Egyszer csak vége van minden szép álomnak.
Ébredjünk fel, éjjel van már!
A legrútabb, a legfeketébb, koromsötét éjjel.
Egy világváros, melyben az éjfél óráiban egyetlen lámpa sem ég, egyetlen
ablak sem világít. Vak sötétség minden utczán; a roppant emeletes házak
labyrintjában oly tájékozatlanság, mint az őserdők mélyében. Az ég maga
is fekete s úgy látszik, mintha csak boltozatja volna e sok utczáju
rettentő börtönnek, melynek bezárt kapui talán nem is házakba, hanem
katakombákba vezetnek.
Egy lépés hangja sem veri fel a csendet.
Csak néha hosszú, két órai időközökben emelkedik fel a legmagasabb
torony ormáról egy vérfényű röppentyű, lángoló kérdőjelt rajzolva az
égre; ki tudja, kinek szól e kérdőjel?
És ez nem a képzelet agyréme: ez Bécs.
Október végnapjai járnak, a várost három oldalról vívják.
A nép egy része elmenekült, más része a harczvonalak előtt áll; benn
csak azok bujdokolnak még, a kik ott rekedtek; a gázvezetés el van
rombolva, nincs mivel és nincs miért világítani. Ninive képe ez, az
elpusztulás előtti éjszakán.
Messze, messze lehet menni, míg a város utczáin valakit találunk, s jó
hogy sötét van, hogy nem látjuk az utczákat terítve cseréppel, üveggel,
a házak oldalait végig paskolva kartácsokkal, a tetőket bombáktól
áttörve, s az emeletek padmalyait keresztülszaggatva.
Valahol egy hosszú utcza végén egy nagy tömör halom állja el utunkat. Az
a torlasz.
Két zászló lobog a tetején: az éj most azokat is feketéknek mutatja;
pedig szép szineik voltak!
A torlaszt harczos férfiak tömege fogja körül. Őrtűz nem ég: ott is
sötétség van és lehető csönd.
Vannak, a kik tudnak aludni, s azoknak igen jó párna a fejök alá tett
gránitkoczka.
A kiket ébren tart a végzetes éj, azok halkan beszélgetnek egymással.
Két ifju ül egy ágyú laffétáján s tölti az időt enyelgéssel.
Az egyiknek csak félkarja van; a másikat már elvesztette valahol.
– Te Mausmann, szól a félkezű, én azt hiszem, hogy holnap, holnapután,
aligha meg nem találom az elvesztett kezemet.
Társa nem tud lemondani arról a jó tulajdonáról, hogy a hozzá intézett
szóra rímet mondjon.
– Tudniillik, ha valaki mellé eltemet.
– Nekem valami azt súgja: bevégezted Fridrik!
– Pályádat, mely volt politzeywidrig.
– Bajtárs, én csak a szerelmemet sajnálom.
– Én meg örülök, hogy nincsen nálam.
– Igérj meg egyet.
– Akármi legyek.
– Ha én elesem itt e helyütt.
– A mi nagyon könnyen beüt.
– Tudasd vele, hogy ő volt ajkamnak végsóhaja.
– Na ja!
– S ha a vad szerezsán kardját szivembe mártja.
– Lesz nálad egy vizitkártya.
– Jól találtad a rímet. Majd könyre fakad szeme.
– Ha ráirod: ma’m’zell, je vous aimais.
– Menj a pokolba a klapáncziáiddal! Beszéljünk komolyan.
– Halljam.
– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsinenak.
– Ha tudniillik még egyszer meghínak?
– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót névjegyemre.
– Nézd, az a granát ide jön, Istenemre!
Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s
ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre
vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.
Mausmann arra is verset mondott.
– No már most küldtek neked lámpát. Ennél ráirhatod a «madám pá»-t!
Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt
szeretem, adieu».
Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje
fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.
Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.
Fricz átadta névjegyét Mausmannak.
Mausmann kis vártatva így szólt:
– Te Fricz, tudod-e, hogy én most mit gondolok?
– Én is rímet mondjak rá?
– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.
– Honnan gondolod azt?
– Mindent megtudnak oda át, a mit mi titokban tervezünk.
– Jó kémeik vannak.
– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.
– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven
tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden
órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár
hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror
Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith
kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg
épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai
ellen.
– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba
asszonyokat elegyíteni.
– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre;
mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte
a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom,
nők nélkül nincsen szabadságharcz.
– Kudarcz!
– Már megint rímeket gyártasz?
– Nem árt az!
– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól
ez a te idomtalan pofád.
– Tovább?
– S mégis a nőket szidod.
– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen
úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha
nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy
lesz az barátom.
– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.
Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt
czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt
kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.
E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó
két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé
tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.
A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput
kinyitni, s azután behajt az udvarra.
A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a
ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a
ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.
A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra nyújtja a fiatal
leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik
elő.
– Hozta ég, soror Remigia, súgja az úrnő.
– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig
eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet
minden utczában feltépve.
– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne
üssék lábaikat a kőben.
– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt
már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad
kecske-gödölyére.
– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk;
kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a
mikkel meglehet egész életére.
Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben
már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse.
A theakatlanban forrott a víz.
– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a
szobába.
Edith meg akarta őt előzni.
– Majd én megyek.
– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt
kímélnünk kell.
Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát
kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith
felöltönyét.
– Tessék asztalhoz ülni.
A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté
le, mellette Edith foglalt helyet.
Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a
szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet
utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan
Remigia mellé.
– Mit izent a tábornok?
– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így
is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a
szobrok?
– Tudja-e, hogy baj van?
– Micsoda?
– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők.
Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki
előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog
velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk?
Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha
minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva
azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és
lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár
kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a
fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog
rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja
használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek
vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága
akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.
– Ah; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?
– Azt önök Edith húgom szép szemeinek köszönhetik.
– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és
népvezérekkel.
– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A
közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az
azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja
ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.
– Nos?
– Egy asszony.
– Egy asszony?
– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk
anyja.
– Ah! hogy tudott az keresztül jönni az ostromzáron?
– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az
egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló
kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával
és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül
valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a
katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt
ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.
– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?
– A fiait akarja magával vinni innen.
– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a
harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.
– Fiait akarja elvinni? kérdé elbámulva az apácza.
– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s
álljanak az ottani kormány szolgálatába.
– No! és beszélt már a fiaival?
– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner
beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az
ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik
fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki
engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával,
akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a
tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a
tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?
– Palvicz Ottó vasas ezredével.
– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit
pedig főbelövik.
És ezt Edithnek hallani kellett.
Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított
hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd
egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt,
hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta
el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek
kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.
De ebben ugyan nem gyönyörködhetett.
Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv
valamiben érdekli.
Evett jóizüen.
Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a
szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a
gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.
Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy
hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:
– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat,
hogy a vőlegényedet főbelövik.
Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal
tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:
– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.
Azzal bekapta a villáján levő falatot.
– Indomptable! mormogá fogai között Antoinette asszony.
Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett
arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz
teremtés.
Nem hat ennek a szivére semmi.
Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé
változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.
– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem
is hozzá kell szoknom ehhez.
Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte hogy mit csinál vele?
Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld
liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.
– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat
vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.
Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz,
pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.
– Valóságos kis ördög ez a leány!
Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.
– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről:
Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza
fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell
tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott
úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne
szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha
minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.
Mit tesz erre Edith?
Rettenetes egy leány!
Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a
chartreuset és itatja vele soror Remigiát.
Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.
Szegény leány!
Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat,
inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a
miktől lelke haldokolt!
Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is
megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más,
csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.
Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak
parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De
azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.
Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá
sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló
figyelme volt tekintetükben.
– Mindig ilyen? kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.
– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra
felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már
alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a
semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.
– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben.
Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt
ismét dolgoznia kellene.
– Tehát Baradlay Richard csakugyan el van ránézve veszve.
– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos,
hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba.
Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s
hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem
találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor
töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb
alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember,
a ki őt le fogja lőni.
– S az a végzetes pillanat már közel.
– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják
magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt
tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával,
akkor holnap estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél
vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki
épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.
– S két nap múlva mindennek vége.
– Vége az egész komédiának.
– És akkor ismét mi fogunk nevetni.
– Hahaha!
Nevettek is már előre.
És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt
hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett
hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.
És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a
holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren
fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok;
mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott,
saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre
hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek,
jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi
hidegvérrel, uri nyugalommal.
És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden
ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne
kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne
vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.
Végre itt volt az idő az elmenetelre.
Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt
szabad felriadnia.
Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé.
Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia
keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.
Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.
– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden
férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen
magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is
elvitték volna.
Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel
meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.
Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.
Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak
hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.
A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a
helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.
A mint azután a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edith.
Mit nézett? Mit látott? hova gondolt?
Csak egy dologra gondolt.
Elfutni!
Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van
e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.
Neszelni kezdett uti társnéjára.
Az már aludt.
Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után,
hanem felügyelőnéjeé.
Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A
chartreuse megtette kötelességét.
Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó
ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.
A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyot hall és talán bóbiskol
is.
S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis
fasorai közül a városba.
Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett vissza háta
mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit
nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor
szentjános-bogár.
Csak a csipős éji levegő fel ne költené az apáczát.
Különben futhatnak már utána.
Sietve fordult be az utczába, s neki indult a néma, fekete éjszakának.
Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy
gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy
utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit
soha sem látott.
Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud
nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.
Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.
Az óriási Szent-István torony szolgált útmutatójául.
A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell
elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja
tovább.
Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje.
Most már nem látta senki.
Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az
utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma
utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros
szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj.
Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló
ellennek ne legyen czélpontja sehol.
A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni
retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik,
hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.
Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik
az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még mint lázbeteg
álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az
abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak
ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon
mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni –
féltükben, iszonyatukban.
Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott
már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa
fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki
rohan. Tehát el kellett tévelyednie.
Valahogy kijutott egy utczakereszttérbe.
Ismét megtalálta az István tornyot, most már jobbra maradt az el
mellette.
Még sem tévedt el.
A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy
utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?
Egy utczaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.
És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos
hangját. A tizenkét órát ütötte.
S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva
a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a
világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve
azzal?
Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő
fölirást.
Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz
lapidár betűk: «Singerstrasse».
A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt
idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez
gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.
Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s
ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith tudta már, hogy ha az a ház,
a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a
páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra
ráakadjon.
Folytatta keresését a sötétben.
Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal
sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.
Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne
tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre.
Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.
– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek
számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad
erejével ragadta meg azt mindkét kezével.
– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő
lény. Ez egy őrült.
Az egy vén asszony volt, kibe Edith belebotlott.
– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy
megijedtem öntől.
– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzel?
– A tizenhetedik számú házat keresem.
– Úgy? Mit akar abban a házban?
– Csak én nekem azt meg kell találnom.
– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.
– Egy asszonynyal?
– Micsoda asszonynyal.
– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.
– Valjon mi dolga van velük? Ha megmondja, oda vezetem.
– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el
nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem,
igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen
oda.
– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni
velem a mamzel.
Edith nem gondolkozott a válaszon.
Bocsáttassuk be magunkat.
– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga
elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.
Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen
házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha
sem látott idegennek.
A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.
A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta
annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak
ismeretes öltözetét szemlélve:
– Szent atyám, ez egy apáczanövendék!
Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény
derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az
ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.
– Tehát a zöldségárusnéval akar ön beszélni, kisasszony?
– Nem ő vele, hanem azzal a nővel, a ki vendégül jött hozzá.
– Tud valamit erről a nőről?
– Mindent.
– Tudja-e, hogy életével játszik, a mikor ezt mondja?
– Tudom.
– No hát jőjjön utánam.
A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még
szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy
menjen ő előre.
Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz
támaszkodva kezével; és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig
elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most
ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak
prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások,
ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is
ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.
Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik
karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne
botoljék?
A lépcsőkön leérve, egy doh szagú gádorba jutottak.
– Jobbra! sugá a vén asszony.
Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor
tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz
értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára
annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.
A nő felnyitá és levette a pántról a lakatot.
– Ide megyünk be, kisasszony.
De már az ajtónyilás előtt megtudta Edith, hogy itt jó helyen jár. Az
ajtóhasadékon fülledt zöldség-illat szivárgott keresztül. Könnyebbülten
lélekzett fel. Az a sárgarépa, zeller sem hitte volna, hogy bűzét
ambrózia-illatként üdvözöljék valaha.
Ez a zöldségárusné raktára.
– Vigyázzon, még egy lépcső van lefelé, figyelmezteté a kufárnő a
leányt; a mint az belépett, ismét betette mögötte az ajtót, s maga kívül
maradt.
Edith egy boltozatos üregben találta magát, melynek szögletei
burgonyával, répával, falai hagyma-kötegekkel voltak borítva.
A pinczeodu közepén volt két szalmaszék; az egyiken égett egy
faggyúgyertya, gombának eredt kanóczczal; a másikon pedig ült egy
asszony, népies öltözetben, minőt a városi kofák viselnek.
A nő csendesen tekintett fel a belépő leányra. Ez az arcz nem szokta
elárulni meglepetéseit. Ennek nem parancsolnak úrrá lett idegek.
A leány pedig hevesen oda rohant a nőhöz, s térdre esve előtte,
megragadá annak kezét, s rémülettől tágult szemeivel előre hirdeté, mit
ajka sietve mondott.
– Baradlayné asszony! önnek a fiát meg akarják ölni!
A nő összerándult; de elfojtá ajkán a sikoltást. Pedig a szivén ment e
szó keresztül.
– Richardot? rebegé önfeledten.
– Igen, igen, szólt sietve a leány. Richardot, az ön Richardját. Oh
asszonyom, szabadítsa őt meg!
És erőszakosan fonta át karjaival a hölgy térdeit.
A hölgy vizsgálódva tekinte a leány arczába:
– Te Edith vagy?
A leány édes bámulattal tekinte föl rá.
– Hallotta ön már e nevet?
– Fiam leveléből ismerem azt. Arczodból, szavadból olvasom, hogy te nem
lehetsz más, mint Richard arája.
– Oh asszonyom, a sír arája vagyok én, a kripták a templomfalak jegyese.
Tudom jól, előttem beszélték, hogy vőlegényemnek meg kell halni. Meg
kell neki halni irtóztató, soha ki nem engesztelhető halállal!
vesztőhelyen, vagy orgyilkos által. Azért rohantam önhöz. Ön anyja neki.
Válaszszon számára valami szebb halált.
– De honnan tudod te mindezt? Hogy én itt vagyok? Hogy én ki vagyok?
Hogy Richardot mi vész fenyegeti?
– Elmondom önnek. Ön el van árulva. Legjobb szövetségesei, bohó,
gondatlan ifjak elmondták titkát ravasz úrhölgyeknek, kik szerelmest
játszanak, szabadsághősnőket játszanak; pedig a megölő ellenfél
megbizottai. Azok elmondták előttem, hogy önt és fiát hogyan fogják már
holnap elárulni; ha beszél ön Richarddal, akkor őt elfogják és kivégzik
felebbvalói; ha nem beszélhet vele, akkor alattvalói orgyilkolják le.
Miért mondták ezt el előttem? Azért, hogy összetörjék lelkemet. Oh, mit
tudom én, miért akarnak engemet összezúzni, megbolondítani?
A leány zokogott, de csak egy perczig; akkor ismét egész delejes
virgonczsága visszatért.
– De csalódtak bennem. Azt hitték, hogy már össze vagyok morzsolva, hogy
már halott vagyok; de én kicsúsztam kezeik közül, megszöktem,
elrohantam, keresztül futottam a városon; sötét volt, mégis ide
találtam; mert védett az Isten, velem volt, ide vezetett. Még tovább is
fog vezetni.
Annyi igaz felmagasztaltság volt az ifju leány indulatszülte szavaiban,
hogy a delnő néma elragadtatással fonta karjait vállai körül, és
gyönyörködve nézett arczába.
A ki Richardot ennyire tudja szeretni!
– Térj magadhoz, gyermekem, s azután beszéljünk nyugodtan. Látod, én
nyugodt vagyok. Tehát azt mondták előtted, hogy holnap reggel leszünk
elárulva?
– Bizonyosan tudom.
– Akkor még fél éjszakánk van őket megelőzni.
– Ön el fog menni a fiához?
– Azonnal.
A leány könyörögve tette össze kezeit.
– Vigyen el magával engem is!
A nő egy perczig tanakodott magában.
– Jó lesz. Jőjj te is velünk.
A leány most már kezeivel tapsolt örömében. Olyan gyermek volt.
– Gondold meg, hogy életünkkel játszunk.
– Oh, hiszen annak örülök.
– Neked is pórruhába kell öltöznöd, hogy velünk jöhess.
Baradlayné beszólította a kinn álló kufárnőt.
– Frau Bábi. Nekünk rögtön indulnunk kell.
– Úgy is jó, mondá a vén asszony.
– Ez a leány is velünk jön.
– Ez is? – Akkor hát ennek is costume kell?
– Van készen?
– Mindenféle termet számára.
Frau Bábi egy ócska láda fedelét felnyitva, talált abban fiatal leányok
számára való öltözéket. Volt ott több is.
– Hanem már most Frau Bábi, a garderobeot jó lesz összepakolni és
máshová elszállítani; mert a szállásunkat többen tudják, mint szükséges.
– Magam is azt gondolom.
A kofaöltözetet Frau Bábi csak a növendék-jelmez fölé adta fel Edithre;
derekát keresztül kötötte koczkás gyapot-kendővel, a fejére pedig
föltett egyet azokból a kofadivat-szalmakalapokból, a mik a profilból
csak az orr hegyét engedik láttatni.
– Tökéletes kicsi kofa. No már most még egy puttony is jön a hátára.
Ugy-e még ilyent sem viselt? No ne féljen, majd egy könnyű puttonyt
választok ki, a mi csak vesszőből, meg vászonból van, és abba csak
zsemlyét rakunk, hogy könnyű teher legyen. Mi ketten elbirjuk a krumplit
és a hagymát is.
Edith egész tréfát talált ebben. Felvette a hátára a puttonyt, tele
zsemlyével.
– Hja bizony, galambom, ha a katonák közt akarunk megfordulni, eleséget
kell magunkkal vinnünk, különben azt hiszik, hogy valami rossz járatban
vagyunk.
Azzal fölsegíté a másik puttonyt a nagyságos asszony hátára, a
legnehezebbet felvette ő maga.
– És már most tudjuk-e, hogy melyikünket hogyan hínak? Én vagyok a
nagyságos asszonynak a Frau Bábi, a kisasszonynak vagyok Fra Mám. A
kisasszony nekem és a nagyságos asszonynak: tu Léni. A nagyságos asszony
pedig a kisasszonynak: Frau Godl. A nagyságos asszony pedig nekem Frau
Midi. No hát hogyan lesz?
Kiki elmondta sorba a másik megszólítását. Még tréfa is volt a
szereptanulásban.
– Aztán csak kreuzfidél mind a hárman. Nem szabad félni! Mikor legjobban
fél valaki, akkor kell legvigabbnak lenni. Azután mentül «gmoán»-abb
nyelven beszéljünk. És csak mindig kreuzfidél; – a hogy én. Csak engem
kell utánozni. Különben ördöge legyen annak a katonának, ha én a
lerchenfeldi káposztás-kerteken át ott nem szököm ki az ostromvonalukon,
a hol akarok. No hát csak mindig kreuzfidél.
Edith megigérte, hogy úgy lesz; hanem aztán a mint kiértek a sötét
utczára, ismét elkezdett remegni. Frau Bábi, ki kezében tartotta a
kezét, hiába mondott neki bécsi bonmot-kat, tréfás adomákat, nem tudta
felvidítani.
– Jaj, Léni! Ha te így fogsz reszketni, akkor jobb lesz, ha itthon
maradsz. Hiszen így elárulsz bennünket, hogy mi járatban vagyunk. Szedd
össze magadat, Léni! Legyen olyan jó parasztos kedved. Léni, te Léni!
Edith igérte, hogy össze fogja magát szedni, de csak nem birta a
parasztos kedvét megtalálni.
Frau Bábi most egy olyan utczán vezette őket végig, a mire Edith a
sötétben is ráismert. A Plankenhorst-ház is ebben az utczában van.
Itt még jobban elővette Edithet a reszketés.
A mint a Plankenhorst-ház elé értek, Edith felnézett az ablakokba. Két
ablakból világ derengett. Ott vannak nénjeinek hálószobái, mikben az éji
lámpa világít.
– De hát mi lelt, hogy úgy reszketsz? kérdezé Frau Bábi a leánytól. Úgy
reszketsz, mint egy érzékeny kisasszony, Léni.
– Majd mindjárt nem reszketek én, Fra Mám, csak adjon ide a puttonyból
két krumplit; jó nagyot.
– Mi az ördögnek neked az a két krumpli?
– Majd mindjárt megmondom.
És azzal fogta, az egyik krumplit az egyik ablakon, a másikat a másikon
zuhé be! csak úgy csörömpöltek az üvegtáblák.
Azzal aztán vesd el magad, szaladt az egész utcza végeig.
Persze, hogy a másik két nőnek is szaladni kellett vele együtt e
merénylet után. Alig birták utolérni.
– De mi az ördögöt csináltál, Léni! pörölt rá a fogadott Fra Mám. Elment
az eszed, hogy ablakokat hajigálsz be, s így megszalajtasz engem is, meg
a Fra Kodlt is? tu nárische Krédl!
Edith azonban megfogva Baradlayné kezét, lihegő kebellel mondá:
– Ott lakik a két gonosz szívű nagynéném, a kik okai annak, hogy most az
utczán járok. Hogy ugrottak ki az ágyaikból! Hej, hogy találgatják most,
ki kivánt nekik nyugodalmas jó éjszakát? Hahaha!
Baradlayné, a helyett, hogy megszidta volna a leányt, megszorította a
kezét. Ő értett mindent. Csodálatos egy gyermek ez!
– No, Fra Mám! mondta Edith, a mint más utczába értek: megtaláltam már a
paraszt kedvemet! Akarja-e, hogy danoljak?
Nem is várta rá a feleletet; hanem rákezdte tiszta, szép, csengő hangon
énekelni a néprománczból:
«Und ewig kennt das Vaterland und nennt,
Die letzten zehn vom vierten Regiment.»
Lia lia lia la!
Még jodlirozott is hozzá, mint akármely kofának a leánya.
Hogy még sötétebb legyen az ég, az eső is elkezdett permetezni.
– Ejnye, ezt már elengedtem volna holnapra; dünnyögé aggályosan Frau
Bábi.
– Nem ázunk el! biztatá vidáman Edith. Ez az eső még jobban eltakar
bennünket, Fra Mám.
– No csak te ne szólj bele mindenbe, Léni. Nem kell nekem semmi takaró,
hogy láthatatlan legyek. Hanem már most iparkodjunk, míg jobban elő nem
kap.
Még jobban siettek. A kufárnő egy-egy perczre megállt, megkérdeni az úri
asszonyságtól, ha nincsen-e kifáradva? Az nem szólt, csak inte, hogy
menjenek tovább. E napon legalább négy mérföldet gyalogolt már, nehéz
teherrel a hátán.
Csodálatos az, a mit egy nő megbír! – Egy nő, a ki anya; – egy anya, a
ki szeret. – Fiát, hazáját.
Edithet nem kellett kérdezni, hogy nem fáradt-e el? Ő járt legelől, s
tánczolt a vállán vitt puttonynyal.
Két órát vertek a harangok a város tornyaiban, mikor az álczázott nők a
Kaiserstrassera kijutottak.
A lerchenfeldi főutcza torlaszánál nem volt senki, még őr sem.
Az ostromlottak tervszerűen hagyták azt látszólag őrizetlenül. Azon a
vonalon az ostromló sereg csekély számú lovassága tanyázott, a többi
Schwechat alatt volt; lovasság nem ostromol torlaszokat. Azonban a
torlaszok melletti házak tömve voltak lövészekkel, kik nesztelenül
rejtőzködtek ottan, a kirohanás esélyére tartogattatva.
A nők az ostromlottak miatt kiosonhattak az eltorlaszolt utczákon.
Nagyobb mesterség volt azonban az ostromzárolók vonalán átjutni a
temetőig.
A kik azokban a napokban ismerték Bécset, emlékezni fognak rá, hogy az
auf der Schmelz és Hernals között volt még akkor egy nyilt árok, a hegyi
záporvíz felfogására, elején faragott kövekből, odább palánkokból
készült oldalfalakkal. Nem kellemes hely, de jó mély annak, a ki nem
akarja, hogy meglássák.
Rendes, polgári nyugalmú időkben félelmes lehet éjszaka végig botorkázni
a mély árokban, csak a kétségbeesett tolvaj, a gyermekgyilkos némber, s
gazdátlan eb kereskedik ottan.
Hanem a zivataros idő tisztára sepri az ilyen szemétvermeket.
Most nincsen se tolvaj, se gyilkos: háború van.
A kufárnő vezette utitársnőit a mély árok hosszában, melynek fenekét
buja fű verte fel: hónapok óta nem járt itt eső.
Egy helyen, a hol az oldalfal be volt omolva, elébb felkapaszkodott maga
a kufárnő, óvatosan széttekintett s aztán suttogva mondá:
– Helyben vagyunk.
Legelébb is feladogattatta magának a puttonyokat.
– Ezeket most hagyjuk itten. Elég lesz a magamé. Ott tanyáznak a
huszárok.
Kétszáz lépésnyi távolban az ároktól látszott két huszár alakja, az
őrtűztől megvilágítva. Távolabb meg öt-hat őrtűz égett egy csoportban;
ott volt a temető, a csapat tanyája.
– Nem csalódtunk. Most már Frau Midi előre. Rám nincs ott szükség.
Baradlayné Edith kezét megfogta, s egyenesen az őrtűz felé tartott.
Az őrszem látta őket közeledni; de nem kiáltott rájuk. Egészen közelébe
hagyta jönni. Csak akkor szólalt meg az egyik lóhátról, halk mély
hangon:
– Ki vagy? Megállj!
– Jó barát. Felelt Baradlayné.
– Jelszót!
– «Nyergelj, fordulj!»
Erre a kérdező leugrott lováról, odament a pórruhás nőhöz, s meghajtva
előtte a térdét, tiszteletteljes gyöngédséggel csókolá meg annak kezét,
a nélkül, hogy kezével érintené.
– Kegyedet vártuk, asszonyom!
– Rám ismertél Pál? jó öreg!
– Hála Istennek, csakhogy itt van!
– Hol a fiam?
– Egyszeribe odavezetem. – Hát ez a drága szép cseléd? kérdé Edithre
mutatva.
– Ez is velem jön.
– Értem.
A vén huszár odaadta kantárszárát bajtársa kezébe s gyalog vezette a
temető felé a két hölgyet.
Egy kis fehér ház, a temetőőr lakása máskor, volt ezúttal Richard
haditanyája. Abban foglalt el egy kis szobát, melynek ablaka a város
felé nyilt.
Épen az éjjeli czirkálásból tért haza; zárt ajtóját felnyitá kulcsával,
a gyertyát meggyújtá az asztalon, s azzal boszúsan ütött öklével az
asztalra.
– Már megint itt vannak!
Mik vannak ott?
Ott vannak szépen kiterítve az asztalán a legújabb pesti hírlapok. És
azokban egyes czikkek vörös irónnal aláhúzva.
«Tűzbe velük!»
De még sem tudta őket tűzbe vetni, anélkül, hogy elolvassa.
És azután, mikor elkezdte olvasni, akkor meg épen nem tudta őket a tűzbe
vetni. Ki tudja, hátha a hamuból is feltámadnának.
Oda könyökölt az asztalra, s borus homlokát tenyerébe fektetve, ismét és
ismét elolvasá a jelzett sorokat és homloka még borultabb lett utána.
«Nem igaz! Nem lehet ez igaz!» kiálta fel önmagával küzdve. «Ámítanak,
hazudnak mind! Lehetetlen ilyennek történni a nap alatt!»
Valaki jön. Sietve markába gyűri az olvasmányokat.
Pál úr lép be.
Richard haragosan förmed rá.
– Ki lopta nekem ide megint ezeket az infámis hirlapokat az asztalomra?
Pál úr sarkából kiforgathatlan kedélylyel felel:
– Hogy valakitől ellopjanak valamit, azt értem. De hogy valakinek oda
lopjanak valamit, ez nekem új szó.
– Zárt ajtómon keresztül idecsempésznek az asztalomra minden nap egy
csomó hirlapot! Ki teszi azt?
– Hát én azt sem tudom, hogy mi az a hirlap! Hisz én nem tudok olvasni.
– Hazudsz! Gazember! Talán nem tudom, hogy három hónap óta olvasni
tanulsz vén bolond létedre. Ki tanított olvasni?
– Ne tessék keresni. Épen tegnap halt meg. A trombitás. Kicsapott diák
volt szegény, régen a halál kutyái ugattak belőle. Azt mondtam neki, ne
vidd el pajtás a tudományodat a másvilágra; hagyj belőle nekem is egy
kicsit.
– S minek tanultál te olvasni? vallatá őt szigorral a kapitány.
A vén közvitéz megeresztette a nyakát s keményen odafelelt:
– Könnyen tudnék erre a kérdésre valami mást mondani, mint a mi a tiszta
igazság, ha hazudni akarnék: mondhatnám, hogy szeretnék már egyszer
altiszt lenni, azért tanultam olvasni. De nem mondom. Hanem megmondom,
hogy azért tanultam vénségemre olvasni, hogy megtudjam, mik történnek
odahaza?
– Tehát te is olvastad ezeket itt? Honnan kapjátok ti ezeket?
– Hagyjuk ezt máskorra. Reportom van. Két asszonyember akar beszélni a
kapitány úrral.
– Asszonyok? Hogy kerültek ide? Honnan jöttek?
– A város felől jöttek.
– Hogy eresztette őket át az őrszem?
– A jelszót mondták.
– Ez megint hazugság. Ebben az órában cseréltem a tábori jelszót; azt
még a városban nem tudhatta meg senki. Azt még nem árulhatta el senki.
Pál úr sötét, daczos phlegmával mondá meg az igazat.
– Más jelszóval jöttek be…
– Más jelszóval? Hát van itt az én jelszavamon kívül még valakinek
másnak is jelszava? Hisz itt összeesküvés van! De közé fogok vágni. Azt
a két nőt főbe lövetem!
Richard dühös volt, a kardját verte a padlóhoz; Pál úr pedig olyan
szeliden nézett rá, mint valami jókedélyű nagyapó mérgelődő kis
unokájára.
– Az egyik asszonyság a kapitány úrnak az édes anyja.
Pál úrnak meg volt az az elégtétele, hogy rettenetes haragvó kapitányát
a düh forró lázából egyszerre az ijedelem merevületébe látta átfagyni.
Az ifju szemei elbámultak, ajka nyitva maradt, keze úgy állt meg, a hogy
azt, kardját felkapva, a légbe emelte.
Richard azt hitte, hogy álmot lát, mikor azután a vén szolga felnyitá az
ajtót, s eléje tünt az éj sötétéből először egy szelid, szeretetteljes
női arcz, oly tiszteletre méltó, oly hódolatgerjesztő; és utána egy
másik, kinek tekintetében gyermek-szív, angyalszerelem sugárzik;
mindkettő pórruhában, átázva, sárosan, kimerülten…
A mit Richard néhány percz előtt olvasott azokból az elátkozott
lapokból, a megtagadott mese, a hihetetlen álomlátás, előtte állt. Egy
élő pár azokból az úrnőkből, kiket vérszomjú vad csordák éjnek idején
fáklyával, fejszével megrohannak, kiknek férjeit, testvéreit szemeik
előtt lemészárolják, s kiket irgalmas pórnők álöltözetekben csoda módon
megszöktetnek, s kik gyalog, sárosan, rongyosan, mezitláb futnak tova
égő házaik alul, ijesztő rémül jelenve meg más vidékek ismerősei előtt –
új ismeretlenekül.
Ez a kép állt előtte.
Oda rohant anyjához szótlanul és átölelte, megcsókolta arczát, kezeit.
Mily ázott volt öltözete! mily hidegek arcza, kezei! Nem is kérdezett
tőle semmit.
Edithre pedig oly félve tekintett. Mintha azt hinné, hogy ez nem az.
Talán van még más arcz, mely az övéhez oly nagyon hasonlít? Hiszen
elképzelhetetlen az, hogyan lehessen ő e perczben itt? Félt megtudni, ki
ez?
Nem szólt senki egy szót is, csak valami csendes hang hallatszott, a mit
úgy neveznek, hogy zokogás. A minden beszédnél többet mondó hang.
Richard oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mikor anyját így
látta, így ölelte, hogy nem volt ura magának többé, arczczal oda veté
magát az asztalra, hol ama vészthirlő lapok feküdtek s keserűen nyögé:
– Hát ez mind igaz?!
Anyja bepillantott a lapokba.
– Egy ezredrésze annak, a mi igaz! monda fiának; esküszöm neked arra a
szeretetre, a mivel szivemben hordozlak mindig.
– Ne esküdjél, anyám. Az, hogy te most itt vagy, rettenetesebb
bizonyítvány nekem minden esküvésnél.
És azzal elkezdte az asztalt ütni öklével.
– És most nem parancsol nekem sem Isten, sem ember többé. Egyedül te
parancsolsz, anyám! Mit kivánsz tőlem?
Baradlayné e szóra megfogta Edith kezét s odavonta őt Richardhoz.
– Nézd, itt van az, a ki nekem megmondta, hogy mit kivánok én tőled. Még
ez előtt egy órával magam sem tudtam azt kimondani.
– Edith! suttogá Richard elbámulva, megtapogatá az eléje nyujtott kis
kezet, mely nedves volt az ázott pórköntöstől. Ez Edith keze, ez Edith
arcza. De hogy lehet ez? Hát mi jön még, a mitől egészen megtébolyodjam?
– Lélekcserélő idők járnak, fiam! monda Baradlayné: mindnyájan más
emberek lettünk. Minden kőnek szive van most és fáj. Azt akarták, hogy
annak, a ki fegyvert visel, ne legyen. A szuronyerdőnek anyja van, a kit
úgy hínak, hogy haza. Hanem ez az örök anya néma, nem kiálthat! Tudták.
Azt meg lehet ostorozni, meg lehet gázolni, testét szétdarabolni, nem
kiálthat: fiam segíts! – De nem gondoltak arra, hogy minden egyes
kardviselőnek van egy anyja otthon: és ha kétszázezer anya elkezd jajt
kiáltani, azt majd meghallja a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az
úrnő, ment, írt, beszélt, a hol fia volt. És meghallották szavunkat. És
ez rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a
fiak haza jöttek. Csak te nem hallottál meg minket.
– Hallgatlak anyám. Minden szavadat őrzöm.
– Nézd, itt van egy fiatal leány; apácza-növendék. Ez meghallja, mint
beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét?
Ravaszul, sátáni terv szerint. Akár tesz, akár nem tesz, orgyilokkal.
Már ki van adva egyik részről a parancsolat, hogy elfogják, másik
részről már töltve ellene az orgyilkos fegyvere. És a fiatal leány nem
gondolkozik, mit tegyen? Nem sír, nem esik kétségbe. Vígságot tettet;
megszökik őreitől, éjfélben, éj közepén neki fut a sötét éjszakának,
fekete koromsötét éjben végig futja a város kisértetes utczáit, hogy
feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így
szóljon hozzá: «asszony! fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos
halállal! siess! keresd fel! válaszsz számára valami szebb halált!»
– Edith! rebegé Richard s a leányka hideg kezét homlokához szorítá.
– Én választottam, fiam.
– Mondjad anyám.
– Van még mező, hol az ilyen fiak, ha feláldozzák magukat, anyjuk nem
sír utánuk, csak édes könyeket.
– Mit tegyek?
– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, melylyel előőrseiden
átjöttünk, ez volt: «nyergelj, fordulj!» ha e jelszót kimondod,
megtudod, merre mégy? Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené!
– Úgy lesz.
Richard az ajtóhoz lépett. Pál ott őrködött.
– Eredj, szólt hozzá csendesen; tudasd az altisztekkel az új tábori
jelszót: «nyergelj, fordulj!»
A vén huszár nem szólt semmit, hanem futott.
– Az én koczkám el van vetve, szólt Richard visszatérve anyjához és
kedveséhez. De hát ti veletek mi történik most?
– Ki tudhatja azt? Mindennap él az Isten.
– Ti most már nem mehettek vissza a városba. Azt holnap ostromolni
fogják minden oldalról. Ott vész lesz minden ponton. Én most már rögtön
indulok, a míg sötét van; a zápor segít a harczvonalból eltünnöm. Nem jó
volna-e velem jönnötök a legközelebbi faluig, hol kocsit fogadhattok, s
menekülhettek Magyarország felé. Edithet vidd magaddal, anyám.
Mind a két hölgy tagadólag inte fejével.
– Én, fiam, ismét visszamegyek a városba.
– Anyám! gondold meg, hogy holnap be lesz véve a város, s hogy te el
vagy árulva.
– Nem gondolok semmire. Nekem még egy fiam van abban a városban, s én
visszamegyek érte; ha tűzbe, lángba lesz is borulva és ellenséggel
megtöltve: még is kihozom onnan a fiamat, ott nem hagyom nekik!
Richard eltakarta kezével arczát.
– Oh anyám, milyen törpe vagyok én veled szemközt.
És azután fájdalmasan tekinte Edithre, mintha kérdené, hát veled mi
történik, szélbe dobott virágszál? hová mégy? kihez térsz? milyen
napokat vársz?
Edith megérté a néma kérdés fájdalmas beszédét s megszólalt.
Eddig csak hallgatott.
– Miattam legyen ön nyugton, Richard. Önnek anyja visszakisér engem a
kolostorig. Én oda visszatérek. Ne aggódjék miattam. Megfenyítenek, de
meg nem ölnek. És azután jó helyen leszek ottan. Várni fogok önre. Várni
fogom, míg ön diadal-koszorúsan, győztesen eljön egyszer értem s elvisz
magához. Boldog leszek a várakozásban. Ha pedig azt rendelte az ég, hogy
ön nálamnál szebb menyasszonyt talál, a kit az udvarlói úgy hínak, hogy
«szép halál», akkor legalább tudni fogom, mikor nap-nap után a hideg
kövön térdepelek, miért imádkozom?
Baradlayné e szóknál gyöngéd erőszakkal odanyomta fia kebeléhez a kedves
gyermeket, s míg azok egy fájó ölelkezésben szerelmük szentségére
felesküdtek, az anya reszkető kezét az égre emelve, kényszeríté Istent,
hogy ha néz alá a magas égből, ezt a fogadást látatlanul ne hagyja!
Kinn dobogtak a sorakozó paripák.
– Az idő letelt. Fiam, siess; szólt Baradlayné.
Richard letörlé könyeit: megölelte anyját, s azzal köpenyét nyakába
kerítve, kiment kedveseivel együtt a szabadba.
Az eső folyvást hullott.
A huszár-szakasz rendben állt már a temetőárkon kívül.
Richard felkapott lovára és csapatja elé lovagolt.
Mikor a két nő elhaladt a lovagok mellett, csendesen, de mind egyszerre,
nem kiáltva, csak susogva, egy elfojtott: «éljen» szóval üdvözlék a két
nőalakot. Olyan volt az, mint a szélfuvallat, mind az erdőzúgás, ez a
halk «éljen» sóhajtás száz meg száz elfult kebelből.
«Nyergelj, fordulj!» szólt a csendes jelszó; a csapat megindult. Meghalt
a trombitás, nem volt szüksége a csapatnak trombitaszóra. Eltüntek mint
egy tábor-kísértet.
A két hölgyet pedig elvezeté Pál úr az őrtűzig, hol a kufárnő várt
reájuk. Pál úr a másik őrszemmel hajnalodottig ott fog maradni, hogy a
czirkáló járat semmit észre ne vegyen, s azután vágtatni fog a többiek
után. – Az eső egyre szakad.
– Gondolnánk már a visszatérésre, monda Frau Bábi nagyon kedvetlenül. Ez
az eső nem jó nekünk. Azon az úton, a min jöttünk, nem mehetünk vissza,
az árok azóta megtelt vízzel.
– Előveszszük azt a mesterségünket, a mivel tegnap bejutottunk Bécsbe,
vigasztalá őt Baradlayné. – Egyenesen a bivouac közepébe megyünk, mint
kufárnők, kik enni-inni valót árulnak.
– Hiszen a mi tegnap jó volt, az ma is jó; csakhogy tegnap magunk
voltunk. Aztán ilyen két tisztes asszonyság, mint mi ketten, már könnyen
össze-vissza járhatja a tábort. De most még ez is velünk van!
Edithre mutatott a kufárnő.
– Rajtunk már nem igen kap senki, kivált ha jó mérges képet mutatunk; de
ezen a fiatal cseléden megakad az átkozott szem. Nem azért mondom,
mintha valami baj történnék vele, ha belebódorodunk a lóger közepébe;
hanem attól félek, hogy a milyen kényes és szokatlan az ilyen teremtés,
ha valami pajkos ficzkó egyet csíp rajta, vagy legyeskedni talál
körülötte, elárulja magát, hogy ő kisasszony.
– Oh ne féltsen engem, Frau Mam! biztatá őt a leány. Szolgálónak
neveltek engem!
Itt eszébe jutott, hogy ismerkedett meg Richarddal.
– No hát csak okosan tégy, Léni leányom. Csak kreutzfidél! csak recht
gmoan!
A puttonyaikat felvették. A csatorna-fenéken most már nem lehetett
haladni; a jobb parton sem többé, mert az meredeken emelkedett föl. Egy
gyaloghidon át kellett menniök a tulsó partra, ott egy gyalog-útra
leltek. Frau Bábi azt állította, hogy azon kell előre haladniok; ő
ismeri azt az utat, a veteményes kertek közé vezet, a hol ő már tudja
azután a palánkokon keresztül a járást.
Az eső is esett, sötét is volt. Három-négy óra között járt az idő éjfél
után. Lehetetlen volt magukat tájékozniok, merre járnak. Az volt az
egyedüli útmutatójuk, hogy mikor jöttek, az eső hátba verte őket, most
pedig szemközt veri.
Egyszer aztán hirtelen megállt az eső, felszakadtak a felhők s a
menekülő nők akkor látták, hogy az ostromzárló sereg egyik
főtáborhelyére jutottak.
Jobbrul balrul előttük lovaikon ülő vértesek fehér köpönyegei voltak
kivehetők az éjben.
Visszafordulni késő volt.
Alig húsz lépésnyire előttük állt egy csárdává rögtönzött mezei lak.
Abban jó kedvű lovas katonák ütöttek tanyát. A lak belsejében
kintornaszó hangzott. Talán tánczoltak is?
Egy csoport kinn állt az ajtóban.
A mint a három nőt megpillantották, egy csapat szilaj ficzkó eléjük
szaladt s körülfogta őket.
– Hóha bolond, hóha! kiálta a legelsőnek Frau Bábi, meg ne egyél.
Nagyanyád jön, krumplit hoz.
A vitéz uraknak azonban már egyszer nagyon jó kedvük volt s nem
szomorodtak el a vén asszony arczfintorulataitól, az ifjabbakat is
közrekapták. Egy gonosz szem észrevette, hogy azok között egy szép leány
is van.
– Gyertek be hozzánk, egyet tánczolunk!
Baradlayné odasúgott Edithnek:
– Most el vagyunk veszve.
– Mi hagyján! súgott vissza Edith. De Richard! – Ez itt Palvicz Ottó
ezrede. Ez van kirendelve, hogy Richard csapatját titokban ellenőrizze.
A mint az eső megáll, a mint világosodni kezd, észre fogják venni, hogy
Richard osztálya eltünt helyéről s üldözni fogják. Istenem! Valamit kell
tennünk!
Edith hirtelen félrelökte maga elől a házsártos legényt, ki ruhájánál
fogva a csárda felé ránczigálta s ledobva válláról a puttonyt,
tiszteletet parancsoló tekintettel fordult az őrmesterhez; választékos
úri hangejtéssel szólva hozzá:
– Őrmester úr! Jelentsen be az ezredesnek. Hol van Palvicz Ottó ezredes?
Hozzá vagyunk küldve. Mondja neki: itt van Brigitta.
(– Mit cselekszel? szólalt fel suttogva Baradlayné.)
(– Most hagyjanak mindent rám. Vagy sikerül, vagy elveszünk.)
(– Narische Krédl! dörmögé magában Frau Bábi, kinek ijedtében minden
kreutzfidél kedve kárba ment. Ez most mindnyájunkat a pokolba visz.)
Az őrmester rögtön szétterelte a nőkkel huzakodó legényeket s a
fegyveres őrt szólítva, kivont kard közt kisérte őket a szomszéd
házikóig, oda bebocsátva mind a hármat. Ott az előszobában hagyta őket,
s maga bement az ezredeshez.
Néhány percz mulva ismét kijött.
– A Brigitták jőjjenek be.
Baradlayné és Edith beléptek a szobába.
A főtiszt egyedül volt. Magas, erős alkatú férfi, kemény kifejezésű
vonásokkal, miken jellemzetessé teszi magát a szokatlanul hosszú orr;
mélyen ülő szemei gyanut, ajkszögletei gunyort fejeznek ki.
Elébb hosszasan szemszögezi az előtte álló két nőalakot; csak azután
szól hozzájok:
– Kit keresnek önök?
Edith siet felelni.
– Palvicz ezredest.
– Palvicz csak alezredes, jegyzi meg rá a tiszt.
– Tegnap este lett előléptetve ezredesnek.
E mondat megszelídíti a kemény úr arczát. Gyanuja fogy.
– Honnan jönnek?
– Jerichoból.
– Ki küldi?
– Rahab.
– Kihez?
– Józuához.
A főtiszt helyeslően inte fejével. Mindazok a mondatok voltak ezek,
miket Plankenhorstné soror Remigiának betanított, hogy küldötte hitelt
nyerjen az ostromló táborban. Azt hitték akkor, hogy Edith alszik,
ittas.
– Mit izen?
– A Gibeonita az Emoreussal egyetért.
– Gondolom! – Mennek, vagy jönnek?
– Jönnek.
– Ott leszek!
Palvicz Ottó rögtön parancsot adott a másik szobában levő hadsegédének,
hogy azonnal sorakoztassa az egész ezredet. Maga is utána látott.
A két hölgyet azalatt megkinálta üléssel, míg vissza fog térni.
– Mi volt e szavak értelme? mit beszéltél neki? kérdé Baradlayné, midőn
egyedül maradtak, alig hallható suttogással.
– Jericho – Bécs; Raháb – a zárdafő; Jozua – a tábornok; a Gibeonita és
Emoreus – a huszárcsapat és az aula.
– Te elárultad őket!
– Csitt! Rég szemmel tartják őket. Csak azt nem tudják, mit akar a
Gibeon? átjönni-e Jerichóba? vagy elmenni a Kanahánba? Én azt jeleztem,
jönnek.
Baradlayné még mindig nem értette ezt. Tagjait zsibbadás állta el az
irtózat miatt.
Palvicz Ottó visszatért. Nem lehetett Edithtől kérdezni.
– Hölgyeim, indulunk. Szólt udvariasan a két delnőnek. Azok ismét
felvették puttonyaikat.
– Mit izen ön vissza? kérdé Edith.
– Üdvözlöm Rahabot. A kapunál várom a Gibeonitát.
Azzal kikisérte a két hölgyet, s két gyalog vezetőt rendelt melléjök.
Azok kísérték őket tiszteletteljes távolban, míg a kufárnőt előre
bocsáták egy harmadik gavallér kalauzsága mellett, ki eleve
figyelmezteté a tisztes asszonyságot, hogy ne tessék hátra nézegetni,
mert úgy járhat mint Lóth felesége.
Egyszer aztán csak elmaradt tőlük mind a három, mikor a lerchenfeldi
kapuhoz közel értek.
Mikor a pusztán hagyott torlasz előtt megálltak egy perczre megpihenni s
puttonyaikat letették a kőhalmazra, akkor azt kérdé Baradlayné Edithtől:
– Most mi fog történni?
– Az, hogy Palvicz vértesei a Bécs felé vezető utat tartják reggelig
zárva Richard előtt, s mire észre fogják venni csalatkozásukat, akkorra
Richard négy órai szökő utat nyert előttük, s többé be nem érik.
– Remek leány! szólt Baradlayné ölébe takarva a gyermeket. Úgy hiszek
Istent az égben, a mint hiszem azt, hogy eljön az idő, a mikor a
Baradlay-ház kapujában az én térdem lesz az, a hova lábadat legelőször
leteszed, mikor a kocsiból leszállsz. – De milyen hosszú út van még
odáig mind a hármunkra nézve!
– Induljunk neki, asszonyom.
– Mért nem mondod: «anyám»?
– Hadd ne mondjam. Babonás vagyok. Azt hiszem, hogy a ki örül akkor,
midőn szomorkodnia kell, olyan vétket követ el, mint a ki a templomban
elneveti magát. Ne legyen nekem addig örömem! Ki tudja, hátha abban a
perczben, a mikor azt mondanám önnek «anyám»: már nem volna anyám, nem
volna fia. Hagyjon meg engem babonáimban: kisérjen el a kolostor
ajtajáig.
A két nő elkisérte Edithet a kolostor-kapuig, s midőn ott bebocsáták,
Edith póröltönyét, puttonyát saját puttonyába emelte Frau Bábi, s
tovasietett úrasszonyával.
A hazaérkező Edithet az elszörnyedés hangja fogadta a kolostor
refectoriumában.
Az egész személyzet nem hunyta le szemét az éjjel, úgy megzavarta őket a
jelenet, mikor soror Remigia egyedül hajtatott be a kolostor udvarra, s
a hintó nyitva hagyott ajtaját meglátták s kérdezték tőle, hogy hát
Edith hová lett?
A rémületet fokozta az a helyzet, hogy még csak lármát sem lehetett ütni
a keresésével.
Már pitymallott, mire visszakerült. Minden oldalról reá rohantak. Hol
volt? hol járt?
– Majd estére megmondom, addig nem.
Hallatlan elvetemültség.
Mikor a feddés, fenyegetés nem használt: a fenyíték került rendre. Edith
azt is meghagyta magán történni.
A jámbor szüzek elborzadtak, mikor vetkőztetni kezdék, s minden ruháját
sárosnak, tépettnek találták, mint a ki a városon kívül csatangolt. De
nem tudták belőle kivenni, hogy hol járt.
Elővették a virgácsot, a flagellumot, de nem használt sem a vessző, sem
a gombos szíj. A fiatal leány, mikor szűz testét vérig sujtá a megalázó
vessző, összeharapta fogait s csak magában mondá minden ütés után:
Kedves Richard! s addig mondá, míg azután egyszer a fájdalomtól elájult.
Mikor ismét magához tért, már akkor ágyban feküdt, egész teste
flastromokkal beraggatva. Láza volt.
Hanem a láz daczára is észre tudta venni, hogy a nap alkonyatra járt. A
többi időt átaludta.
– No már most megmondom hol voltam! monda a körülállóknak. Az éjjel a
huszár-őrtanyán voltam. Ott töltöttem az időt a kedvesem, a kapitány
szobájában. Már most tessék ezt tovább mondani.
Az apátnő összecsapta a kezeit e rettenetes felfedezésen. Dehogy mondták
ezt el bárkinek is! De úgy eltitkolták, hogy még nesze se menjen ki e
falak közül. Hiszen vége lenne az egész testület jó hirének, ha ezt
megtudná valaki.
Hanem ebből aztán azt is megtudhatta az apátnő, hogy miért izente neki a
reggel hét órakor útnak indított küldötte által azt a hizelgő mondatot
Palvicz ezredes, hogy a magas mennykő üssön az egész apácza-kolostorba?
Tudniillik, hogy mikor a soror Remigia által informált küldöncznő
elmondá az ismert jelszavakat az ezredesnek s aztán figyelmezteté, hogy
nemsokára jön a Gibeonita anyja álruhában, fiát rábeszélni, hogy hagyja
el az ostromló tábort, – akkor Palvicz dühösen kiáltott fel:
– Az ördög elviheti a dolgot! Akkor már meg is szöktek. Én magam
nyitottam nekik utat, s kisértem az ellenfél kémeit a kapuig. Csak azt
tudnám, hogy ki volt az a szoknyába öltözött kicsi ördög, a ki engem a
hosszú orromnál fogva ide hurczolt?
Azt persze nem mondták meg neki soha.