Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal
A bőszült paripa egy szegény lovaggal.
Kihányta nyergéből a ló a lovagot,
De hajh a kengyelbe akadt egyik lába…
Talppal az ég felé, iszonyú állapot,
Fejével pedig ott lenn a föld porába’,
A fakó port söpri fekete fürtével,
S köveket pirosít homloka vérével.
Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag,
Kit szilaj paripa hurczol maga után,
Hurczol engemet az eszeveszett harag,
Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán.
Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem,
Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája,
Csak sötét gondolat, a mi benne terem,
Sötét gondolatok tövise, dudvája.
Szeretem rózsámat, mint az isten maga,
Ki őt teremtette leányok gyöngyének.
Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek,
Szeretőm a hűség tündöklő csillaga.
Köd ereszkedett rád, csillagom világa,
Köd ereszkedett rád, be halovány lettél!
Kértelek apádtól, kértelek hiába,
Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.
Elűztek tőled, szép paradicsomkertem,
De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted;
Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted
Még többet is merek, ha már annyit mertem.
Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
Mint az esti szellő a rózsalevelet,
De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott
Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!
(Erdőd.)
Bányában.
Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyázik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félve néz a zordon éj arczára,
Mint a sasra a galamb.
Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtól,
Ezer ölre! tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
A hol az arany terem.
Bányaszellem, sátán, kincs királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szívemet te néked
Eligérem?
Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,
Most ez egyszer volt lejőni kedvem,
Vagy látsz többé vagy soha. –
Vártam, vártam, és hiába, mert a
Kincs királya
Benn maradt a sziklák tömegében
Ki nem álla.
S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?
Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
Hogy szivem nem eladó.
Nem, szivem nem eladó, e szívnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és útfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.
(Nagy-Bánya.)
Rongyos vitézek.
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
A mint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harcz… a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel… egy-egy
Harczos legény minden dalom.
Rongyos legények, de vitézek,
Mind bátran harczol, bátran vág,
S a katonának bátorsága
Teszi díszét, nem a ruhák.
S nem kérdem én, hogy költeményim
Tulélnek-e majd engemet?
Ha el kell esniök, talán e
Csatában: ám hadd essenek.
Még akkor is szent lesz a könyv, hol
Meghalt eszméim nyugszanak,
Mert hősök temetője az, kik
A szabadságért haltanak.
(Pest.)