Tudom: mint boldogítod férjedet;
De szinte kivánnám, hogy azt ne tedd,
Ne olyan nagy mértékben legalább.
A fájdalomnak csalogánya ő,
S mióta boldog, hangja ritkán jő…
Gyötörd, hogy halljuk édesbús dalát.
(Pest.)
Bucsú 1844-től.
Egy esztendő a másik sírját ássa,
Gyilkolják egymást, mint az emberek.
Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
S a jelen év is sírban szendereg.
Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
Lélekzetével életmécsedet,
Nem foglak oda írni tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Magas tervektől izzadó fejembe
Te oly sok eszme magvait vetéd,
S én a gyümölcsöt bőven megteremve
Láthatván, rajta büszkén nézek szét.
Jutalmaúl nem rest munkálatomnak
A hír csillagja rám sugárt vetett,
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Szivem sokáig a sors bal kezében
A fájdalom meggyúlt világa volt;
Te, megvénűlt év, szóltál, hogy ne égjen,
És szózatodra a vad láng kiholt.
Elhamvadt üszke van csak bánatomnak
A romba dőlt s már fél-ép szív felett;
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Oh haldokló év! sírod mellett engem
Lágy bölcsejében ringat a remény,
S hahogy szabad, a mit jövendöl, hinnem:
A mennyországnak állok küszöbén.
Szomszédságában ilyen boldog kornak
Mondom, tünő év, a bucsút neked,
S én még sem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
Reád függeszté hévvel esdekelve
Bágyadt szemét sóhajtó nemzetem,
S te sóhajára semmit nem figyelve,
Ekkép feleltél mennydörögve: nem!
Te koszorúját eltépted honomnak,
Ifjú reménye mit fejére tett;
Ezért nem írlak oda tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
(Pest.)
1845.
* *
Két testvér.
Van én nekem egy kedves czimborám,
Talpig derék, becsűletes fiú:
Midőn szomoruságnak szele fú,
Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok,
S szivem szorítja fojtó sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott terem
És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
Hogy majd idővel másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét fölveszen,
És, minket árva népet, megsegít.
Ha szerelem bújában epedek,
És a lemondás már-már főbe ver,
Az én kedves pajtásom nem hever,
Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
Ámbátor az most rám nem is figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt
Eszembe jutt borzasztó pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő,
Hol fűtetlen szobában nem lakom,
Ha szűk udvarra nyíló ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő. –
Az én kedves pajtásom így beszél
Kimondhatatlan barátságosan,
S lelkemnek oly széles jó kedve van
Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátya van,
Igen komor, goromba férfi ő;
Ez a rosz bátya mindig közbejő,
És fölpofozza öcscsét csúfosan.
S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
Levert kedélylyel ballag tőlem el,
De ujra jő, vigasztal és ölel
A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
Ily jó barátomúl kit bírok én?…
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor, goromba bátyja a való.
(Pest.)