Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép.
Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor
már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett,
mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy
perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni.
Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis
ijedelmes szavakat.
Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.
Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja az a félelmetes ember!
Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt
mondva, hogy estig nem jön haza.
Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog
rátalálni Ödön.
Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s
be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.
Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai
kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus
dolgokról.
Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.
Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?
Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak
a férfiak.
Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi
fiatalságnak.
Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.
Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki
egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette
asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.
– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka,
Goldner Friczi: épen emlegettünk.
– Miben szolgálhatok? kérdé aulicus szólásformával Jenő.
– Tudd meg bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!
Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.
– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio
azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel
túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a
szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A
szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a
legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A
múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek,
gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak
Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat
kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel;
beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a
mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e
félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével
visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való
pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a
beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz
küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel
azt saját testeinkkel!
No csak ez a biztatás kellett meg Jenőnek!
A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni
magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús katonaság kereszttüze közé,
hogy ott összemorzsoltassa magát!
Ehez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.
Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még
haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.
Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja,
akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.
Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett,
hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele
sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn
tegye le szállásán.
Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen
volt rá nézve annak minden mozzanatja.
Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s
Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus
szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.
A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem
csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve
vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva,
égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb
eszmék ülték diadalukat.
A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel,
gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a
fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az
utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az
utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az
utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.
Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre hatolást. Egész
szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó
szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren
keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő
krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.
A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály
huszárság.
A lovas csapat vezetője Baradlay Richard, százados.
Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti
kaszárnyába.
Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott,
nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a
kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike
volt.
A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi
társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért,
hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt
hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová
Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.
Ebben Richard meg is nyugodott.
Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen.
Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek
háborítaná a gyermek nyugalmát?
Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette
azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon
mélyen a titkába.
A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített
tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő
csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos
koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat
kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.
Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott
iminnen-amonnan.
Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is
tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.
A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt:
a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.
A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön
siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire
fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az
ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza
el magát s védje életre-halálra a positióját.
Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és
czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása
szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák
és terek békéjének fentartása iránt.
A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek
kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.
Richard kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát?
Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy
csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az
haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében
másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott
felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék
szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha
elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált
légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig
ugyan nem volt gusztusa.
Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a
dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt
oda a városnegyed másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép
szerével nyugalomra terelte a népet.
A vitéz urakat nagyon boszantotta már ez a mulatság.
Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat
hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival
hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat
mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül
sem valami hires türelmét.
Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak
bele egymásba azon melegében.
Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért
annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.
Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot
öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött
egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.
Richard csak nézte csendesen, hogyan közelednek.
– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?
– Tessék! szólt Pál úr odanyújtva makráját kapitányának.
– Gyújtsunk rá fiúk! mondá Richard. Aztán nézzük el, mi lesz belőle?
E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán
egy fegyveres alak jött sietve.
Ezt az egyenruhát sem látta még Richard ez ideig.
Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a
galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy
fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és
vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.
Az érkező kardos alak egyenesen oda siet Richardhoz.
– Légy üdvöz, bajtárs. Éljen a rend, éljen az alkotmány!
Richard nem bánta: hadd éljen.
A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott
kezet.
– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az
aula második zászlóaljánál kapitány.
– Úgy? akkor hát tiszttársak vagyunk.
– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?
– Remélem.
– Tehát éljen a testvériség!
Újból megrázták egymás kezét.
– Mi jót hoztál, bajtárs? kérdé Richard.
– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el,
melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart
lecsendesíteni.
Richard nagyon megcsóválta a fejét.
– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal
folyvást csendesítem s egyre növekszik.
Az ifju vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalabriaival.
– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs.
Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni
fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt
a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most
örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni,
ölelkezni, elcsendesülni.
– No, erre hát kiváncsi vagyok.
– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg
ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet
egyedül cselekedni.
– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen,
mert visszajönni majd nehezebb lesz.
– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.
– Baradlay Richard.
– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk
meg a barrikádokon.
– Az én öcsémmel? Jenővel? A barrikádokon?
– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a
Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.
De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe
nézhessen a beszélőnek.
– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?
– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb
hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők
ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják
ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része
diadalainkban.
Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s
kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.
– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság
mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?
Fricz önelégült mosolylyal viszonzá:
– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most
föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a
szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A
szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük
figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének
azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet
irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s
ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.
– No, elhiszem. És az öcsém Jenő is köztetek van?
– Az elsők között.
– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az
oldalán, pisztolylyal az övében?
– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta
és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.
Richard hihetlenül rázta fejét.
– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik
összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet
fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel
letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat
választottam; a többiek még késnek.
– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit
eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most
ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor
se hiszem el egészen.
A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő
talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös
füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként
látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell
küzdenie.
Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős
ellenségeitől feluszított csorda ez!
A mint át lett hidalva a pálinkától lángoló utcza, omlott a Sisere hadja
a kolostor előtti térre.
Egy kloaka áradéka, melybe borzalom belemártani a tollat, hogy le legyen
irva.
A vele találkozót legelőször is a bámulat ragadja meg: honnan kerülhet
elő a civilisált világ közepett ily tömeg vadember? – Ennyi rongyba
öltözött, tépett, kifordított alak? A tisztátalanság, a nyomor, a
fénykerülő undor ennyi változata? Hol rejtőznek ezek, mikor csendes idő
van? Közöttünk, alattunk élnek-e? és hogyan élnek? a munka tisztessége
nem látszik rajtuk. Ezek a világvárosok élődijei; egy tábor koldusokból,
tolvajokból, a börtönök szökevényeiből, utczai örömleányokból, és a
pálinka-bódék áldozataiból. És mindez együtt, egy rakáson! Hogy kerültek
ezek össze, ki gyűjtötte őket csoportba; ki izgatja, ki uszítja őket a
nyugalmas polgárok házai ellen? Ki prédikálja nekik, hogy egyik ember
csak azért szegény, mert a másiknak van valamije? Ki adta kezükbe a
vörös zászlót, mikor a szabadság fehér zászlói lobognak?
A polgár, a nép embere egy arczot nem ismer közülök.
Mikor előrohantak a füst és eltaposott láng közül, maga Goldner Fricz is
megrettent előttük.
Nem ez az óriás az, a kinek ő azt mondta: most kelj fel! és fölkelt, s
ha azt mondá neki: most nyugodjál el: elnyugodott.
A csoport közül egy magas, óriási alak vált ki; épen oly rongyos, mint a
többi; arcza füsttől fekete, kezében öles vasrúd, mit úgy forgat feje
felett, mint nádpálczát; első volt, ki a lángoló borszesz-tócsán
keresztül gázolt, s a hányat lép, minden lábnyomán egy-egy égő folt
marad hátra. Vakon rohan elé.
Hanem a mint meglátta a szemközt álló huszárságot, hátratoppant, megállt
és bevárta, míg hadai utána zúdulnak, akkor a felemelt vasrúddal a
kolostorra mutatva, felordított bestialis rekedt hangon:
– Tűzbe az apáczákkal!
A tömeg vérittasan üvöltött utána.
Hanem az üvöltésen keresztül recsegett a lovasság trombita-hangja, a
készülőt jelentő parancshang, s ez lohasztá a tömeg tüzét.
– Az égre kérlek, bajtárs, szólt az ifjú aulista Richardhoz; ne adj jelt
az összeütközésre. Kerüljük a vérontást. Én megkisértem a nép szívéhez
szólni.
– No hát szólj, mondá Richard. Melletted maradok.
És még csak kardját sem húzta ki, sem lovához vissza nem sietett, hanem
szívta tovább havannáját.
– Jer, állj ide fel mellém, szólt Fricz. Ebből megérti a nép a
testvériséget, mely polgárok és katonák között fennáll. Itt mellettem
sérthetlen, megszentelt helyen állasz.
Richard felment Friczczel együtt a kolostorkapuhoz, melyhez négy lépcső
vezetett, annak a küszöbe szószékűl szolgált Fricznek.
«Testvérek!» kezdé Fricz.
És azután beszélt nekik szép dolgokat, szabadságról, alkotmányról, a
polgárok kötelességeiről, a reactio fondorlatairól, hazáról,
fejedelemről, dicső napokról.
Hanem bizony azon a megszentelt helyen azért épen nem voltak
életbiztosítva; egy-egy krumpli, egy-egy tégladarab csak úgy koppant a
fejük felett, a mivel a hallgatók a beszédre a maguk észrevételeit
megtenni siettek. Richard csákója is kapott belőle egyet-kettőt.
Egy-egy átalános felordítás el-elnyomta az ifju népszónok beszédét, úgy,
hogy annak szünetet kellett tartani.
– Pajtás, nekem már elég volt a krumpliból, mondá Richard az ifju
aulistának; beszélj a testvéreiddel, ha tudsz; mert bizony mindjárt én
fogok velök beszélni. Én tudok.
– Nehéz a helyzet, mondá Fricz, izzadt homlokát törülve; – a nép fel van
bőszülve a papok ellen. A ligurianusokat már elkergette, s most azt
hiszi, hogy minden kolostort le kell rombolnia. Népszerűtlen dolog az
apáczákat védelmezni; de az ember azt tekinti, hogy nők, s nők irányában
a forradalom is udvarias.
– De azt látom, mondá Richard, a zárda ablakaira tekintve. Azok már mind
be voltak hajigálva. Szerencsére belülről fatáblák védték a szobákat.
A nép aztán kezdte a huszárokat is hajigálni; a lovak közt nyugtalanság
támadt.
Mikor Fricz újra rákezdte a szónoklatot, már akkor ketten szónokoltak, ő
és a vasrudas óriás, a zúgó tömeg egyiknek a szavából sem hallhatott
semmit.
Ekkor a katonaság felőli járdán egy új alak csörtetett elő, kinek
láttára felderült Goldner Fricz verítéket hullató arcza.
– Ah, itt jön valahára!
Ki jön, mi jön? Egy furcsa bizarr alak. Ez is diák, roppant hórihorgas
termet, kalapja mellett három szertelen nagy strucztoll tánczol; arcza
síma, sovány, piros, hatalmas nagy orral a közepén; vállán tenyérnyi
széles háromszínű szalag és arra egy kicsiny kis koczperd egész a hóna
alá felkötve, hogy el ne essék benne. Hosszú haja repül utána.
A nevezetes férfiu rohamlépésben sietett a kolostorajtó előtt állókhoz s
egy ugrással ott termett mellettük.
– Isten áldjon, bajtársak. Itt vagyok már, nem kell semmit félni.
Mausmann Hugó, bajtárs uram! Főhadnagy a második légiónál. Meggyült
önöknek a bajuk? Elhiszem. Fricz barátom remek szónok. De csak tragikus
szónok. Tragikus helyen ő a maga helyén van. De ismerni kell a
publikumot. Ide Hans Sachs kell, nem Schiller. A ki a népet meg tudja
nevettetni, az a győztes. Majd meglássa ön. Mikor én elkezdek versekben
beszélni, hogy tátva marad a szájuk, hogy fognak bámulni, tapsolni és
végre felkaczagni, akkor aztán oda viszszük őket, a hova akarjuk.
– No hát láss hozzá, bajtárs, hogy megnevettesd a publikumodat, mert én
majd megtalálom őt ríkatni.
Mausmann Hugó előre lépett az emelvényen, s hosszú kezét kiterjesztve a
nép felé, komikus pathoszszal inte, hogy engedjék szóhoz jutni.
S a mint előhúzta zsebéből tubákos pikszisét, ujjával rápeczczentett,
egyet szippantott belőle, ez a furcsa bevezetés csakugyan annyira
meglepte a háborgó tengert, hogy egy perczre lecsendesült.
Mausmann Hugónak alkalma lett rákezdhetni végeszakadatlan klapáncziáit,
a miket ő versben beszélésnek szokott nevezni, csak úgy jött egymásra a
«Brüder» – «Güter» – «die Freiheit» – «sich freut heut «, – «Metternich»
– «schmetter nicht», – «minister» – «hin ist er», míg egy fordulatnál
erre, hogy «braven Cavalleristen» ez a rím következett, hogy «hoczta
Iszten», s hogy a testvéri szövetkezés látható is legyen, az
improvisator emphaticus elragadtatással ölelé keblére a huszárkapitányt.
– Pajtás! Még ennek sem nevetnek, monda neki Richard, ki azt bámulta
legjobban, hogy a szónok fel sem veszi, hogy a testvéri csók alatt
Richard égő szivarát saját arczához sütötte.
Hugó mondta tovább a verseket; de már nem akarták hallgatni.
«Le a papok védőivel! Tűzbe az apáczákkal!» hangzott minden oldalról, s
megindult a hajigálás, a népies projectilek mindenféle nemeivel.
Egyszer aztán egy tojással úgy találták el a szónok ifju orra hegyét,
hogy annak szeme, szája tele lett a tartalmával.
– No most, erre mondj kadencziát, bruder!
Erre aztán csakugyan elkezdtek nevetni; csakhogy ez a röhej a brutalitás
diadalkaczagása volt a megbukott fölött. Röhögtek rajta, a hogy szokott
röhögni a kegyetlen mob a kötélről leesett komédiáson, ki nem tud
fölkelni a földről.
Ez a diadalröhögés a végső fenyegetés hangja volt a lázadó
szörnyetegtől. Ez már most szét is fogja azt tépni, a kit
kikaczaghatott.
Richard kapitány elveté szivarcsutáját s indult a lépcsőn lefelé.
Fricz eléje állt, átölelte és nem bocsátá.
– Bajtársam, testvérem, ne tedd azt! Ne adj jelt a vérengzésre. Nem az a
vér aggódtat, a mi kihull, hanem az a gyűlölet, a mi kikel belőle.
Nekünk nem szabad egymást gyűlölnünk. A te kardodnak nem szabad a mi
népünk vérét megkóstolni. Egy oltárunk van; ne áldozzuk meg rajta
egymást. Még lehet békés úton segítenünk.
– Hogyan?
– Eredj fel te az apáczákhoz; beszélj a fejedelemasszonynyal.
Keresztyének, szent szűzek, nem akarhatják, hogy az ő világi uraságokért
százak vére omoljon s két ország, két nemzet átkozott harcza
megkezdődjék. Nem; nem akarjuk, hogy ők martyrok legyenek; de
meneküljenek innen. Az oldalajtó huszáraid által szabadon van tartva,
azon keresztül elmenekülhetnek a belvárosba. Hisz kincseik nincsenek; a
mi féltőjük van, könnyen magukkal vihetik. S ha egyszer üres lesz a
kolostor, a nép küldötteit felvezetjük oda magunk. Megmutatjuk nekik,
hogy itt nincs senki, a kin boszút álljanak, s nincs semmi, a mit
prédára vessenek. Az épület pedig az államé. Felirjuk a falakra,
felirjuk a kapukra, hogy ez az állam vagyona. És nem fogják lerombolni.
Nem sokára megérkeznek többi barátaink; a nép közé fogunk vegyülni:
felvilágosítjuk, lecsillapítjuk, megnyugtatjuk őket. – Az égre kérlek,
ne húzd ki azt a végzetterhes kardot hüvelyéből. Eredj te, beszélj az
apáczákkal. Én addig itt maradok Mausmannal, s feltartom a nép dühét,
testemmel, lelkemmel. Míg visszajösz, a két vihar között állunk.
Richard megszorítá az ifju diák kezét.
– Ti bátor fiuk vagytok: derék gyerekek! Jól van. Ráállok a tanácsodra.
Te beszélj a testvéreiddel, én majd addig beszélek a nénéimmel.
Richard respektálni kezdé azt a tiszteletreméltó bátorságot, a melylyel
egy pár ilyen fiatal ember odaveté magát a háborgó néptenger közepébe, s
puszta szóval, szép beszéddel igyekezett a balvégzetű összeütközést
elhárítani.
Ráadta a fejét, hogy segítni fog nekik becsületes szándékukban.
Visszament a zárda kapujához s bezörgetett rajta.
A vén kapus ott leste az ajtóban a dolgok kimenetelét s azonnal
bebocsátá, a mint Richard megnevezte magát.
Azután ismét bezárta mögötte az ajtót, s utasítá, hogy merre menjen fel
a lépcsőn, melyik folyosón előre, ha a fejedelemnővel akar beszélni.
Richard, míg a lépcsőkön felhaladt, végig tanulmányozta magában, mit fog
a zárdafejedelemnőnek mondani? hogyan világosítja fel őt a veszélyről?
mint magyarázza meg neki, hogy miért kell a népet kimélni? miért
szükséges meghozni azt az áldozatot, hogy az okosabb engedjen?
Kicsit restellte, hogy katona létére azt kell vallania nők előtt, hogy
nem húzhat kardot a védelmezésükre. Hányszor tette ezt egy görbe
tekintetért! Hány párbajban osztott sebet vitéz ellenfeleknek egy
kontratánczban fogamzott apprehensióért! – Hanem hát azzal csendesítette
le magát, hogy az apáczák nem nők, hanem valami olyan lények, a miknek
nincsen nemük.
A folyosón végig haladt, a nélkül, hogy szemközt jövővel találkozott
volna.
Az apáczák mind a refectoriumban voltak összegyűlve.
A refectorium ablakai az utczára nyíltak, s annak belső táblái mind be
voltak zárva; az egész terem egyedül a nyitva maradt ajtón át kapott
világosságot.
A mint Richard e férfi-nem-tapodta küszöbön megállt, megrendítő
jelenetnek volt tanuja.
A terem közepén feküdt haldokolva egy apácza. Régóta idegbajban
szenvedett, a mai nap rémjelenete elhatározta halálát. Az ijjedelem, a
kinn tomboló, őrjöngő zaj ideges görcsöket idéztek nála elő. Társnői
ápolva, vigasztalva csoportosultak körüle.
S e martyrologiai jelenet közepett, a sírbolti világításban, azon szűz
alakok között, kik a halálvonagló apácza körül térdepeltek, egy ismerős
arczot pillanta meg Richard; egy arczot, melynek láttára minden csepp
vére fellázadt ön szíve ellen.
Edith volt az.
Ebbe a zárdába küldték őt nagynénjei a jegybenjáró év leteltéig.
A leány is ráismert kedvesére s egy pokolból megváltott üdvözülő
örömével repesett tekintete a délczeg ifju arczán.
A priornő magas, szikár, büszke alak, szigorú tekintettel lépett a
kapitány elé s nyugodt, szenvtelen hangon kérdezé tőle:
– Mit akar ön?
Richardnak e pillanatban minden gondolat szétszaladt a fejéből, a mit
idehozott.
A helyett, a mit gondosan kiformált agyában, azt felelé a priornőnek:
– Legyen ön nyugton, fejedelemnő. Esküszöm önnek az Istenre, hogy
szétverem innen azt a csőcseléket!
Az ablaktáblákon már akkor zuhogott a kőzápor, mint a jégeső kopogása.
Richard szeme még egyszer találkozott Edith rémült tekintetével. A harag
elállta minden izét; látta a haldokló szűzet a márványpadlaton heverni,
görcsös halálrángások között; látta kedvesét kétségbeesett tekintettel
felé nyujtani összekulcsolt kezeit; és hallotta a szűzvér-ivó szörny
bőszült ordítását kinn az utczán s egész lelke felháborodott rajta.
Nem várta azoknak válaszát, a kikhez beszélt; megfordult, lerohant a
lépcsőkön; felszakítá a zárda ajtaját, jobbra-balra taszította az útját
álló két ifju aulistát, rohant paripájához, felveté magát a nyeregbe; s
azzal előre ugratott a nép elé, kirántva kardját, a jó Albohacent.
Egy tekintetet vetett fel a zárda ablakaira, s úgy tetszett szivének,
mintha az egyik ablaktábla félig kinyilnék s azon kinézne valaki. Talán
épen Edith?
No ha ide néz, hát lássa meg, ki az a férfi, a ki őt szereti?
A mit Richard mondott a gyülevésznek, az csak két szó volt:
«Takarodjál, csőcselék!»
Elbizakodott vad röhögés üvölte választ szavaira.
Akkor Richard kardját megvillantá feje fölött; a trombita sebes rohamra
harsogott, s Richard odavágtatott, hol a nép dühe legjobban lángolt:
egyenesen neki a bujtogató népszónoknak.
A roppant óriás felemelte a vasrudat kezében s megcsóválta azt a
levegőben, csak úgy zúgott.
Richardnak úgy tetszék, mintha a zárda félig nyilt ablakából egy velőkig
ható sikoltás vegyülne a zivatarba.
A vasrúd süvöltve csapott le a lovagra.
Richard előre nyujtott ököllel, feszült karral fogta fel az ádáz
csapást.
Dicsőség Albohacen vasának, de dicsőség az ökölnek is, mely azt markolva
tartá – a két szörnyű vas szórta a szikrát, mikor összecsókolódott; de
az Albohacen kiállta a próbát, még csak meg sem csorbúlt.
Az óriásnak nem volt ideje még egyszer felemelni a vasrudat, a másik
pillanatban le volt gázolva a földre.
S öt percz mulva üres volt az utcza.
A bősz csorda szétfutott a szél minden tájékába, a mint a lovasság
közéje rohant, elhajigálta zászlóit, fegyvereit; rohant, bujdokolt, ki
merre látott, hallgatva, nem kiabálva többé, még a ki sebet kapott és
lerogyott is, holtnak tetteté magát és megnémult.
A távoli utczákon csak a robogó lovasság patkóinak dübörgése verte fel a
csendet. A futó nép szava elhalt.
Richard lovasaival végig verte a futókat a hosszú utczán a vámvonalon,
míg embert talált maga előtt, míg el nem fogyott előle minden élő
teremtés, menekülve oduiba, a honnan előkerült.
S akkor megint vissza.
Gyors lovának nem ért az egész csapat nyomába. Ő maga előre nyargalt
egyedül, ellenséget keresve büszke tekintetével; utána hű lovásza s
azután a trombitás, ki riadót fújt nyomában; messze elmaradva a lovas
szakasz.
Mikor másodszor elnyargalt a zárda előtt, egy lélek sem volt már a
téren. A zárdának egy ablaktáblája nyitva volt, s azon keresztül a
rácsozaton át még egyszer megpillantá Edithet.
Hogy nem jön most szemközt még egy új ellenség!
Csak kivánni kellett és megjött.
Alig gyülekezett össze a vámvonalt végig seprő huszárság a szétkergetett
had üldözéséből, midőn az ellenkező irányban új zaj verte fel az
utczákat; közeledő néptömeg zaja.
Annak, ki még e zsivaj jellegével nem volt ismerős, magától ki nem
lehetett találni, hogy mi az?
Először is szabályszerű katonai lépések robaja.
Azután egy keserves ének a marsellaise dallamára.
Közbe egy rekedt dob el-elmaradozó pörgése.
Mindez összevegyülve a kedves utczai fiatalság gyermekhangú
vivátozásával.
Az utczán végigrohanó bőjti szél porfellege nem engedi kivenni a
közeledő tömeg mivoltát, csak a szuronyok villogása látszik és azok
között egy repkedő fehér lobogó, mely saját háromszínű szalagjaival
pofozkodik a levegőben, mintha nem értenének valami dologban egyet.
Tehát valami rendes fegyveres csapat közelít.
Ellenség-e? szövetséges-e? azt sem lehet tudni. A szél veszettül kavarja
a port, szemetet s vágja a közeledők szeme közé s mikor eltánczolta
fölöttük porkavaró keringőjét, a két fegyveres csapat akkor látja meg
egymást, száz lépésnyi közelségben.
Most azután Richard igazán nem tudja, hogy mik ezek?
Sorban és hadi rendben felvonuló fegyveres férfiak, vállaikon szuronyos
puskákkal, oldalukon tölténytartókkal; de még sem katonák. A hány,
annyifélekép öltözve, fövegeik köcsögkalap, ernyős sipka, utazó süveg:
ki frakkban, ki kabátban és mindenkinek fehér szalag a balkarján
keresztül kötve. Ez nem lázadó csőcselék.
– Kik vagytok? szólítá meg a fegyveres csapatot Richard kapitány,
előlovagolva.
– Nemzetőrség; felelt önérzetteljesen a csapat élén járuló domborodott
alak; valószínűleg a csapat őrnagya.
– Mit akartok? kérdezé Richard.
E bizony furcsa kérdés volt. Az érdemes nemzetőrmajor, különben derék
szattyáncserző mester, olyan egyszerre nem is találta el rá a feleletet.
De ott voltak már a seregnél Goldner és Mausmann barátaink egy csapat
aulista élén s megadták a feleletet, rázendítve az előbb énekelt
marsellaise dallamát, melyre egy igen békeszerető vers volt alkalmazva,
a miből megtudhatta, a ki a szövegre figyelt, hogy e derék csapatnak
semmi egyéb szándoka nincsen, mint a renddel párosított szabadság
zászlóját lobogtatni; fegyverei fényével a sötétség hydráit oduikba
visszaűzni; a népeket egymással testvérileg összeölelkeztetni.
Richard végig várta a kardalt, mit Fricz és társai válaszul elzengtek.
– De már most szeretném prózában és recitativo is meghallani, hogy mi
járatban tetszik lenni?
Az őrnagy rátalált a nehéz feleletre.
– A békét és rendet helyreállítani.
– Hát – tessék, szólt Richard átkozott phlegmával.
Az emberséges nemzetőr főtiszt zavarodva tekintgetett maga körül. Mit
«tessék»? Mit csináljon ő azzal a szóval, hogy «tessék», mikor az
utczát, a milyen széles, akként állja el előtte a huszár-csapat.
Keresztül csak nem repülhet rajtuk. Kénytelen volt tanácsot tartani a
táborkarával, hogy mit szóljon erre megint?
Izzadt bele a homloka. Hiszen nem vezényelt ő csapatot máskor, csak
úrnapján a processiók alkalmával.
– Hát igen. Tudja kapitány úr. Azt értettem, hogy az ön
együttműködésével.
– Vagy úgy? Van önnek számomra napi parancsa?
No még ez a kérdés kellett a jámbor őrnagynak, hogy egészen elmenjen a
kedve az egész hadművelettől. Fricz és Mausmann odaugrottak a segélyére
s sugták neki, hogy mit válaszoljon. – Persze, hogy van. Az aulától és a
nemzetőr-parancsnokságtól.
– Nem ismerem azokat az urakat.
Az őrnagy most már haragba kezdett jönni.
– De kapitány úr!
– Ne tessék tűzbe jönni, őrnagy úr; ezzel a kérdéssel tisztába kell
jönnünk; mert ha közre kell működnünk, akkor vagy ön rendelkezik velem,
vagy én rendelkezem önnel; s erre valakitől rendelettel kell birnunk, a
ki mind a kettőnknek parancsol.
– De hát mit csináljunk?
– Tessék valakit elküldeni vagy a főhadparancsnoksághoz, vagy a
hadügyminiszteriumhoz, a ki előadja az itteni állapotot, s az hozzon
nekem valami rendeletet, a mihez tarthassam magamat. Addig pedig
megmaradunk a helyeinken; mi a nyeregben, önök a glédában.
Ezt az ajánlatot bizony el kellett fogadni.
Az őrnagy nyargonczul küldé a legszerényebb két ifjút mind a két
nevezett helyre: Mausmannt a főhadparancsnokhoz, Goldnert pedig a
hadügyminiszterhez, hogy adják elő saját belátásuk szerint az itteni
dolgok helyzetét, s a szerint eszközöljenek a kapitány úr számára
rendelkezési szabályokat.
Saját belátásuk és fölfogásuk szerint!
Csakhogy az a saját felfogás lehet két különböző dolog; a szerint a mint
különböző szemüvegeken keresztül néz két különböző szempár. Nem kell
elfeledni, hogy Goldner rajongó, idealista, magasztos kedély; Mausmann
pedig utczai poéta, ki legszebb versei közben záptojást kapott jutalmul
a publikumtól, a mi egyike a legkedvezőtlenebb benyomásoknak.
Míg a két nyargoncz odajárt, azalatt a két csapat ott táborozott a
kolostor előtti tér két oldalán.
Richardnak minden ízét átvillanyozta az a gondolat, hogy Edithnek minden
haja szálát az ő kardja védelmezi.
Ha ezzel a gondolattal el nem lett volna telve, bizony könnyű szerrel
átengedte volna a nemzetőrségnek a kolostor oltalmát. Hisz azzal lerázta
volna saját magáról a felelősséget. Ám lássa légyen a nemzetőrség,
megvédi-e, s hogy védi meg az apáczákat?
De Edith ott volt!
Ennek a kapunak az őrségét mindenkinek át nem fogja engedni!
Két jó óra telt bele, míg a nyargonczok visszaérkeztek.
Mind a kettő hozott Richardnak pecsétes levelet.
Legelőször azt olvasta el Richard, a mit Mausmann hozott neki a
főhadparancsnoktól.
Huh de fel volt paprikázva ő excellentiája. Hogy lehordta a kapitányt
azért a lágyságért, hanyagságért, a mit ez ideig tanusított. Miért nem
vágott rögtön közbe? Minek hagyta a zendülést ennyire nőni? Kötelessége
lett volna rögtön lőni, vágni, mindent eltiporni.
Jövőre a legszigorúbb felelősség terhe alatt ehhez tartsa magát. Az
ördög fiának se irgalmazzon!
«No ez jó egynek.»
Lássuk a másikat: hát a hadügyminiszter levele mit mond?
No hiszen abban volt még csak lehordva Richard azért a szeles
hebehurgyaságért, hogy minek vágott időnek előtte a nép közé, minek
idézett elő vérengzést, mikor az egész kravallt puszta fegyveres
demonstratióval el lehetett volna nyomni. Ezuttal szigorúan
megdorgáltatik. Jövőre pedig több észszel és tapintattal járjon el
hasonló esetekben. Ha az angyalokat húzzák is le lábaiknál fogva az
égből, még akkor se kezdjen verekedést.
Richard kapitány keblébe dugta mind a két levelet. Aztán megfogta a
kardját, a jó Albohacent, egyik kezével a markolatánál, másikkal a
hegyénél, s meghajtotta, hogy ívet képezett, s így szólott hozzá
magában:
«Kedves jó kardom, ha te nem volnál az én utolsó, egyetlen jó barátom,
bizony ketté törnélek mostan.»
Azzal oda lovagolt a nemzetőr-tiszt elé.
– Uram. A rend helyre van állítva; tessék azt tovább fentartani.
S megfordulva a lovával, jelt adott huszárainak a visszavonulásra.
– Kár! dörmögé a bajusza alatt Pál úr. Egy füst alatt már ezeket is
szétverhettük volna.