Te az enyim, én a tied…_Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

Te az enyim, én a tied,

Nekünk áll a világ!

Magas a nap fejünk fölött,

Messze földet belát,

De a meddig szeme elhat,

Nem lát nálunk boldogabbat.

Kicsiny leány az én rózsám,

Elfér az ölembe’,

Kicsiny leány az én rózsám,

De nagy ám a lelke,

Rózsám lelke egész ország,

Még pedig a Tündérország.

Ha Juliskám eszembe jut,

Sötétben is látok,

Fényes szeme, fényes lelke

Hint reám világot;

Ha előttem e két fáklya,

Belátok a mennyországba. –

Tudod-e még, édes anyám,

Mikor gyerek voltam?

Kinn az utczán házunk előtt

Játszottam a porban,

Már ott az járt a fejembe’;

Ha belőlem király lenne!

Kinevettél akkor, anyám,

Jó izűt nevettél,

Hogy fiad fejében ilyen

Balga gondolat kél.

De az isten meghallgatott,

Megsegített, király vagyok.

Király vagyok én, mióta

Bírom Juliskámat,

Nem fejemen, de szívemen

Hordom koronámat,

Eszemadta Juliskája,

Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)

Tűz.

Nem akarok elrohadni,

Mint a fűzfa a mocsárban;

El akarok égni, mint a

Tölgy a fellegek lángjában.

Tűz kell nékem; víz maradjon

A békának és a halnak

És a rosz poétáknak, kik

Béka módra kuruttyolnak.

Te vagy az én elemem, tűz!…

Sokat fáztam életemben,

Szegény testem sokat fázott,

De meleg volt mindig lelkem. –

Jer, szeretlek, szép leányka,

Jer, szeretlek szenvedélylyel:

De tüzes légy! más különben

Elmehetsz isten hirével.

Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám.

Tiszta bort! mert ha vizes lesz:

Megköszönhet’d, ha kancsód a

Falhoz vágom, nem fejedhez. –

Csak igy élet ez az élet,

Tüzes lyánynyal, tüzes borral…

És – a mit majd elfeledtem –

Nem maradhat még el a dal.

Mondjatok dalt, de tüzes dalt,

Mert szakadjon ki a nyelve,

Ki ugy dalol, hogy dalától

Nincsen a szív feltüzelve.

Nem akarok elrohadni,

Mint a fűzfa a mocsárban;

El akarok égni, mint a

Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)

F. A. emlékkönyvébe.

Olvastad úgy-e bár a bibliába’

Az olajos-korsó történetét?

Az van megírva róla, hogy hiába

Ömlött, mert ujra mindig megtelék.

Ez olajos-korsó az élet kéje;

Azért kaczagom a bolondokat,

Kik alig mártják nyelvöket beléje

Eszélytelen gazdálkodás miatt.

A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja

E korsó édes nedvét untalan!

Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja,

Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)

A majtényi síkon.

Mióta elváltam édes szeretőmtül,

Velem volt emléke, szűntelenűl velem;

Valamint a három napkeleti királyt

A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,

Nem neked való hely ez, a hova értem;

Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,

Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére,

Mert a szabadságért harczolának rajta,

Oh árva szabadság, haldokló kezedből

Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak,

Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek,

És a latrok, kik a hazát elárulták,

Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

Tavaszi délután, verőfényes idő,

Az égen kis fejér felhők uszdogálnak;

Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a

Hősök szellemei, kik itt elhalának?

Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm…

De mit állok még itt? mért odább nem megyek?

Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb

Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

Sári néni.

A küszöbön guggol Sári néni,

Guggol s nem áll; nem akar már nőni.

Van nyergelve pápaszemmel orra,

Varrogat… tán szemfedőjét varrja.