Láttam két hosszu nap
Hideg tetemidet,
A szótlan ajakat,
A becsukott szemet;
Csókoltam homlokod
Letarlott édenét,
– Ez első csókom volt,
S te ezt sem érezéd!
Csókoltam, romba dőlt
Oltárom, homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reá fagyott;
Csókoltam szemfedőd,
E dönthetlen határt,
Min túl nem léphetek,
Mely mennyemből kizárt.
Láttam koporsódnál
A fáklyák lángjait,
És a gyászszekeret,
Mely temetőbe vitt;
Ott voltam magam is,
Hallám, a mint a hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant…
Mindent, mindent tudok!
És még sem hihetem;
Mindez nem álom-e?
Kétkedve kérdezem.
És hozzátok megyek,
S tekintek szerteszét:
Nem látom-e szemed
Tündökletes egét?
Nem látom, mindenütt
Hiába keresem,
És haza térek, és
Sírok keservesen.
(Pest.)
Hol vagy te, régi kedvem?
Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.
Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,
Mig végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött,
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.
(Pest.)