Hegyen űlök, búsan nézek le róla,
Mint a boglya tetejéről a gólya.
Lenn a völgyben lassú patak tévedez,
Az én fáradt életemnek képe ez.
Elfárasztott engemet a szenvedés,
Be sok búm volt, örömem meg be kevés.
Bánatomból egy nagy árvíz lehetne,
Örömem kis sziget lenne csak benne.
Fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél,
Közelget az időjárás ősz felé;
Őszszel szép csak a természet én nekem,
A haldokló természetet szeretem.
Tarka madár nem fütyörész az ágon,
Sárgapiros levél csörög a fákon,
Innen-onnan lehúll a fák levele…
Bár csak én is lehullanék ő vele!
Holtom után vajon mi lesz belőlem?
Vadfa lenni szeretnék az erdőben;
Ott lenne az én számomra jó tanya,
Egész világ engem ott nem bántana.
Szeretném, ha vadfa lennék erdőben,
Még inkább: ha tűzvész lenne belőlem;
Elégetném ezt az egész világot,
Mely engemet mindörökké csak bántott.
(Pest.)
Forrás és folyam.
Szelid a forrás habja, s dalai
Beillenének csengetyű szavának.
Ilyen szelídek és csengők valának
Ifjúságomnak első hangjai.
Akkor kedélyem a forrás vala,
Mosolygó tükre a szép mennyországnak,
Nap, csillagok s hold beleláthatának.
Szivem volt a forrás víg, fris hala.
De a kis forrás most már nagy folyam,
Csengő szavát s nyugalmát elvesztette.
Vészek kergetnek vészeket fölötte,
S belé a mennynek nézni hasztalan.
Ne nézz beléje, oh menny, hasztalan!
Magad most benne ugy sem láthatod meg,
Mert az csatáitól a fergetegnek
Mind fenekiglen fölforgatva van.
És mit jelent e vérfolt a vizen,
E vérfolt a haboknak közepette?…
Horgát a vad világ beléd ütötte,
Te vérzel, árva hal, szegény szivem!
(Pest.)
Örök ölelkezés.
A téren kettős sírhalom van,
Fölöttök egy-egy zöld bokor;
Egymásra hajlanak, miként ha
Két szerető szív összeforr.
Igen, két szerető szív szálla
Pihenni e két domb alá,
Midőn a háborgó életnek
Kemény harczát kiharczolá.
Egymás mellé temetteték a
Hű szeretők itt magokat,
Hogy egyesűlve legyenek, mint
A földön, úgy a föld alatt.
És egyesűlve maradának,
Mely a sírhalmokon növe,
A két ölelkező bokorfa
A két szerelmes szelleme.
(Pest.)
A hazáról.
Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.
Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.
Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!
Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.
Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra…
Szemeid gyöngék… a napfény megvakit.
Hazám dicső nagy ősei,
Ti földetrázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.
Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.
Csak hogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire oda ér.
Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.
Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?
Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld.
Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s rettegjék?
(Pest.)
A költő s a szőlővessző.
Semmi vágyam, semmi kedvem
A borostyánkoszorúhoz!
Magyarország szép leányi,
Szőlővessző-koszorúval
Koszorúzzatok meg engem,
Mert a szőlővessző és a
Költő sorsa oly hasonló.
Költő és a szőlővessző
A világnak adja lelkét.
Szőlővessző lelke a bor,
A költőnek lelke a dal.
Lelkünket ha általadtuk
Borban, dalban a világnak:
Elhervadunk, elenyészünk.
És midőn már elenyésztünk:
Lelkeink, a bor s dal mellett
Vigad a világ! – – – –
(Borjád.)
A jegygyürű.
»Isméred e gyürűt?
Aranymives barátom!«
– ‚Ismérem jól, uram,
E gyűrűt én csináltam;
Azt is tudom: kinek
Számára készíttetted?
Az szép leányka volt,
És aztán hitvesed lett.‘
– »Igen, szép lyányka volt,
És aztán hitvesem lett.
De megszegé hitét
S mással kötött szerelmet.
E gyűrü rosz helyen
Volt ujján; visszavettem.
Legdrágább kincsem ez,
Jobb helyre kell hát tennem.
Ezennel önts golyót
E gyűrüből, barátom!…
… Fegyverbe töltöm azt,
S szivem, beléd bocsátom.«
(Pest.)