Nem háborítom-e nyugalmad,
Elásott kincse életemnek!
Ha szívem árva gyermekével,
A halvány arczu szenvedéssel,
Hozzád gyakorta kijövendek?
Nem fog zajt ütni érkezésem,
Sírhalmod mellé halkan lépek:
Csak csókomat teszem fejfádra,
– Azt is lemossa könnyem árja, –
És ekkor ismét haza térek.
(Pest.)
Természet! még te is gúnyolódol?
Természet! még te is gúnyolódol?…
A mióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen…
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek?
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék.
Ugy láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Persiából
Vad Szibériává vetkezett. –
Oh, de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.
(Pest.)
Miért tekintesz be szobámba?
Miért tekintesz be szobámba?
Kiváncsi hold!
Nem ugy foly már itt a világ, mint
Hajdanta folyt.
Egykor ha pillantásod hozzám
Betévedett:
Látád a szívben meg nem férő
Lángéletet.
Bú, kedv között élet-halálra
Látál csatát,
De győzedelmeskedni a bút
Nem láthatád.
Ez akkor volt, – ha megtekinted
Most arczomat,
Azt vélheted: tükörben látod
Tenmagadat.
Hideg vagyok és szótalan, mint,
– A honnan jő
E hidegségem, szótlanságom, –
A temető.
(Pest.)