Alfonsine arczának most már nem volt szüksége a fehérítőre, hogy
halavány legyen; kezét, melyben a levelet fogta, az asztalra nyugtatá és
fejét a szék támlányára hanyatt fekteté. Az a levél úgy reszketett
kezében.
Merev tekintettel bámult maga elé a lámpavilágba.
A lámpa világát egy porczellán fényernyő enyhíté, azon a fényernyőn volt
egy nagyon ismeretes kép: egy angyal repül az égen keresztül, s
kebeléhez ölelve visz egy kis alvó gyermeket.
A szép hölgy olyan mereven tud elbámulni az átlátszó fehér képre, arra
az angyalra azzal a kis gyermekkel, mintha azt akarná megfigyelni:
vajjon hová viszi?
Jenő ajtajából leste, mikor távozik el az utolsó látogató Antoinette
asszonytól, azonnal lesietett hozzá.
Az asszonyság magánszobájában volt már és egyedül.
– Bárónő, mondá a legifjabb Baradlay, a mai nappal sok változás történt;
szabad legyen hinnem, hogy egy dolog nem változott meg: azon viszony,
mely a bárónő szemeláttára fejlődött Alfonsine és közöttem. Én e
viszonyt sorsom alapjának tekintem. Kérem a bárónőt, sziveskedjék nekem
megmondani, ismer-e erre nézve különbséget a tegnap és a ma között?
A bárónő nem neheztelt a nyilt felszólításért, ellenkezőleg, igen
kellemesen látszott meglepetve Jenő férfias magatartása által.
– Kedves Baradlay; ön jól tudhatja s abban megnyugodhatik, hogy mi önt
igen szeretjük. Változást e tekintetben nem tapasztalhatott, s ezután
sem fog észrevehetni nálunk. Leányom őszintén ragaszkodik önhöz, másra
nem gondol; nekem pedig megtisztelő ajánlat a Baradlay-családdal való
összeköttetés. Ez ellen senkinek semmi kifogása nincsen. Hanem egy
változást, melyet a dolgok újabb fordulata hozott magával, csakugyan fel
kell önnek fedeznem. S ez az, kedves Baradlay, hogy ön… Nem találja ki?
– Nem képzelem, mit akar a bárónő mondani?
– Nem? – Hm. – Micsoda ön most, kérem?
– Én? – Semmi.
– Ezt akartam önnek mondani. Ön e naptól fogva semmi. Az egész világ két
táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerülésért. Lehet, hogy ez
győz, lehet, hogy amaz, lehet, hogy kibékül s elhelyezkedik mind a két
fél. Hanem mindenesetre vesztes marad az, ki egyikhez sem tartozott. Az
udvari cancellária, melyben ön azelőtt állást foglalt, megszünt lenni,
önnek választása volt, hogy merre térjen? Elmenjen-e Budára a magyar
kormányhoz s kövesse az utat, a min testvérei járnak? Ott most ön is
lehetne osztálytanácsos, miniszteri titkár, mint más tiszttársai, kik
ezt az utat követték. Vagy választhatta volna, hogy elmenjen régi
barátaival oda, a hova azok mentek, s együtt visszatérjen velük. Most
ismét volna valami. Reám nézve teljesen mindegy leendett, akár ez, akár
amaz. Mi asszonyok a politikában megyünk, a merre bennünket visznek, s
meggyőződésünk azé, a kit szeretünk. Leányom bizonyosan követte volna
önt Pestre, Budára, ha kell a világ végére is, s bizonyosan ő is olyan
nemzeti színű volna ott, mint a többi. De ön határozatlan volt;
tétovázott, habozott, s most egyike lett azoknak az embereknek, a kiket
nem lát meg senki. Megbocsát ön, hogy ilyen nyiltan beszélek.
Jenő ajkaiba harapott. Nem birta e nőt megczáfolni. Hisz az volt
egyedüli mentsége, hogy őrjöngő szerelme lánczolta őt épen ide, az nem
engedte utat választani. Érezte, hogy ez nem mentség.
– Mint egyszerű gavallér, mint magyar földesúr fia, igaz, hogy mindig
elég distinguált helyzetet foglalhat ön el a világban; hanem ez
álláspontot vizsgálva, két nehéz aggodalmat kell önnek fölfedeznem.
Egyik az, hogy ön még nem nagykorú; másik pedig az, hogy önnek birtokai
Magyarországon feküsznek. Hogy ott most minő jogviszonyok vannak, azt ön
maga is tudni fogja. Olvasta a franczia emigratio történetét? Emlékszik
ön a sok koldussá lett marquisra és vicomtera, a kikkel egyszerre meg
lett ajándékozva a külföld? Ma egyik győztes foglalja el a birtokát,
holnap a másik. Vegye még hozzá azt is, hogy rokonai, kikre
támaszkodhatnék, minket engesztelhetetlenül gyűlölnek. – Én pedig arra
nem vagyok elég gazdag, hogy két házat tudjak tartani: sem elég
unatkozott, hogy gyermekeim kedvéért magam a világtól visszavonuljak.
Igen őszintén és világosan szóltam önnek.
– Az már igaz.
– Ne véljen ön szavaimban elutasítást, vagy csak félreértést is. Mi
szeretjük önt. Óhajtjuk az ajánlott összeköttetést. Én nem tűzök ön elé
hét esztendei határidőt, mint Jákob ipa; mihelyt ön oly állást tud
elfoglalni a világban, a hol önt ismét meglátják, mihelyt ön ismét
kiemelkedik a láthatatlan emberek sorából, én fogom önt legelőször
üdvözölni. Ha holnap, hát holnap… Isten önnel.
Jenőnek a vett leczkéből nem volt mit visszaadni. Ezzel bizony be
kellett érnie s szépen hazaballagnia vele a szállására.
Ott azután gondolkozhatott a sors tréfás leleményessége fölött, mely
azalatt, a míg a halandó ember a költészet képzelmének minden lehető
borzalmaiból megalkotta a jövendőt, s száz alakban végig álmodta saját
temetését: – oly prózai, oly mindennapi katastrophát talált ki számára,
a mi bizony legközelebb feküdt hozzá, legkönnyebben előrevárható volt,
de a mire legtávolabbról sem gondolt a rémnapok izgalmai alatt. Pedig
bizony temetés ez! Jenő megtudta, hogy mit tesz eltemetve lenni?
S még csak nem is tudta magát ez asszony ellen védelmezni, a ki ilyen
szépen lefekteti őt a gödörbe s végül körülrakja zöld hanttal, s még
szomorú fűzfát is ültet a fejéhez s biztatja a boldog feltámadással.
Megmondta neki: «Ön semmi».
És a «semmi»-nek nem volt mit tagadni rajta.
Sőt még annak is eszébe kellett jutni, hogy a múlt hónapban nem kapván
meg az anyjától küldött havi pénzt, jelenleg még a legközelebbi napok
miatt is financiális aggodalmakkal kell megküzdenie.
Az üres tárczának oly kijózanító kámforillata van.
Még csak fájni sem mert a szive, hiszen egy semminek ahhoz sincsen joga…
az legyen veszteg s ne alkalmatlankodjék se másnak, se magának.
Még nem ért rá körülnézni magát otthoni koporsójában, midőn inasa
jelenté, hogy Rideghváry úr ő méltósága keresi: nem akarja-e magát
előtte eltagadni?
Jenőnek eszébe jutott, hogy az eltemetett embernek még van egy társa a
föld alatt: a vakandok.
Hát csak hadd jőjjön. Nem lehet az elől elszökni.
Rideghváry úr elég feszes nyájassággal üdvözlé Jenőt.
– Magam jöttem hozzád, öcsém, a helyett, hogy hozzám rendeltelek volna,
miután én most még vendéglőben lakom, s ott áthallik a beszéd. Nekem
pedig igen fontos és bizalmas közlendőim vannak veled. Kérlek, ülj ide
velem szemközt.
Rideghváry úr a pamlagon foglalt helyet s Jenőt készteté a gömbölyű
asztalka túlsó végén helyet foglalni.
– Legelőször is egy levelet kell neked átadnom. Anyád küldi. Tedd most a
zsebedbe, pénz van benne: majd elolvashatod később. Tudhatod, hogy két
hét óta az ostromzárló sereg parancsnoka minden postaküldeményt
lefoglaltatott, nehogy valami tudósítást küldhessenek a másik seregtől a
megszállottaknak. Azokat a leveleket mind felbontották. A szükség
parancsolta. A tieden történetesen ráismertem anyád irására s így
megmentettem a felbontástól. Az én szavamra ideadták, hogy kézbesítsem
neked. Nem olvasta a tartalmát senki. Egyébiránt legyőzött álláspontok
lehetnek benne, miken ma már túl vagyunk, s a miknél anyád maga nehány
óra múlva majd személyesen többet fog neked elmondani.
– Anyám itt? kérdé Jenő elbámulva.
– Valóban itt jár, s hogy veled eddig nem találkozott, onnan van, hogy
azóta folyvást Plankenhorstéknál ülsz, a hova neki okai lehetnek nem
menni; de arról bizonyos lehetsz, hogy legalább húszszor keresett a
szállásodon s még ma egyszer föl fog itt keresni.
– De hát mit tesz itt az anyám?
– Rosszat. S az a baj, hogy ez tudva van róla. Azért jött, hogy Richard
bátyádat rábeszélje csapatjával együtt való hazatérésre.
– És rábeszélte?
– Igen. Most Richardot három nap óta üldözik. A Kárpátok közé menekült;
ott lóval keresztül nem hatolhat. Anyád pedig itt rekedt a városban, s
egyike azoknak, a kiknek elfogatása el van rendelve.
– Az Istenért! kiálta Jenő, helyéről felugorva.
– Csak maradj a helyeden; még holnap reggelig semmi baj sincs. A város
meg van már szállva katonailag, de polgárilag még nincs berendezve.
Rendőrség, detectiv policzáj még nem intézkedik. Az nem megy olyan
hirtelen. Még most fenekestől fel van fordulva minden; még most
kavaroghat a menekülni akaró elem alá s fel, egyik házból, egyik
utczából a másikba: van rá huszonnégy órája. Akkor helyre áll a régi
rend. Odáig járhat, kelhet ide benn, a kinek féltő az alakja, nincs a ki
rá ügyeljen. Hanem a városból már most sem menekülhet ki, mert a
sorompókat őrzik. És mindenkit letartóztatnak, a ki nem a legújabb
közegektől láttamozott útlevéllel jelenik meg. És még az sem segít, ha
valaki ügyesen utánozna aláirást, pecsétet, bélyeget; mert vannak
bizonyos titkos jelek az útleveleken, a miknek hiányáról a vizsgálók a
gyanús menekülőkre ráismernek. Innen tehát kijutni emberi lehetetlenség.
Jenő úgy érzé, mintha az egész emberi lehetetlenség átlász-terhe nyomná
kebelét. Forgott vele a világ.
– Nekem nagy keserűséggel kell ugyan családodra emlékeznem, folytatá
Rideghváry, hanem azért nem engedhetem, hogy atyád özvegye ily
nyomorultul elveszszen. Ime szereztem számára útlevelet: ha eljön
hozzád, add át neki, ezzel bizton kijuthat: Lady Tankerwill nevére szól;
anyád jól beszél angolul. E mellett semmi baj nem érheti.
Rideghváry olvashatá Jenő meghatott arczvonásaiból, ellágyult
tekintetéből a bámulatot, melyet az ifjuban maga iránt gerjesztett.
– Kedves öcsém. Tudod, hogy engemet anyád és testvéreid mily
kiméletlenül taszítottak el maguktól. De ez én bennem gyűlölséget nem
hagyott. Meggyőződéseink különböztek – s én tisztelem az ellenkező
meggyőződéseket. – Politikai meggyőződésekért meg tudunk halni, ha kell,
meg tudjuk egymást ölni, ha kényszerűség, de nem gyűlöljük egymást. – Én
azért meg nem feledkezem azon fogadásról, a mit boldogult atyádnak
tettem, hogy családját védeni fogom, a hol lehet. – Itt hagyom nálad az
útlevelet, a többit okosságodra bizom. Intézkedjél, hogy a legnagyobb
szerencsétlenséget elfordítsd családodról.
Jenő úgy fázott, mikor az útlevelet átvette. Félt anyja sorsát kezében
tartani. Hát ha elejti?
– Most szóljunk a te ügyedről, kedves öcsém, szólt Rideghváry, más
tárgyra térve. – Azt hiszem, hogy te vagy még családod tagjai közül az
egyedüli, ki nem fosztott meg azon jogtól, hogy sorsának intéző keze
lehessek. Félre ne érts. Semmi oly ügyedbe nem avatkozom, mely érzelem
dolga. Lényeges, existentialis kérdésről beszélek. Te Bécsben maradtál a
márcziusi napok után s ezzel eléggé kifejezted, hogy mit érzesz a
mostani fordulatok iránt. A legbölcsebb közönyt. Magam is osztom azt:
okos ember józan felfogással nem vetheti magát e felzúdult szenvedélyek
közé; a midőn még azt megitélni sem tudjuk, hogy melyik szenvedély
igazságos? annál kevésbbé azt, hogy melyik lesz a győztes? Hanem azért
egy lángész nem lehet arra kárhoztatva, hogy pályát veszítsen.
Jenő meg volt hatva az által, hogy ily szigorú biráló elmétől lángésznek
hallotta magát neveztetni.
– Azt jól teszed, ha a zivatar tényezői közé sem ide, sem oda fel nem
esküszöl, hanem azért lelked röptét elzsibbadni engedned nem szabad. A
szerencsés véletlen azon helyzetbe juttatott, hogy egy épen most
megürült állomás betöltése iránt véleményadásom döntő befolyást
gyakorolhat. Képességeid feljogosítnak azon elővéleményre, hogy e
hivatás betöltésére legalkalmasabbnak higyjelek. Ez volna a
szentpétervári nagykövetségnél az első titkári hivatal.
Jenőnek nagyot dobbant a szive rá.
Atyjától sokszor hallotta, hogy ez állomás, mint legfényesebb hely, Ödön
bátyjának volt szánva.
– Pályának igen szép, folytatá Rideghváry, az itteni felkavart világtól
egészen távol esik, az ember menekülhet az egész társadalomtól, melyből
fáj kiválogatni a barátait és ellenségeit, iszonyú alkut tenni
kötelességek és hajlamok között. Amott mindezeknek fölötte állhatsz.
Európai magaslat az, melyhez nem csapkodnak fel a vármegyei
tenger-viharok hullámai. – És mindjárt elég fényes anyagi helyzet:
tizenkét ezer forint rendes fizetés és illő repræsentationalis
költségek. – S aztán minő jövendő! Minő messzelátó magaslat! – Ez a hely
nyitva áll számodra.
Jenő lelke egészen elszédült e kápráztató ajánlatra. Ez több, mint a mit
valaha álmodni mert volna.
Rideghváry úgy tett, mint a ki nem is figyel szavainak varázshatására.
Óráját nézte s aztán hirtelen felállt.
– Sokáig is időztem nálad; bizonyos helyen már várnak reám. Arra, a mit
ajánlottam, ráérsz holnap reggelig válaszolni. Gondold meg a dolgot.
Elhatározásod egész életedre kihat; azért érdemes ennek körülményeit
minden oldalról megvizsgálnod. Tanácslom, hogy ha anyáddal találkozol,
az ő tanácsait is kérd ki e tárgy fölött; meglehet, hogy ő nyomatékos
ellenindokokat tud felhozni. Azokat vesd össze az én szavaimmal s a
szerint határozz. Jó éjt öcsém.
Azzal magára hagyta.
Oh be jól tudta azt a kegyelmes úr, hogy mi hatása volt szavainak a
viaszkedélyű ifjura. Dehogy fogja az anyjának említeni ezt az ajánlatot!
Kivált ha anyjának azt a levelét elolvassa, a mit most Rideghváry
kegyéből megkapott.
A mint feltörte azt a levelet, nem a pénz érdekelte jobban, mint a mellé
irt tartalom.
Anyjának saját irása volt az.
«Kedves fiam!
«Olvastam soraidat, mikben felszólítasz, hogy boldogságodban vegyek
részt, és szeressem én is azt a némbert, kit menyasszonyodul megnevezsz.
Ha a te szived boldogsággal megtelik, annak a fölöslege az enyimet tölti
meg. Rangot, vagyont, születést nem számítok a boldogság tárgyai közé.
Ha választasz egy leányt az ismeretlen néptömeg közül, munkásnőt,
becsületest, egyszerűt, áldásom fogadd, büszke leszek rá. S ha
választasz egy divatleányt, kinek rossz hire ismerős világszerte,
kaczért, pazarlót: kérni fogom Istent, áldása fordítsa jóra a rosszat s
engedjen boldognak lenned. Azt a nőt is elfogadom. – De ha nőül veszesz
egy Plankenhorst Alfonsinet, azt meg nem áldja sem Isten, sem anyád!
Akkor tőlem örökre búcsut vettél.»
A legkeserűbb döfés egy szerelmes szivén!
Tehát egy divatleánynál, egy kaczér teremtésnél alábbra becsüli azt, a
kit ő imád! akárkit; annak a «némber»-nek az utolsó cselédjét üdvözölné
fia menyasszonyául, csak Alfonsinet nem.
S mit vétett Alfonsine neki? mit vétett Alfonsine bárkinek a világon?
A nők túlságosak, ha egyszer politikai hevélyekbe keverednek.
De hát ott is legfeljebb Plankenhorstné ellen lehetne kifogása:
Alfonsine ártatlan minden diplomatiai cselszövénytől.
Eszébe jutottak Alfonsine szavai:
«Megtagadom érted hitemet, megtagadom családomat, megtagadom az
anyámat!»
És eszébe jutottak a forró csókok, az őrjöngő ölelések, mik e szavakat
megelőzték.
Az nem törődik anyja haragjával, anyja átkával: «leszek földönfutó,
leszek koldus, de veled megyek».
És neki nincs-e bátorsága hasonlóan érezni? hasonlót mondani?
Hát ő fölötte nagyobb hatalma van-e az anya indulatának, mint kedvese
szerelmének? Ki parancsol itt? Az erő, vagy a gyöngeség? Nem gyöngeség-e
a gyermek ragaszkodása anyjához, s nem erő-e a férj szerelme nejéhez?
Hiszen te nem vagy már gyermek!
Az a másik anya milyen hideg gunyolódással mondá: «Ön most semmi! Ön egy
nem látott ember! Ki adna önnek feleséget? Tegye ön magát láthatóvá s
visszajöhet megint. Ha holnap, hát holnap».
Minő diadal volna e büszke, nagyralátó nő előtt mindjárt holnap
megjelenni s azt mondani neki:
«A holnap itt van, én is itt vagyok. Vagyok már valami, állok már
valahol, a hol mindenki meglát.»
És azután eltávozni innen; messze, más égalj alá; a hova ez itteni
zürzavarból semmi sem fog követni, egyedül a boldogító szerelem. Itt
hagyni czivódó, dühöngő pártfeleket, kiknek gerjedelmeiben sem innen,
sem túl nem tudsz résztvenni; kiknek küzdelme csak izgat, csak szomorít,
aggálylyal tölt el. Itt hagyni az egészet.
A mellett úrnak lenni; nagybefolyású, magasan álló, emlegetett
tényezőnek a világban. Egyszerre egy nagy lépéssel foglalni el a pályát,
melyen a nem hétköznapi emberek járnak.
Ah ez a ragály lelkének minden érzelmére kiterjedt már. Szerelme égett,
hiúsága ragyogott, félelme melegedett a lángnál.
El volt már határozva, hogy holnap reggel mit fog felelni Rideghvárynak:
ez egyetlen, e legnagyobb jóltevőjének!
Soha sem fogja neki e szolgálatot elfeledni.
S ha anyja eljön és minden varázshatalmát megkisérti is fia fölött:
előre el van határozva, hogy győzni nem fog. Tisztelet az anyai
szeretetnek – egész a hitvesi szerelemig. Ott az a másik szerelem megy
elől. «Te férfi vagy, neked csak akarnod kell!» mondá a leány, – Jenő
azt hitte magáról, hogy eljött az idő, a melyben meg fogja mutatni, hogy
akarni tud!
Jenő meghagyta inasának, hogy a mint az a nő, a ki őt az utóbbi napokban
több izben kereste a szállásán, ismét eljő, bejelentetlenül bocsássa be.
Azonban hiába várt. Anyja nem jött el.
Késő éjig fenvirrasztott. Inasát többször leküldte a házmesterhez,
megtudakolni, nem kereste-e őt ugyanazon asszonyság, ki többször
kérdezősködött utána a múlt éji órákban. Az nem jött vissza.
Azután csak rá adta magát, hogy lefeküdjék; de nagyon rosszul tudott
aludni; mindenféle rossz álmok szüntelen felriaszták.
Alig várta, hogy reggel legyen. Az pedig így ősz utolsó napjaiban nagyon
szeret magára váratni. Már a ködök is beálltak.
Anyja csakugyan nem kereste őt többé. Azt vagy elfogták, vagy kimenekült
már.
Nem nyughatott, míg magának e felől bizonyosságot nem szerez.
A mint a nagyvárosi értelemben megreggeledett, értve alatta azt az időt,
a melyben præsupponálható, hogy egy subalternus a bureauchefjét nem
háborítja többé a kávézásnál, bérkocsit hozatott (ma már az is kapható
volt, még tegnap ágyút vontatni járt a gazdája), s Rideghváryhoz
sietett.
Az volt hozzá a legelső kérdése:
– Nem tud ön valamit az anyámról? Maig sem jött el hozzám.
– Azt tudom. Már kimenekült. Az éjjel elfogták a zöldségárúsnét, a kinél
rejtőzött; az bevallotta, hogy álruhában ő szöktette keresztül a
zöldséges kerteken; ott kocsi várt rá, ezóta Pozsonyban van.
Jenő keblét nagy lidércznyomás hagyta el erre a szóra.
Tehát megszabadult az anyja! Tehát megszabadult az anyjától.
Most már akarhat.
– Aludtál egyet a tegnapi ajánlatomra? – kérdezé Rideghváry.
– Elhatároztam magamat. A követségi titkárságot elfogadom.
Rideghváry megszorítá a fiatal ember kezét.
– Bizonyos voltam felőle. Hogy lásd, mennyire biztam hozzád, milyen
hitem volt józan felfogásod iránt, ime, itt van már nálam készen
kineveztetési okleveled.
Azzal kihúzta a szekrény fiókját s kezébe adta Jenőnek az iratot.
Jenő el volt ragadtatva a szeretetreméltó gondoskodás által.
Hisz így csak a hajdankor tündérei szoktak gondoskodni választottaikról.
– Holnap fel fogsz esküdni, s azután egész nyugalommal intézd el
ügyeidet itt Bécsben, oly módon, mint a ki hosszabb időre távol marad. A
mi feloldani való viszonyod van, azt oldd fel, a mi megkötni való van,
azt kösd meg végkép.
Jenő elértette a gyöngéd czélzást.
– Ez nem fog méltóságod tudta nélkül megtörténni.
– Értelek. Tehát siess, a hova legelébb vágyaid visznek.
Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak
köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony
rárontott volna ott is.
Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra
statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból
egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje
be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált
kérőt, kicsukta.
Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint a ki csodálkozik.
Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal
járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:
– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt
van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá
Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.
Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s
azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.
– Igen örülök rajta.
Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már
az ember valami. Nagy valami.
– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra föltennem?
– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. –
Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?
– Könyörgök érte.
Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy
Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát,
s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle?
Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.
– Ő nagysága a szentpétervári követségi titkár úr.
– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki
azt remegve fogadta.
– Csak tartsa ön meg, sugá kegyteljes mosolylyal Antoinette.
Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult
anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását
eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az
Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.
Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje:
most már vőlegénye előtt áll.
– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé
Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé
sietek-e?
Oh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.
– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?
Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arczát anyja csipkéi közé.
– No felelj hát. Hisz ez a te dolgod.
Alfonsine alig hallhatólag birt annyit rebegni, hogy «igen».
Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat,
hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!
Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési
oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak
kellett azt utána vinni.
Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő,
s szemébe mondhatá:
– Büszke vagyok önre!
Jenő most már rohant haza.
Úgy érezte, hogy most kezd el élni.
Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.
A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a
kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.
Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.
Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.
Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd
fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.
Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó
tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül
ennek.
És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna
érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető
szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván,
hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve
szivének.
Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége,
boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te
gyáva!»
Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy
hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az
igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».
Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn
maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok
szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.
Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre
visszatántorodott.
Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most
egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a
szobába.
– Anyám! kiálta a rémület fojtott hangján az ifju.
Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt,
mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgothai alakoknak,
kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal;
szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez
volt az ő anyja.
És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott
eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni
jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.
Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e
drága alakot.
És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt,
mint azé a másik anyáé.
– Hogy jösz ide, édes, kedves anyám?
– Nagy útról jövök.
– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.
– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a
reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban
hallottam valamit és az visszahozott.
– Te visszatértél!
– Hogy veled beszéljek.
– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna
oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?
– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem
hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid
közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál
magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.
– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!
– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még
voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy
levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél
rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke asszony
nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még
nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak
megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak,
hogy ne kivánjon megtelni.
– Oh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.
A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő
kezét hevesen.
– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon
keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó
hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el
nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a
csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy
csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól
megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami
rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni
valamennyien.
– De hát miért kell nekik elveszniök?
– Mert nagyon fáj nekik a szivök, s nem tudják másként meggyógyítani.
– De hátha győzni fognak, anyám?
– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni
semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni,
kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog
csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk
nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden
hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik
ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. –
Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza.
Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.
– Oh szegény jó anyám!
Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra és átölelte vállait.
– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez
életben.
– Oh ne mondd azt.
– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A
büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az
anyjukon, a ki őket megfenyítette.
– Kik azok?
– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők
jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én
sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog
szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek
velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik
egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk;
megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy
boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok
birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind
magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked,
midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon
testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az
anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt
esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő
fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen
Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a
nagyhatalmú szövetségest.
Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga
elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett
volna.
– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki
tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te
megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk
is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek
itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot
alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje
leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva.
Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.
Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés
szavaiban.
– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek
olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is
fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád,
mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne
felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső
folyamodással.
Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a
mit anyja mond neki; de való!
– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi
végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá.
Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép
fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy
nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd
el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.
Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét
eléje idézte az endori bűvésznő.
Anyja folytatá:
– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül
fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod
fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára,
fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!
– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon kínozva a legkisebb
testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési
oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.
S aztán sírva borult anyja ölébe.
– Én nem indulok el azon az úton.
Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá.
Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban
szerettet.
Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három
között.
– Ugy-e velem jösz, fiam?
– Anyám, veled megyek.
– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk
leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember
légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog
ember fogsz lenni?
Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még
átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott
boldogság képe.
Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart
boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.
– Siessünk innen, mentül elébb.
Eszébe jutott az útlevél.
– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét
hasznát veheted.
– Ki adta neked ezt az útlevelet? kérdé Baradlayné.
Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.
– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet
szerzé számomra.
– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?
Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet.
Legyenek együtt.
– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve
van.
A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arczát.
– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet
fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.
* * *
És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy
elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és
meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé
elő.
Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.
Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta
ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.
Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó
országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben,
sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny
csónakon a hullámokra bízni életüket.