Virágos kert a költő szíve,
De másnak termi a virágokat;
Mig ezeket szétosztogatja,
Önnön magának csak tövis marad.
És pillangó a költő lelke;
Szegény pillangó! neki megesett:
Addig bolyong a puszta kertben,
Mig összetépik őt a tövisek.
S a puszta kert s tépett pillangó
Eszébe sem jut senkinek talán,
Midőn élvezettel mereng a
Szegény költő martírkoszoruján.
(Pest.)
A zsiványság vége.
Hej zsiványság, derék szép zsiványság!
A te véged hatalmas mulatság;
Lesz belőled, ugy hord a szerencse,
Száraz fának száradó gyümölcse.
Hogy kimúlj, szikrát sem fáradsz magad:
Kitekeri a hóhér a nyakad.
Hogy pedig ne láthasd szégyenedet,
Kivájják a varjak szemeidet.
És mig tested a tánczot úgy járja,
A mint szól a szemek muzsikája:
Mélységében a sátán házának
Lelkeddel az ördögök labdáznak.
(Pest.)