Baradlay Jenő az utolsó napokban minden perczét Plankenhorsték körében
tölté. Egészen beszállásolta oda magát. A komornyik a harczolók között
őgyelgett, annak az üresen maradt szobáját berendezték a számára;
éjjel-nappal a háznál lehetett.
A rendkívüli idők sok rendkívüli helyzetet tesznek megmagyarázhatóvá.
Mikor az éjszakát az ostromröppentyűtől fölgyujtott paloták világítják
be, mikor az álmokat a bombapukkanás űzi el az éjszakából, olyankor nem
igen kérdezik, engedi-e az etiquette, hogy egy nőtlen ifju egy
családapátlan körben tölti el a rettentő éjszakákat s midőn a gyönge nők
ájuldozva, rémledezve dülnek erre-arra, azoknak ápolására, biztatására
közel tartja magát, sőt a ház leányát órahosszant keblére ölelve
dédelgeti, bátorítja s valahányszor egy bomba szétrobban, valahányszor a
szép leány összerezzen, erősebben szorítja őt magához.
Azonkívül is azt hihette Jenő, hogy az már nyilvános titok: az ő
viszonya Alfonsinehez; ő magát elfogadott vőlegénynek tekintette ennél a
háznál. Ha keblére ölelte a leányt, ha búcsucsókját szívta, ez anyja
szemeláttára történt. Itt az elnézés maga az áldás, a beleegyezés.
Csupán az van hátra, hogy ezt a viszonyt valahogy formulázni kell.
Mihelyt kedvező idő lesz rá.
De most még minden szívben olyan hullámokat hány a rettegés, hogy
elnyelik a világító tornyot.
Minő tündéri gondolat volna az máskor: három éjt, napot folyton az
imádott hölgy közelében tölthetni! – Minden órában, minden helyzetben
hozzá mehetni. – Felkölteni őt álmából, s máskor meg általa felköltetni.
– A bálványozott hölgynek bálványa lenni, kit az imád, kit mindig látni
óhajt, kinek eltávozását rettegi, visszajöttére idvezül. Látni
ragaszkodását, látni epedését, érezni reszkető tagjait ölében, könyjeit
arczán, szemeit szemében. És néha-néha, mikor egyszer az ostromzaj
egy-egy órára elpihen, s a mély csendben, az elhallgatásban az üldözött
álom ellankasztja a szép leány tagjait, s leroskadva, fejét odaejti az
ifju ölébe: ott tartani őt óra hosszat, gyönyörködve alvóan mosolygó
arczában; s ha ismét zúgni kezd a távoli ágyúdörgés, egy gyöngéd csókkal
költeni őt fel, nehogy a durva bombapukkanás ébreszsze őt fel gorombán!
Minő idylli boldogság volna ez, ha ugyanakkor a borzalom, a rettegés, az
aggodalom nem uralkodnék minden ideg felett.
De mikor ezt a színültig koronázott kelyhét az elysiumi gyönyörnek képes
egyetlen ürömcsepp megkeseríteni; az az egyetlen gondolat: mi lesz
holnap?
A saisi lepel ismeretlenének ezer nyelve van: a kérdezőnek annyi
feleletet ád. És azután meglehet, hogy az ezeregyediket, a mi valóban
történni fog, még akkor sem mondta meg.
Jenő is végig hallgatá e feleleteket aggodalma kérdéseire.
«Mit hoz a holnap?»
Talán győz a fölkelés?
Hát ha leveretik?
Talán rohammal veszik be az utczákat? Harczolni fognak, kapuk alatt,
erkélyekből, ablakokból?
Akkor nem irgalmaznak sem nőknek, sem fegyverteleneknek?
Kedvesével együtt fogják őt is lemészárolni?
Vagy megadja magát a város? lerakják a fegyvert?
És visszajönnek az elűzött hatalom emberei?
Kegyelmezni fognak-e azok, vagy megtorolni?
Mi sors vár akkor a Plankenhorst-családra?
Tudva van-e a hatalmasok előtt, hogy ők minő kiváló szerepet vittek a
mozgalomban?
Hát ha el lehetne azt tagadni?
Hát ha ki lehetne magyarázni a parancsoló körülményekből?
Talán értenek a hadbirák a psychologiából, idiosynkrásiából, s asszonyi
idegeknek imputatioképtelen befolyásából valamit?
Talán a dicsőség nagyobb részét át lehetne engedni meghalt, vagy
megmenekült egyéniségeknek?
Az sem lehetetlen, hogy a sok hajdani jó barát között akadhat egy-kettő,
ki pártjukat fogja?
De hát ha épen azok lesznek a legkegyetlenebb üldözőik?
Hát ha vésztörvényszék elé fogják őket állítani? Hátha elitélik?
Fogságra vetik? Talán meg is ölik?
Hogy saját magával mi fog történni, ha Bécs elesik, arra keveset gondolt
Jenő.
Annyit megtett, hogy cilinderét és a frakkját elhozatta a
Plankenhorst-házi kis szobájába, a kalabriaiját és egyéb vitézi
jelvényeit pedig lepecsételve valami idegen névre, a valódi szállása
házmesterénél letéteményezé.
Őt bizonyosan észre sem fogják venni.
Hiszen az egész idő alatt nem tett semmit.
Csak hogy épen ott mulatott, a hol a többi exaltált ifju, a kik komolyan
vették a dolgot.
Ő csak a szép hölgy sohajtásait vette komolyan.
Aztán, ha vele is az fog történni, a mi kedvesével, azt már nem bánja.
Ha együtt meg is kell halnia vele, az is gyönyörűség lesz.
Ez a gondolat néha elszomorította keblét, midőn egészen kifesté azt maga
előtt; hanem megnyugodott benne.
Az utóbbi hónapokban sokat forgott a Plankenhorst-termek olvasó asztalán
a girondisták története; olvasott abban Jenő sok olyan eseményt, a hol a
leány és az ifju, a menyasszony és a vőlegény együtt mentek ki a
végzetes szekéren s egymásután hágtak fel a halálos lépcsőn és «vive la
liberté!»-t kiáltottak hozzá.
Már ehhez a képhez is hozzá szoktatta szivét.
Az azonban komoly elhatározása volt, hogy ha Alfonsinet nála nélkül éri
baj, azt nem fogja túlélni.
Ha Alfonsinet fogságra fogják vetni, ő megmozgat minden követ, legyen az
börtönfalba, vagy emberszívbe vakolva, hogy kedvesét kiszabadítsa.
Könyörögni, rimánkodni, ügyvédkedni fog érte; – ha ez nem használ,
megvesztegeti tömlöcztartóját, őreit, hogy kiszöktesse.
Ha pedig a legborzasztóbb találna teljesülni, ha Alfonsine drága vére
áldozatul hullana: akkor hulljon el az övé is. A pisztoly meg van már
töltve, még annak a golyójára is fel van vésve Alfonsine neve: hogy
tudja a szive, mikor bekopogtat hozzá az ajtón, ki köszönteti!
Ezeket mind végig gondolta Jenő egy-egy olyan csöndes óráján a
nyugalomnak, mikor az ágyúzás szünetet tartott, s a szeretett hölgy
akaratlanul keblére nyugtatá álomkínozta fejét s ott elszunnyadt.
A harmadik nap estéjén aztán vége volt a harcznak.
A védők zöme megadta magát. Egyes kis csapatok verekedtek még egymástól
szétszórva a roppant város egyes utczáiban; hanem a belváros főutczáin
már zeneszóval nyomult elő a győzelmes sereg.
A Plankenhorst-teremben csak hárman voltak: a két úrhölgy és Jenő.
A tegnapelőtti emberek elhulltak, elmúltak.
És a mint a bevonuló csapatok zenéje elvonult az ablak alatt, a
lépcsőkön siető lépteket hallott Jenő. Ide jönnek. Egyenesen ide
tartanak.
És azután csak arra az egyre nem volt készen, a mit látott.
A régi ismerősök, a Plankenhorst-estélyek hajdani celebritásai jöttek
egymás után, mosolygó diadalmas arczokkal; és valahány jött, azokat a
ház asszonyai mind üdvözlő kézszorításokkal fogadták; és kaczagtak és
nevettek, a hogy rég látott jó barátok nevetnek egymásnak, végigélt
viszontagságok után; és otthon találták magukat; és beszélni kezdtek
élményeikről, egyszerre, össze-vissza, derülten, győzelmi
elragadtatással, tréfálkozva, dicsekedve; és a ház asszonyai úgy bele
találták magukat egyszerre e zajba, mintha nyolcz hónap minden
tüneményes, rettenetes napja csak egy tegnap és ma közötti éjnek
álomlátása lett volna.
Jenővel pedig nem törődött senki.
Észre sem vették, hogy van a világon, s nem is kérdezték, hogy micsoda a
világon?
Az érkezők egyike sem marad sokáig; csak épen be akarták magukat
mutatni, hogy élnek – és ragyognak. Az eltávozók helyett jött más. Az
egész régi társaság nyomult a bevonuló hadsereg nyomában.
Egyszer aztán oly ismerőst is látott Jenő megérkezni, a ki elég kegyes
volt őtet észrevenni.
Rideghváry úr volt az.
Nagy zajjal jött, messziről gratulált az úrhölgyeknek, egyszerre két
kézzel rázott kezet, s miután nehány szót váltott halkan Antoinette
asszonynyal, szemeivel fölkeresé Jenőt is, ki egy ablakmélyedésbe
támaszkodva, szemlélte némán az előtte végbemenő színdarabot.
Alig érkezett egy új ismerős, ki a hölgyeket elfoglalja, Rideghváry
azonnal Jenő fölfedezésére indult, s a mint rátalált, officiosus
nyájassággal megszólítá:
– Szervusz, öcsém. Jó, hogy itt talállak. Igen fontos beszédem lesz
veled, a mely tensorsodat érdekli. Légy szíves haza menni és szállásodon
várni rám.
Jenő szivében is volt annyi kis galambméreg, hogy az ilyen hazaküldetést
in optima forma megappellálja.
– Szolgálatára állok méltóságodnak. Ne is tessék szállásomra fáradni.
Ezuttal itt lakom a háznál. Szobám a második emeleten, a lépcsőtől
jobbra.
– Ah! Ezt nem is tudtam, mondá a kegyelmes úr elcsodálkozva; tehát
elvárhatsz néhány komoly szóra.
A kegyelmes úr ismét visszament a hölgyekhez; Jenő pedig kedvetlenül
hagyta oda a termet s fölment abba a kis szobába, a hol néhány nap óta
otthon képzelte magát.
Még mikor legutoljára e kis szobában megpihent, ez a négy fal köze tele
volt pokollal és paradicsommal, miket egy bomlott kéz egymással
összekevert: a szerelem gyönyörének végtelenségével csak a rettegés
óriásai vetekedtek. Boldogság és halálfélelem, menyasszony-ágy és
koporsó uralgott egyszerre képzeletén. Most mind ennek egyszerre vége.
Sem pokol, sem paradicsom többé. Száraz élet. A rendes mindennapi élet.
Vajjon miről akarhat vele beszélni ez a sokszögletű ember?
Azt még csak találgatni is hasztalan volna.
Mégis kiváncsi rá.
Sokáig időzött odalenn a kegyelmes úr.
Míg Jenő türelmetlenül várt a közeledést jelentő csizmakopogásra,
egyszer csak halk selyemsuhogást hall ajtaja előtt, s midőn az
nesztelenül megnyilik: Alfonsinet látja belépni.
Azt hitte, érzékei játszanak vele.
A delnő egyedül jött hozzá, a társaságtól elszökve.
Tekintetében zavar, felindultság látszott, jövetelét szeles
elhatározottság jellemzé. Egyenesen, minden tétova nélkül odaveté magát
Jenő keblére, átkarolta nyakát, s az indulat reszkető hevével rebegé:
– Barátom! El akarnak minket egymástól választani!
– Kicsoda? kérdé Jenő, ki meg volt ijedve Alfonsine jöttétől, ölelésétől
és a mondott szavaktól.
– Ők! ők! fuldoklá a leány. És elkezde zokogni, és zokogása közben annál
görcsösebben fonta át karjaival Jenő vállait.
Jenő egyre jobban meg volt rémülve.
– Az égre! Alfonsine, legyen óvatos. Rideghváry mindjárt ide jön. Ha önt
itt találja!
Szegény jó fiú! bizony több gondja volt Alfonsine jó hírnevére, mint
annak saját magának.
– Ő nem fog ide jönni, sietett őt felvilágosítani Alfonsine. Anyámmal
beszélnek odalenn. Elhatározták, hogy önnek rögtön vissza kell menni
szállására; tovább nem maradhat itten. Oh én tudom, mi ennek a vége? El
akarnak bennünket örökre választani!
Jenő kedélye még ködösebb lett, akaratát zsibbasztá minden szó.
A hölgy pedig egyre szenvedélyesebben szólt:
– De én nem engedem magamat tőled elszakítani; én tied maradok, tied
örökké: életben, halálban a tied. Nőd, szeretőd, – áldozatod; – a ki
imád, a ki meghal érted. A ki elkárhozik érted!
S a szenvedélyes szavakat őrjöngő csókok bélyegezték: a hölgy feledni
látszott mindent, mi kivüle él; lelkét igyekezett átlehelni kedvesébe.
Arcza lángolt, szemeiben lélekgyujtogató tűz égett; egy pillanatban
kaczagott és sírt, és minden tagja reszketett és szikrázott, a hol
kedveséhez ért. A kit azután egészen magával ragadt ez a szenvedélyes
bódulat.
Mint az ezeregy éj szellemidézője, ki előtt a felhivott tündér
felhőmagasságig emelkedik, s magát az idézőt is kábultan ragadja
magával.
Jenő reszketve omlott térdre a hölgy lábaihoz, s átölelte egy
szenvedélyes szorítással. Most már nem ismert magára többé.
Akkor hirtelen ijedten taszítá őt el magától Alfonsine, s idegesen
összeborzadt.
– Az Istenre! Jenő! Legyen ön eszénél, látja, hogy én elvesztém az
enyimet. Ki véd meg engem, ha ön nem?
S itt arczát eltakarva, a szemérmes szemrehányás keserű könyeire fakadt,
miktől aztán Jenő földre zúzva, térdein csúszott oda lábaihoz, hódoltan
kérve tőle bocsánatot, megbocsáthatlan nagy bűneiért, s kezeit csókolta
nagy vezekléssel.
Mire aztán gyöngéden fölemelte Alfonsine s egy mély reszketeg sóhajjal
csendet parancsolva keble indulathullámainak, égre emelé könyes szemeit,
s ünnepélyes felmagasztaltsággal lihegé e szókat:
– És most esküszöm előtted, kedvesem, barátom, mindenem: hogy tied
maradok, vagy a koporsóé! Nincs hatalom a világon, a mi tőled
elszakítson, megtagadom érted minden rokonomat, megtagadom hitemet;
megtagadom az anyámat, ha útunkba állanak! Leszek érted földönfutó,
üldözött, koldus, de sorsodban, akár élsz, akár halsz, osztozom!
Jenőt e pillanat magasztossága még a megmaradt kis eszétől is
megfosztotta. Ő is esküdni akart.
A leány eltakarta ajkait gyöngéd kis kezével:
– Te ne szólj, ne esküdjél. Szivedben lakom. – Te férfi vagy, neked csak
akarnod kell és nem esküdnöd.
Azzal forrón megszorítá kezét s gyorsan tova rebbent.
A nyitott ajtónál még egyszer megfordult s hevült arczát hátra vetve
Jenő felé, mondhatlan gyönyörtől ragyogó tekintettel mosolygott rá
vissza s ujját bűbájos ajkára téve, csókot intett felé.
S azzal elsuhant.
Jenő ámultan maradt hátra. Eszméi kóvályogtak vele.
Való volt-e ez, vagy tünemény?
A leány csókja még most is ott ég az ajkán; a leány könyeitől még nedves
kebele, szavai még fülében hangzanak, mosolya még szemei előtt ragyog; a
leány szerelme és önfeledsége, bizalma és megrémülése, az őrült repülés
vele a szenvedély lángoló pokolmélységétől a felmagasztosult szemérem
hideg csillagmagaslatáig: – való volt-e ez, vagy tünemény?
Se nem való, se nem tünemény; – hanem komédia!
Szegény hiszékeny ifju!
Játék tárgya vagy te egy országos histrio-társaság kezében. Egy igen
szomorú, véres játék tárgya!
Alfonsine, midőn Jenőt elhagyta, nem sietett vissza a terembe, hol még
mindig Rideghváry tanakodott Antoinette asszonynyal; hanem szobaleánya
kamrájába tért be.
Mamsell Betti tudatá vele, hogy soror Remigia vár reá hálószobájában.
Mielőtt Antoinette asszonyhoz átmenne, elébb a kisasszonynyal akar
beszélni.
Alfonsine elébb lemosta arczáról a könyek nyomait, mamsell Betti
segített rajta, hogy arcza és szeme égését jótékony halványító szerekkel
eltitkolja, úgy kereste fel soror Remigiát.
Nem sok szavuk volt együtt.
– Itt van Palvicz? kérdé Alfonsine.
– Ma visszaérkezett, felelt Remigia, hasztalan üldözte Baradlayt, nem
birta utólérni.
– Küldött választ levelemre?
– Itt van.
Soror Remigia átadta a levelet s azzal a folyosóra kikerülve, Antoinette
asszony termébe tért át.
Alfonsine a levéllel hálószobájában maradt.
Magára zárta ajtaját, hogy senki meg ne lepje.
S azzal leülve asztalához, felbontá a levelet és olvasta belőle ezt:
«Úrnőm!»
Ha meg tudja ön találni azt, a mit elvetett, meg fogja találni azt, a
mit elvesztett.