víz vagyok. Még megérem,
Hogy végre hallá változom.
Minő az út!… De vajon út ez?
Vagy fekete kovász talán?
Mely ha kisűl, leszen belőle
Kenyér az ördög asztalán.
Ne dögönyözze kend csikóit,
Ne dögönyözze kend, kocsis,
Fölérünk Pestre, ott leszünk tán
Már az itéletnapon is. –
Hejh, alföld, alföld, nem reméltem,
Hogy így fizess szerelmemért!
Vagy tán e zápor és ez a sár
Épen szerelmemért a bér?
Csakugyan az lesz… a záporban
Bucsúkönyűid ömlenek,
S karod a sár, a mely helyettem
A kereket öleli meg.
Szép tőled, kedves alföldem, szép,
Hogy engem ennyire szeretsz,
Hogy távozásom így megindit,
Hogy ilyen bánatot szerez;
Örűlök rajta, hogy irántam
Ily érzékeny szived vagyon;
De, szó a mi szó, jobb szeretném,
Ha nem szeretnél ily nagyon.
(Mező-Túr.)
A csonka torony.
Vén torony áll a rónaság felett…
Letűnt századba visz a képzelet.
Kevélyen néztek hajdan e falak,
Mert ormukon szent jelt tartottanak.
A szabadság zászlója volt e szent jel!
Csak játszott a viaskodó szelekkel.
Piros szárnyát hivólag lengeté,
S kiben vér volt, elszántan jött elé.
Gyült a toronyba a sok ifju bajnok,
Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,
De fegyveröknél sokkal fényesebben
Sugárzott a hős bátorság szemökben.
»Markunkban a kard, s benne lesz, a mig
Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!«
Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott,
A mennydörgés e zaj viszhangja volt. –
A sírba dőlt egy századév ezóta,
Nincs a toronynak többé lobogója.
A szabadsági zászló lebukott,
Ti is alusztok, dicső bajnokok.
Kik szabadon inkább elestetek,
Semhogy rabszolgaságban éljetek.
A torony áll még egyes-egyedűl,
Ez is maholnap már halomra dűl.
Idétlen rom, mogorva, puszta váz,
Falai között senki sem tanyáz.
Csak a holt század fekszik odabent,
Szemfödele a hosszu, méla csend.
(Szalonta.)