– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Könnyen lehet a tekintetes úrnak liberálisnak lenni, kinek van
háromezer holdja ide lenn alföldben; de nekem van három falum odafenn
(közbeszólás: «a holdban») nem holdban, hanem Saros, meg Zemplin
vármegyében, a kiből áll gazdagsagom. Aztán ha jobbágyot felszabadítunk,
akkor én menjek kapalni mind az öt kisasszonyommal magam? – Ha én
parasztnak születtem volna, soha se nem kivánkoznám más lenni, mint
paraszt. Az annak valoságos gyönyörűség. Minek akarunk őtet
gyönyörüsigitől megfosztani? A ki úr, úr; a ki nem úr, az nem úr. Hát
tehet arrul valaki, hogy nem született minden ember nemes embernek? Hát
én mért nem születtem grófnak? De azért nem nyughatatlankodok, hogy
legyen minden ember gróf. Pedig ez nekem ipen olyan nagy sirelem, mint
parasztnak az, hogy nem nemes. – Gondoljunk csak dolog praktikus
oldalara. Most is, ha megesik restoratzo, megesik követválasztás,
micsoda istentelen nagy pinzbe kerül nemes votizalo publikumot
megtraktálni? Hát még ha valamennyi parasztnak mind votuma lesz: nincs
anyi bor a világon! (Derültség jobb és bal oldalon.) No micsoda dolog
lesz az, ha még paraszt születisü emberek is foglalhatnak el hivatalt?
most is ipen tízszer annyian vagyunk, mint a mennyi hivatal jut. Pedig
fiatal ember addig nem házasodhatik, míg valami hivatala nincs. A
tekintetes előttem szónokló úrnak se fia, se leánya, sem nem felesige
nincsen. Nekem van öt, nem felesig, de kisasszony. (Általános
derültség.) Ezt tekintetes úr nem ért ugye? Aj! akor én is tudnam lenni
liberalis. Azután meg nipnivelis! De minek az a csuda? Nip felnő
magatul, ha nem nevelünk izs. Akor volt jó világ, mikor nem tudta más
irni, olvasni, csak káptalanba barát; országbiró neve helyett odanyomta
kardja markolatát dekretumba spanyolviaszkba. Most még paraszt is tudjon
olvasni? Hisz akkor soha el nem hisz, a mit paptul hall. Csak azt is
elrontottuk, hogy eddig irtunk törvényeket deakul; minden simplex ember
nem belekotorászhatta; most asszony, zsellér, zsidó minden neki álljék
olvasni, okoskodni. No majd meglátnak tekintetes karok és rendek, mi
kilóg ebbül majd utoljára? Ha azt akarunk, hogy legyen nipnek szabadság,
ne agyunk neki aztat; mert a mig nem adunk neki, addig megvan; de a mint
odaadunk neki, bizony elveszti aztat. Ragaszkogyunk őseink kilenczszaz
esztendős alkotmanyahoz, mert ha csak még ezer esztendeig élvezhetünk is
aztat, már azzal is nagyon sokat nyertünk.» (Éljenzés jobboldalon,
derültség baloldalon.)
Pleonasmus volna kijelentenünk, hogy ezt a beszédet Tallérossy Zebulon
barátunk tartotta azon a historiai nevezetességű megyegyűlésen, mely a
nemesdombi kézfogó után harmadnapra a Baradlay főispánok megyéjében
Rideghváry adminisztrátor elnöklete alatt megtartatott.
Nevezetes epochalis gyűlés volt az. Az egymással földsarkilag ellenkező
vélemények szóvivő hősei adtak ottan egymásnak lovagias találkozót.
Tíz tizenöt távoli megye vezérszónokai, ugyanitt kinevezett
«táblabirák», jogosult ülnökei a megyei zöld asztalnak, sereglettek
össze jobb- és baloldalról, követve nagyszámú nemesi rendek által.
Azoknak egy részét a megyei kormányzó szállíttatá ide fizetett
előfogaton, saját költségén, más része jött gyalog, fogadott szekéren,
maga kenyerén, szalonnáján.
Az ülés napján már kora hajnalban, daczára a zord időnek, megjelent a
megyeház kapuja előtt a fehér és fekete tollas sereg egyszerre. Amaz
volt a haladó, emez a maradi-párt jelvénye, s kérte a gyűlésterembe
bebocsáttatását. Már pitymallatkor el volt foglalva jobb és baloldalról
a melléklóczák minden helyisége, egyedül a zöld asztal hagyatván fel a
vezér-capacitásoknak.
De nemcsak fehér és fekete toll díszlett a kalapok mellett; a szűr alatt
ott füleltek az ólmos botok és kurta nyelű csákányok is – pro és contra.
A fehér toll pártja annyit megtanult az előbbeni gyülések előzményeiből,
hogy mikor kifogytak az argumentumok, in fine finali elé szokott kerülni
az ultima ratio, a bunkós bot, olyankor «a ki birja, az marja». Tehát
ezúttal ők is elhozták az ellen-argumentumokat, s el voltak rá készülve,
hogy ha verekedésre kerül a dolog, verekedni fognak.
Azt is el lehet fogadni, hogy a bőjtöt egyik fél sem valami nagyon
ascetai szigorral tartotta meg. Hideg is volt, esős idő; nem is lehet
neheztelni azért a kis papramorgóért.
Pontban kilenczkor megkezdődött a vitatkozás Rideghváry elnöklete alatt.
A fehér tollas párt egy erélyes tiltakozást akart keresztül erőszakolni
az alkotmányellenes adminisztrátori rendszer ellen. A legragyogóbb
szónoklatok álltak készen a karok és rendek felhangolására.
Ennek ellenében a fekete tollas pártnak az a hadi taktikája volt, hogy
tizenöt vármegyéből összehordatta a legunalmasabb, a legnevetségesebb
szónokokat, a kiknek fárasztó, lapos és baroque beszédei által
paralyzálta a fehér toll lelkesítő, gyújtó szónoklatait, elhúzta a
határozathozatalt a délután étvágyingerlő késő óráira, félreterelte a
tanácskozmányt a napi renden forgó kérdésről, szökésre csiklandá a
türelmetlen közönséget – és lopta az időt.
Mind nem használt: a fehér toll helyt állt, nem tágított. El volt
mindenki szánva másnap délig is ott várni éhen szomjan a gyülés
kimenetelét.
Mert az elnöknek az volt a fő tudománya, hogy a mint egy perczben
észrevette, hogy a fekete toll többségben van, a szó közepén ketté vágta
a discussiót, s szavazásra bocsátotta a kérdést. Protestálhatott aztán,
a kinek tetszett.
Most meg sem mozdultak.
Elvégre Tormándy, a fehér toll vezérszónoka is hozzá jutott, hogy
beszédét elmondhassa.
Mikor Tormándy elkezdett beszélni, olyankor a fekete tollnak az volt a
dolga, hogy rákezdte a zúgást: minden szó ellenmondásra talált,
beszédébe kiabáltak; a szónokot az mind nem zavarta meg: ha ellenfelei
kiabáltak, ő túlkiabálta őket, ha száz ember ordított ellene, ő olyan
hangot eresztett, a mi kétszázat is túldörgött, de elnémíttatni nem
engedte magát.
Hanem az megtörtént rajta, hogy mikor így küzdött egy fellázadt
zajtenger hullámai ellen, elragadtatása hevében olyan kifejezéseket
talált elejteni, a miket mai világban «imparlamentaris»-oknak fognánk
nevezni.
A parlamenti tanácskozmányokban a hasonló elragadtatás következménye az,
hogy a második rendreutasítás után az elnök megvonja a szónoktól a
további beszédet s akkor az leül. Megye-életünkben e helyett más divat
volt. – A mint Tormándy egy tősgyökeres gorombaságot elszalasztott az
elnöki szék ellen, mint vadat a vizsla, úgy állták őt Tallérossy et
consortes, s ordították ellene unisono: «actio! actio!»
S a megyegyűlés rögtön stante sessione elhatározta a kihágó ellen a
fiscalis actio megindítását.
Tormándyt ez intermezzo azonban még csak a periodusa constructiójából
sem verte ki; hidegvérrel kivette a tárczáját, kivágta belőle a negyven
forintot a megyei fiscus elé (ennyi szokott a díja lenni az actiobeli
elmarasztalásnak), s folytatta a philippicát. Megint új erőteljes
kifejezés jött, megint hangzott Zebulon szava: «actio, actio!»
Tormándy meg sem állt a beszéde közepén; készen tartotta a másik negyven
forintot is, dobta a fiscusnak és beszélt tovább. És beszélt és
mennydörgős-mennykőzött addig, míg a tárczája kiürült, s legutolsó
gorombáskodásnál már a pecsétnyomó nemesi czímeres gyűrűjét húzta le az
újjáról s azt veté zálogba a megyei fiscusnak, melyet, mint tudjuk,
törvényes szokás szerint, tartozott az elfogadni; de mégis elmondta
végig rettentő beszédjét.
Rettentő beszédnek kell azt mondanunk, mert nem kevesebbet involvált,
mint a szatmári tizenkét pont paraphrazisát.
Mi volt az a szatmári tizenkét pont? tizenkét üstökös csillag egyszerre
az égen, együtt egy dicskört képezők, melynek ragyogó neve «népfenség!»
Még most is ragyognak.
Akkor nagy küzdelemnek voltak okozói, megyéről megyére.
Még csak e szó kimondása is: «szatmári tizenkét pont», a vihar jelszava
volt.
Tormándy végszavait a zivatar nyelte el. Jobbról balról szakadatlanúl
dörgő «éljen» és «le vele!» ordítás tölté meg a termet.
De mind a két nemű kiáltás egyensúlyt tarta egymásnak.
Az elnök adminisztrátor izgatatlan kedélylyel ült czifra karszékében,
mint egy mumia. Úgy vette ezt az «ensemble»-t, mintha az előadott
operában karmesteri minőségben működnék, ki az előtte fekvő partiturából
előre látja, hogy mikor jön egy «scherzo», mikor az «allegro»? mikor
kell az öreg dobnak a bombardonnal versenyre kelni? s legfeljebb azon
botránkozik meg, ha az általános «tintamarre» közepett öreg dob és
bombardon nem teljesítik előrevárt animoval rendeltetésüket.
A publikum füledobja ugyan meg van már elégedve a lárma
nagyszerűségével; de a mæstrot valami nem elégíti ki.
Szemei a rendezőt látszanak keresni.
Előkerül.
– Nos, Szalmás? szól a kérdés a karszék háta mögé settenkedő alakhoz.
– Méltóságos uram, baj van.
– Mi baj?
– A fehér tollasok új manövert csináltak. Eddig mindig azt követték,
hogy legbékeszeretőbb embereiket tolták a középre, a kik, ha a mieink
valamit akartak kezdeni, az övéiket a verekedéstől visszatartsák. Most
pedig megfordították a rendet. A leghíresebb verekedő népet, a béledi
korteseket állították a mi népeinkhez legközelebb.
– No? És?
– No, és, a mieink azt mondják, hogy a közügyért szivesen beverik a más
fejét; de a maguk fejét nincsen kedvük beveretni a közügyért. Nem lehet
őket semmi tettlegességekre biztatni.
– Gyáva ficzkók, mormogá Rideghváry s a csengetyűhöz nyúlt.
Az eddig alkalmazott hadicselek mind nem sikerültek.
Először is: a teremben több volt a fehér toll, mint a fekete toll.
Másodszor: a fehér toll nem unta meg délután négy óráig sem a
strucztojás-költő forróságot, sem a koplalást, sem a fekete tollas
szónoklatokat; Tallérossy beszédein még inkább delektálta is magát.
Harmadszor: a fehér tollas szónokok nem ijedtek meg a fiskális
akczióktól: fizettek és szónokoltak.
Negyedszer: a tekintetes rendek meg most hozzá nem akarnak egy kis
verekedést improvizálni, a mi szokás szerint a fehér toll ajtón ablakon
kimenekülésével végződjék.
Következett az ötödik eszköz: az ülés feloszlatása.
Rideghváry megrázta a csengetyűt s elkezdte a hozzá legközelebb állóknak
egész csendes hangon előadni, hogy ilyen zaj és ingerültség mellett a
higgadt tanácskozás folyama fenn nem tartható; és a többi…; de alig ért
mondata közepére, midőn bámulva vette észre, hogy egyszerre elcsendesült
minden lárma; olyan hallgatás állt be rögtön, hogy a légydöngést meg
lehetett volna hallani.
S ebben a sírbolti csendben kellett neki elmondani azt az elnöki
nézetét, hogy ily irtóztató zajban a tanácskozás nem folytatható.
Ez igazán tréfás hatású észrevétel volt.
– Hát van itt zaj? kérdé Tormándy mosolyogva.
Rideghváry látta, hogy itt rajta kívül még más karmester is van.
Persze hogy van. A fehér tollnak előre ki van adva a rendelet, hogy a
mint az elnök csengetyűjét hallja, mintha elvágták volna a nyakát, úgy
elhallgasson minden ember. A fekete toll azután magától elhallgat, mikor
látja, hogy a másik elnémult s tulajdon pártfőnöke nyitja a száját
beszédre.
Ilyenformán a legfurfangosabb elhallgatás hosszú szünete áll be.
E ravasz békekötés egészen kihozta türelméből az administratort. Neki az
kellett volna, hogy ordítson mindenki torka szakadtából. A helyett
mindenki az ő szájába nézett, hogy mit fog hát mondani.
Erőszakolni kellett a tervet.
– Most nincs zaj, mondá epésen; de mihelyt folytatni fogjuk a
tanácskozmányt, ismét lesz. A gyűlés szenvedélyessé vált. Én élek elnöki
jogommal s az ülést feloszlatom.
Még erre sem teljesült be, a mit kivánt, hogy az elaludt orkánt újra
felköltötte volna kihivó szavaival. Készen voltak erre is. Egész hadi
apparatusát ismerték. A még mindig háborítatlan csendben egész
hidegvérrel válaszolta Tormándy az administratornak:
– Tessék elhagyni az elnöki széket, ha úgy tetszik, de mi akkor
helyettesíteni fogunk elnököt és folytatjuk az ülést.
Erre azután száz meg száz hang ismételte:
«Folytatjuk a gyűlést! Tessék elmenni, ha tetszik! Elnököl az alispán!»
Volt már most aztán zaj is, heves kézmozdulatok is, szenvedélytől
hevített arczok is; – tessék elmenni, ha úgy tetszik!
De most már nem ment.
Arczát szigorú redőkbe vonta, öklét lenyomta az asztalra és recsegő
hangon kiáltá közbe:
– Ez nyilt ellenszegülés a felsőbbség tekintélyének! Ez törvényszegés!
– Lázadás! kiáltá Zebulon.
– S nekünk van hatalmunk e féktelenségnek elejét venni. Ha a karok és
rendek az ülés feloszlatásának ellenszegülnek: én fegyveres erővel fogom
önöket szétoszlatni.
(«De én elébb hadd megyek ki»: szabódék Zebulon, ki ezt már mégis jobb
szerette volna a karzatról nézni.)
– Mi pedig be fogjuk várni ezt az erőszakot! mennydörgött rá vissza
Tormándy, s keresztbe fonta mellén karjait, úgy ült le helyére, daczosan
tekintve az adminisztrátor szeme közé.
Rideghvárynak így is jó volt. Erre is el volt készülve egészen.
A kettős szárnyajtó az elnöki szék mögött a főispáni termekbe vezetett.
A gyűlésteremmel szomszédos szobában voltak elhelyezve a megyének
mindenünnen összegyűjtött hajdui, pandurjai, pusztázó hadnagyai és
csendbiztosai, állig, sarkig felfegyverezve. Ezen a napon ünnepjük
lehetett a zsiványoknak hetedhét határban.
Tehát a fegyveres megyei őrség ott várt a jeladásra a szomszéd teremben,
kivont kardokkal, szuronyos fegyverekkel, s a szomszéd kaszárnya udvarán
lábhoz tett fegyverrel állt reggel óta egy zászlóalj katonaság, hogy ha
netalán a megyei karhatalom nem elég.
– Tehát legyen meg, a mit önök kivánnak! – kiálta Rideghváry s azzal
hátra fordult. Főbiró úr, tegye ön kötelességét!
Az a főbiró és nehány körüle csoportosult tisztviselő Rideghváry
teremtményei voltak. Elszánt, vakbuzgó emberek.
A mint Rideghváry parancsa hangzott, a főbiró felnyitva az elnök mögötti
ajtót, bekiáltott a készen álló fegyveresekhez:
– Utánam pandurok!
És azzal maga a legkomolyabban véve az elnöki parancsot, kirántá kardját
s tisztviselő társai élén megrohanta a zöld asztal mellett ülőket.
Az első meglepetés perczében azt hitte mindenki, hogy az talán csak
mégis tréfa. Az ónodi gyűlés óta nem történt az, hogy tanácskozó
hazafiak egymás ellen kirántsák kardjaikat bárminő gyűlésteremben; csak
akkor szörnyedt el mindenki, mikor a vértől elborított alakokat látta
tántorogva székeikről felugrálni, tisztes, békés, ősz hazafiakat a zöld
asztal mellett megsebesítve, a földre letiporva, s a vértől fecskendő
kardokat a légben.
Hanem a másik perczben aztán az elszörnyedésnek más hangja is támadt. A
zöld asztal ülnökei szintén kardot viseltek oldalaikon, fiatal
joggyakornokok ugráltak segélyükre az ősz táblabiráknak, s támadt egy
oly ádáz ordítás, kardcsattogás, dulakodás a gyűlésteremben, a minőnek
soha hírét sem hallotta senki, és mindez az adminisztrátor úr
legméltóságosabb színe előtt és jóváhagyásával.
Hanem az már azután nem a méltóságos adminisztrátor úr jóváhagyásával
történt, hogy nehány percznyi tusa után a főbirót és fegyveres társait a
rájuk visszaröffent fehér tollas nemes fiatalság a szögletbe szorítá,
kardjaikat kiverte kezeikből, s a legrövidebb úton az ablakon keresztűl
kiadogatta őket a teremből. Biz azok nem tudni, hogy értek le?
De hát a fegyveres pandur-sereg hol maradt?
Azok csak nem jöttek elő.
A méltóságos úr hasztalan tekintgetett hátra az ajtó felé, hol maradnak
az emberei? Más is bámult azon eleget, hogy nem jönnek sietve! A félig
nyilt ajtón átlátszik szuronyaik villogása, még sem jönnek; hallhatják
idebenn jól a kardcsattogást, dulakodást, még sem jönnek.
Valaki megbabonázta tán őket.
Meg.
Egyike volt ez a sors véletlen, emberi ész által ki nem gondolt
intézkedéseinek, a mik, ha nem élő, emlékező emberek szeme láttára
történtek volna, a szkepszisz azt mondaná rájuk, hogy «Theater-coup».
Abban a pillanatban, a melyben a gyűlésterem ajtajából a főbiró
bekiáltott a pandurokra: «utánam pandurok!» a főispáni lakosztály
belsejéből, az ellenkező ajtón egy ifjú délczeg alak lépett ki e
szobába.
Az Baradlay Ödön volt.
Teljes díszöltözetben, mely egyúttal gyászpomparuha volt, fekete bársony
dolmány, sötét granátszín mente, kék róka prémmel, ugyanolyan kalpag
fejébe nyomva, fekete gémforgóval, minden boglár, csatt és menteláncz
öltözetén sötétkék oxydalt ezüstből; széles díszkardja övkötőstől együtt
jobb kezében; sietett, kardját már nem volt ideje felkötni.
Mielőtt a fegyveres megyei szolgák a főbiró parancsát teljesíthették
volna, útjokat állta; kardját tokjából ki sem húzva keresztültevé
előttük.
– Vissza! Meg ne mozduljatok! Rivallt rájuk parancsoló hangon.
A fegyveres nép egy perczre meghökkent; nehányan haragosan fordíták
feléje szuronyaik hegyét. Ki ez? Hogy meri útjokat állni?
– Hüvelybe a kardot! monda szigorúan az ifjú, kardjával leütve a várnagy
kardját. Takarodjatok ki a folyosóra.
A várnagy egy szót súgott a panduroknak. Azok között is sok öreg legény
volt, a kik ráismertek az előttük állóra; ez az ő örökös főispánjuk,
holnapi és holnaputáni uruk; a mai csak zsellér itten; – a puskák vállra
emeltettek.
– Távozzatok innen! monda nekik Baradlay Ödön, és azután várjatok
további parancsra; ha én foglak híni, akkor jőjjetek.
A vén legények fejeiket hajtogatták. Tetszett nekik ez a parancsolat.
Hiszen ők is jobb szerették azt így.
És azzal sietett Ödön a gyűlésterembe, hol ádáz tusa és kardcsattogás
hangzott.
Mikor aztán a vérengző főbiró és satellesei az ablakon kidobattak, mikor
az egész felháborodott tömeg aggódva, türelmetlenkedve leste a
szárnyajtó nyilását, honnan a fegyveres karhatalomnak kelle előtörni,
honnan az adminisztrátor boszús tekintete erőszakkal idézte volna elé a
főbirójára nézve úgy is elkésett segélyt: akkor ugyanazon az ajtón
belépett a terembe egyes egyedül – Baradlay Ödön.
Délczeg, megdöbbentő alak volt az e pillanatban. Arcza égett a fenkölt
haragtól, szemeiben szikrázott felháborult lelkének minden nemes
indulatja.
Feledékenységből volt-e, vagy szántszándékból? föltett kalpaggal lépett
a terembe, úgy járult az elnöki szék elé.
Rideghváry féloldalra dülten nézett fel reá, riadt tekintettel,
jobbjával a karszék támlájába fogózva. Olyan volt, mint mikor a sakál
találkozik India fejedelmi tigrisével az őserdőben.
A látvány, a mi Ödön elé tárult, fellázasztá az ifjú egész lelkét.
A megye zöld asztala kiontott vér tócsáival fedve, jegyzőkönyvek,
szétszórt okiratok vérrel befecskendve; tisztes férfi alakok társaiktól
ápolva, kik széttépett zsebkendőkkel kötözgetik be sebeiket, dühtől és
szenvedélytől kikelt arczok mindenfelé, az asztalra dobva egy kettétört
véres kard.
– Ki cselekedte ezt? kiálta csengő szóval az ifju Baradlay, megállva az
elnöki szék előtt. – Ki tette ezt? rivallt ujólag az adminisztrátorra.
Rideghváry elképedve bámult fel reá.
– Én önt felelőssé teszem ez átkozott történetért, a mit krónikánkból
semmi köny le nem moshat soha!
– Engem? szólt Rideghváry, s ebben az egy szóban düh, kevélység,
rettenet és bámulás volt kifejezve.
Akkor az ifjú Baradlay jobb kezéből baljába kapta át kardját.
– Én! önt!
És azzal megfogta jobbjával az elnöki szék ódon faragványú támlányát,
egyet rázott rajta, indulata korlátozhatlan hevében.
– És most – hagyja ön el e helyet. E szék az én őseim széke. Ön ebbe a
főispán betegsége tartamáig lett behelyezve. A főispán meggyógyult!
E szóra kitörő üdvriadal támadt az egész teremben.
Az «egész» teremben.
A ki ismeri a magyar gyűlések jellemzetes kedélyét, az emlékezni fog
akárhány hasonló jelenetre: hogy egy rokonszenves alak egy pillanat
alatt megfordít, meghódít mindenkit, összeolvaszt, egybeforraszt
ellenséget, jó barátot, ledönt minden érvet, okoskodást, ellenszenvet,
önérdeket; ragadja magával egyetlen tömeggé alakítva az egész
közönséget, – azt sem kérdi tőle senki: hova?
Ilyen varázslat történt e teremben is.
Rideghváry saját párthívei, saját kolomposai, saját megfizetett
bérenczei arczáról olvashatá le, hogy itt az ő uralkodásának vége. Innen
neki pusztulni kell.
Szégyentől és dühtől sápadtan kelt fel elnöki székéből, még egy átokverő
tekintetet jártatva végig az egész gyülekezeten, s akkor ezt sugá
kegyetlen, boszúszomjazó arczczal az ifju fülébe:
– Tessék… Az első lépcső ahhoz a magaslathoz.
Ödön megvetően nézett rajta végig, ő tudta anyjától, minő magaslatot
igért neki Rideghváry.
Nem méltatá válaszra.
A hatalmas úr eltünt s az elnöki széket elfoglalá az örökös főispán, a
megyei karok és rendek kitörő örömriadala közepett. Most aztán levette
kalpagját.
Eljárása, igaz hogy nem volt korrekt, mert még nem volt beiktatva
főispánnak, s addig nem is lehetett igazi főnöke a megyének; hanem az a
lelkesült üdvözlés, mely őt minden oldalról fogadta: – az igazi volt. Az
megadta rá a sanctiót.
Elhatározása nagy merészség volt; mind magára, mind a megyére, mind az
egész országra, sőt az egész korszakra döntő, elhatározó; de sikerült.
Teljesen sikerült.
Az a hely, a hova leült, forduló pontot képezett a történetben.
Akármerre vezessen az, nagy idők kezdő pontja volt, s szív kellett
hozzá, hogy arra a pontra valaki leüljön.
Hogy mi történt a gyűlésben tovább? az már a krónika dolga. – Hanem a
nap diadala Baradlay Ödöné volt.