Az én szerelmem nem a csalogány,
Kit fölkeltett a hajnalszürkület,
Hogy édes ének szóljon ajakán
A nap csókjától rózsás föld felett.
Az én szerelmem nem kies liget,
Hol csendes tóban hattyúk ringanak,
Fehér nyakok mig bókot integet
A vízbe néző hold sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas ház,
Mit kert gyanánt körűl a béke vett,
Hol a boldogság anyaként tanyáz,
S tündér leányt szűl: a szép örömet.
Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll,
Kezében tőr: kétségb’esés vagyon,
Minden döfése százszoros halál.
(Pest.)
Szemek, mindenható szemek!
Szemek, mindenható szemek!
Ne nézzetek, ne nézzetek
Reám oly hidegen, oly hidegen;
Megöltök, ez halál nekem,
Halál nekem!
Vagy, oh mindenható szemek!
Csak öljetek meg, öljetek;
Aztán mosolygjatok, mosolygjatok,
S én újolag föltámadok,
Föltámadok!
(Pest.)
Élet, halál! nekem már mindegy!
Élet, halál… nekem már mindegy!
Ez a kétség irtóztató;
Igy nem mehet tovább, a mint megy,
És »a ki mer, nyer« példaszó.
Hozzá megyek, hozzá kell mennem,
Előtte szívem fölnyitom,
Hadd lássa meg, mi kín van bennem,
S hogy azt mind érte hordozom.
S ha szenvedésem látni fogja,
S a halvány színt, melyben vagyok;
Talán meglágyul indulatja,
Talán majd szánakozni fog.
És hátha könyvéből szemének
E drága sort olvashatom:
Hisz én már téged rég kisérlek,
Van érted titkos bánatom.
És hátha csókja szent kulcsával
Nyitand számomra majd eget…
Vagy, mint őrültet, szolga által
Szobájából majd kilöket.
(Pest.)
A külföld magyarjaihoz.
Ti fekélyek a hazának testén,
Mit mondjak felőletek?
Hogyha volnék tűz: kiégetnélek,
Égetném rosz véretek.
Nem vagyok tűz, nincs emésztő lángom;
De van éles hangu szóm,
Mely reátok átkait kiáltja,
Átkait irtóztatón.
Annyi kincse van hát e hazának,
Hogy nem is fér benne meg?
Hiszen e hon, e boldogtalan hon
Oly szegény és oly beteg.
És ti rablók! a mit orvosságra
Izzad kínnal e haza:
Elhordjátok idegen bálványtok,
A külföld oltárira.
E hazán, mely porban esd kenyérért,
Nem esik meg szívetek;
Míg ő vért sír, poharaitokba
Kinn ti a bort töltitek.
És csak akkor tértek vissza, már ha
Koldusbot van nálatok:
Kit koldussá tettetek, hogy tőle
Ismét koldulhassatok.
A miként ti e szegény hazából
Magatok száműzitek:
Vesse úgy ki csontotokat a sír
S a mennyország lelketek!
(Pest.)
Mért nem születtem ezer év előtt?
Mért nem születtem ezer év előtt?
Midőn születtek Árpád daliái,
S ragadva kardot, a vérkedvelőt,
A nagy világgal mentek szembeszállni.
Beh mondtam volna csataéneket,
Versenyt rivalgót kürtjével Lehelnek,
Melynek zugási mennydörgéseket
Vadúl kavargó örvényökbe nyeltek.
Beh fölvetettem volna magamat
Hadvész után nyerítő paripára,
Keresni a sírt vagy babéromat
Hazát teremtő harczok viharába’.
Beh énekeltem volna diadalt,
Vitézeimnek, párduczbőrre dőlve,
Midőn az ütközetmoraj kihalt
S az áldomás csengése jött helyébe.
Vagyok henyélő század gyermeke,
Hol megdalolni méltó tárgyam nincsen;
S ha volna is, mi lenne sikere?
Sínlődik a nyelv terhes rabbilincsen.
(Pest.)
A borhoz.
Oh bor! te voltál eddig egy barátom;
De látom,
Hogy már kihalt tüzed, mely értem ége,
S frigyünknek vége, vége.
Ha eddig hozzád folyamodtam
Bús állapotban,
Keresztelő lett… a búbánatot
Vidámsággá kereszteléd.
Mért járulok hiába most eléd?
Varázserődet mért nem mutatod?
Fejem nehéz,
És reszket már e kéz,
Mely a teli
Pohárt ajkamhoz emeli;
Ezt befolyásod eszközölte,
De nem hatál be a kebelbe:
A lélek ép,
Nem részegűlhet semmifélekép.
A multnak fekete
Emlékzete
– Mint Dejaníraköntös – rajta van
Letéphetetlenűl, minduntalan.
Oh bor!
Ki annyiszor
Voltál bajomnak orvossága,
Légy most is az, bár utójára:
Feledtesd el velem a gúnymosolyt,
Mely lángszerelmem jégjutalma volt!
(Pest.)