Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét mulva a
temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.
Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök,
egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.
A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező
hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ez úttal nem
csupán az erősebb nem contingensét szállították ide: az urak hölgyeiket
is magukkal hozták, – és kisasszonyaikat is.
Bizony kisasszonyaikat is.
Mindenfelé hire futamodott már, hogy az ifju Baradlay haza érkezett
külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.
Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezuttal ő
is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva,
s a kocsi ajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-czímer. És saját
négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplüs kimustrált
katonaló, az ostorhegyes – sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a
rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem
azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csak úgy rázzák a
csengetyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.
A kocsis mellett ezuttal hajdu is ül. Bár ugyan nem egyforma az
egyenruhájuk, de elég zsinóros mind a kettő. Az inasnak piros
huszársipkája van; a mi nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak
nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint a milyen a többi urasági
kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.
Zebulon sem jött ezuttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét:
csinos arczú fiatal leánykát, magasra nyult termettel. Kár, hogy nagyon
fűzi magát és hogy nyers kávét szokott rágni, a mitől fehérebb legyen.
A nemes úr ezuttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van: finom
selyemposztóból, a minek nyakától messze elálló gallérja messziről
reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig
szintén selyem wiklere van és marabú kalapja.
– Aztán hallja János! (ez a hajdunak szól, a kit otthon csak tegeznek)
mindent jól lepakoljon kocsiról: el ne ejtsd iskatulát; – hallja – mert
abba selyem ruha van-Aztán valamit össze ne törjön János, mert
pofonütlek – magát. Ha te Karika! nalad van schmukos tarisznya? akarok
mondani: ridikül? El ne veszíts ütet: sok draga schmuck bene van.
Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse,
Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal (telik neki!
«repræsentationalis költség» quantum oportet). Ennél igazi huszár ül a
bakon s az ugrik a kocsiajtót kinyitni és nyujtja kezét a nagyméltóságu
úrnak, hogy egész applombbal léphessen le a földre.
Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné ő mlsgát
legelőször, midőn a földet éri.
– Hozta Isten nagymiltosagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most
érkeztük ide: ott fognak ki négy lovamat hintóbul. Gyütem leanykamal izs
örvendetes ünnepélyre! Hol vagy Karika? Legidősebbik kisaszonykam! Azirt
nem nagyon idős. Még nincs húsz esztendős. Quod est authenticum. Hogy
izs hinak csak tigedet? Furcsak neveik vanak kisaszonykaimnak: soha se
nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum,
mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag
kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykám születe neki, akor
volt görög amazon: teczik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy
celebritás, ki sorba kifúrta török hajókat maga oraval hajójának, miért
felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve
Karolina Pia: hiszem akor hazasodta fölséges urunk, annak tiszteletire.
Harmadik kisasszonykam Adalgisa: akor jatszottak először Normat pesti
theatrumban, felesigem látott azt – lozsibul. Negyedik kisasszonykam
mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palaczky, teczik tudni?
No nalunk is volt egy kis hire; hat a negyedik leánykamat azért hinak
Libussanak. No biz ezt sajnalok; de mar nem levehetem rula. No de most
mar, hogy bebizonyítsuk jó hazafiusagunkat: a legutolsó kisasszonykanak
atunk igazan magyar nevet: «Bendeguzella»; hires magyar vezir utan.
– Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? kérdé mosolyogva az
adminisztrátor úr.
– De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok
odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem úgy teczik, mikor
nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.
Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előre
sietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is
felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is
elég nagy gond; kivalt mikor három már bálbajárni való, férjhez adni
való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrainben szenved, s
eként a papának kell őket hordani ide amoda, a hol eladó leányokat
mutogatni szükség.
A lépcsőházban elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta
a számára rendelt szobákat.
Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a
Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.
Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös
szabadalma volt, az alatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső
szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.
– Nos hát, mi a legújabb ujság, Szalmás? kérdé bizalmasan a nagy
befolyásu úr hű bizományosától.
– Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból
hazaérkezett.
– Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?
– Valaki tudatta vele, hogy az öreg úr meghalt, s most már «szabad a
csók!»
– Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?
– Az már nem leány.
– Mi a gutát?
– Férjhez van adva, sugá titkolózva Szalmás uram. Kéz alatt tudom, de
igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt
rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos
asszony bőkezű munificentiával látott hozzá. Utoljára is elhatározta
magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja
felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap
sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van
már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, a hogy bizonyosan tudom,
mert magam láttam, már a mult éjjel haza is érkezett. Ezt én mind
legelső kútforrásból tudom.
– S nem haragszik e miatt az úrfi?
– Azt nem lehet még tudni; mert még a mióta megjött, el nem hagyta a
szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s
mindenkit igen nyersen elutasít, a ki tapogatózni akar körülötte.
– Beteg bele, azt hiszem; – no majd kigyógyítsuk belőle. Hát az özvegy?
– Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.
– Szegény! Van oka rá.
Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez
értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe igtatta magát, s el lévén készülve
ügyének levátájára, megindult szobájából a czímerterembe, kisérve
alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás
Mihály uram.
A czímerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos
urnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arczczal jött neki jelenteni,
hogy:
– Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom
iteneg.
– A bizony meglehet; felelt rá az adminisztrátor úr.
– De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, a
kik nekem nagyon idegenek.
– Nem értem ezt Zebulon! szólt nevetve a magas úr.
– Irtem! nem irtem! haragoskodik Zebulon; de bizony megirted, csak
miltoztasal szilyel tekinteni. Hisz ez a szala tele van oppositionalis
physiognomiakal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.
A nagyméltóságu úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó
észrevétel. – Hanem hát abban sincs semmi rendkivüli. A megye minden
pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifju
örökös főispánnak. Ez convenientia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki.
Nincs mit megütődni a találkozáson.
Azt ugyan szivesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöld
asztali incarnatus ellenfelével, Tormándy táblabiró úrral is találkozzék
ennél a háznál; hanem hát ez nyilt ház: főispáni lak; mindenkinek joga
van itt megjelenni; s utoljára – a többség pokolban is többség.
– Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.
Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis
gránát-gombokkal.
– Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd
én oda ütök…
De nem mondhatta el, hogy hova üt? mert egyszerre úgy megállt a szó a
szájában, mintha föld alatti kisértet lépett volna dicsekedése farkára…
– Á… á… nini… szólt a szemközt találkozó láttára, ki épen akkor lépett
be az ajtón.
Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.
Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách
Feliczián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s
ugyan levágja, a kit elől-utól talál.
Pedig úgy tetszett neki, mintha a kurucz pap egyenesen az ő testének
tartana.
Zebulon érezte bűneinek sulyát. Eszébe jutott, hogy mind az a keserves
kínszenvedés, a min ez a pap hanyatt-homlok keresztül esett, az ő
fejében ért meg eszmeképen; úgy szólván, ő diktálta azt rá mind;
annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb
mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét:
– Alazatos szolgaja ides kedves nagytiszteletű urnak! hogy mint szolgál
egiszsige!
A pap pedig se nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, se a
kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem cordialiter visszaadta a
kézszorítást.
– Köszönöm a tekintetes úr kérdéseit. Hát csak meg vagyok a régi bőrben.
No annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért még sem hitt a papnak.
Ez azokkal a sas szemeivel nagyon tekintget körül. Ez valakit mást
keres, a kit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily
ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz præventiv censura alá venni, s
tovább is fogni a kezét.
– Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletű úr minden sokfelé? Hallottam:
Bécsbe izs volt.
– Ott is voltam.
– Valami baj volt?
– Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.
Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélytjósló tettetés.
– Nem bántotta senkise nem?
– Sőt inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.
Hm. Ez gyanus szelidség.
– Hat Aranka kisasszony, vagy mar nem kisaszony, igaz, hogy mente
férjhez?
Ez már csak olyan kérdés, a mi kiugratja a nyulat a bokorból.
– Igaz; felelt rá a pap nagy bonhomiával, mind Zebulonnak, mind a több
odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.
– Is meg van vőleginyel elégedve, tiszteletes úr?
– Nagyon meg vagyok elégedve.
Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét és nem
akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsu fejében úgy
visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve
hagyta abba a kézszorongatást.
– Isten áldja, uram.
(Aldja tigedet az ördög! Mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy
ujjára fujva. Vir izs kigyütt körmöm alul – talan?)
– Nos, mit beszélt a pap? kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét
visszatért hozzá.
– Aj, hiszen bolond papot egészen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az
most totaliter okos ember.
Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonta arczszögleteit s mély bölcseséggel
jegyzé meg:
– A honnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.
– De hogy leanya felöl is megnyugodta.
– Egy kis pénz sok haragot lecsendesít.
– De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.
– Kicsoda kirő násznagy Miltosagod riszedről?
– Gróf Gálfalvy Pál, ő méltósága.
– Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens nagy auctoritas.
Bizony gratulalom hozza. A hol latom, ni!
S azzal ment a két nevezetes úr a vendégektől telt úri termen keresztül
a mutatott díszruhás alak felé.
Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással
üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött.
Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt
lenniök? Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó
ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.
– De nem latok sehol kisaszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte
putzba! Nyugtalankodék Zebulon.
– Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind
együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén
fognak kiséretében megjelenni.
– Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?
– Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a
kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyilnak a
szemközti szárnyajtók, s a menyasszonynyal az élén belép a hölgyi kör.
Aztán következik a többi.
– Aj. Az nagyon szip lesz.
A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s
kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élczelni a fölös számmal
megjelent megyei kuruczokra, kik idejöttek ellenségük diadalához
áldozatra vitt igavonókul pompázni, s a mellett nem igen ügyeltek rá,
hogy azoknak főcoriphæusa Tormándy mit beszélhet oly meghitten
tiszteletes Lánghy Bertalan urammal? Inkább az után tudakozódtak, hogy
hol van Ödön?
Az bizony a terem tulsó felében diskurál nagy bizalmasan egy pár magához
hasonló fiatal emberrel. Majd idejön, ha meglátja a præsumtiv mostoha
apját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik
üdvözlésére sietni?
De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni
hallják Tormándy ismert stentori hangját, ki csendet kér az «uraim»-tól.
Nos, mi lesz?
– Uraim, szólt a hatalmas hangú megyei szónok, mindnyájunk előtt tudva
van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog
áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson
meg sokáig hazánk javára.
(«Ah hisz ez hizeleg! Ez megtért!» suttogá Gálfalvy Pál gróf az
adminisztrátorhoz.)
Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta.
(«Használt neki a multkori négyszemközti szívére beszélés!» suttogá
vissza az adminisztrátor.)
A szónok folytatá.
– A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjukora diszében állít…
(«Ez már egy kicsit erős hizelkedés!» sugá magának Rideghváry úr.)
– … engem bizott meg kérő násznagyképen…
(«Micsoda?» kiáltá egyszerre mind a három úr, egymás szeme közé nézve.)
– … hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ez által a
kivánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni?
Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.
Ha Tormándy, mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf
micsoda itten?
És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az
a főtisztelendő úr volna: de az még nincs is jelen. Micsoda confusio ez?
Pedig még tovább bonyolult a szövevény az által, hogy Tormándy
fölhivására Lánghy Bertalan uram lépett elő és válaszolt kenetteljes
hangon:
– A mit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el.
Egyesüljenek, a kik egyek a szeretetben.
(«Nini! Pap megbolondult!» Kiálta fel Zebulon elképedve.)
Hanem abban a perczben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős
ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy
Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért
menyasszonyt: – Lánghy Arankát.
Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és
a menyasszony.
Az özvegy fekete ruhát viselt, ragyogó aczélgyöngyökkel himezve, s
hosszú fekete csipkeuszálylyal, fején granát-diadém villogott; s volt
rajta valami új, valami fényes, a mit még nem látott senki: – arczának
mosolygása.
Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó
napsugárral arczán; egy királynő tekintete volt az!
S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér
jáczintokkal ékitve, a szemérem hamvával gyöngéd arczán, az érzelem
bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden
mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.
Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előre
tolongott.
A terem elején állt egy pompás mozaik asztal, melyre egy arany tálcza
volt letéve, s a tálcza csipkekendővel beterítve. A mellett állt a két
násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.
Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.
Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálczáról. Két egyszerű
karika-gyűrű volt azon: nem újak, viselve voltak már azok. És azután az
egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba
tette kezeiket.
Nem volt ehhez semmi mondva: egyszerű volt az egész szertartás, de ez
egyszerű jelenetben volt valami olyan fenkölt, hogy az egész társaság,
mint egy jelszóra, zendült fel utána egy általános éljen-kiáltásban.
A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az
örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá és homlokát
megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.
«Van a ki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi
isteneknek ide alant!»
Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torka szakadtából kiabálja a
vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a
lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely
épen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki épen nem lett volna
szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja,
vajjon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.
– E szerint most kettős kézfogó fog lenni; szólt együgyű ártatlanságot
utánzó arczkifejezéssel Rideghváryhoz.
De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr.
(«Hiszen ez komplott!» dörmögé az adminisztrátor úr, kimaradt kérő
násznagyához.)
– Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk és itt hagynunk a társaságot;
véleményezé Gálfalvy.
– Nem, azt nem teszszük; azzal magamat prostituálnám egészen.
Ellenkezőleg: itt kell maradnunk és figyelnünk, hogyan végződik ez a –
komédia.
A két úr előre sietett s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt
hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arczának minden szeglete
iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Oh azt az ő arczán nem
volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta
mögött?
Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele
találkozót s azt mondá neki: «nézze méltóságod, még most is milyen
gyönyörű asszony az özvegy».
Ő méltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött
ugyan sietett a toldással.
– Valóságos olyan, mint egy menyasszony!
– Jaj!
– Pardon!
(«Mar harmaczor lépi meg tyukszememet ez a gróf.» Panaszkodék aztán
Zebulon Tormándynak.)
– Ne állj mellé, mikor beszélsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor
berendezésében már sok symbolistica volt kifejezve. Az asztalfőnél az
elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön
mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a
főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az
adminisztrátor és Zebulon, és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek
mindegyike jól tudta a különbséget, a mi a vélt és való sorozat között
előállt.
Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt
meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát már most ez minek rakta fel azt
a sok drága schmuckot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre
ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s
azoknak igen jó præcedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi
gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai
nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre
jogosult érzelmeket költeni szivében.
A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző
harczjátéka: az áldomástorna.
«Toast-Turnier»-nak neveznék azt más nyelven.
Nem utolsó neme a küzdelemnek.
Egy asztalnál ülő, egy palaczkból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást
ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden toaszt jelen, vagy távollevő
személyekre vonatkozik: de motivumaiba bele vannak szőve a napi élet
legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszinezni előáll a pathos, a humor, a
bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak
ékesenszólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké
teszi: képződik a jobb és baloldal, és igyekszik egymást leleményes
mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés
folyik: körmönfont mondatokkal, élczes vágásokkal, minek végén
összecsörrenik minden pohár; – jaj a megneheztelőnek.
Csak Ödön marad hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: gondold meg,
mikor szólj? mikor mondd el, a mit szivedben érzesz; meddig hallgass? s
mind végig hallgass-e?
Egyszerre a vidám toasztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron
felzendülő lármás riadal.
Örömriadal az is; nehány száz torok éljenez.
Valószinű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hivek és
jobbágyak lehetnek azok.
A külső zaj növekedtével Baradlayné oda súgta fiának:
– Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal és szólj
hozzájuk nehány szót.
Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az
erkélyre kivezesse.
Pedig hát az a nagy éljenzés – nem nekik volt szánva.
Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa
volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.
Hát ez micsoda gárda?
Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszédos vármegye
nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás,
lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem
józanodó, rekedt torkú ingyen-ivók, ősi birtokukat elpazarolt
jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orczapirulással emlegetett korcs
ivadékai; bornirt csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurczolt
czímerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus, s az
iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája,
melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei
székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni
a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket
maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, diszelgő kiséretnek, sőt még
azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre s fáklyás-zenét adat velük
magának a főváros közepett.
Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az
alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett
párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.
Két forint napidíj járta fejenként – és úri ellátás.
Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa,
hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit
elkaphat!
Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarcz után, hogy még az a
gárda is a repertoiron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak
csak este felé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz
annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, e felől
értesíteni fogja hiveit s nem hozza őket ide.
Hanem épen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy
nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a
teremajtóig kisérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott,
leiramodván azon díszes társaságba, a hol maga volt a legkülömb:
Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már
nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park
választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást
kérni, tudta már a szokást: egy pár száz vendéget be sem szokás
jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az
asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra,
előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat, s nem
csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi
a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt?
Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy neki üljenek a lakomának; ezt
Szalmás uram, jól tudva, bánta is akárhogy megy végbe a kastélyban a
parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába. Ott legalább
asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.
A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában, ott
sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak füszerét nem
humor és pathos, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak
hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a
tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jó
kedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az
epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre irt, megröhögtetve annak avas,
maszatos, mézgás útféli élczeivel a borbanfőtt hallgatókat. Tetszett az
mindenkinek nagyon.
Minek következtében Boksa Gergő, főkolompos, felgyűrve inge ujját kék
foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üte az asztalra s így szólt:
– Hallod-e te Szalmás: az is bolond volt, a ki azt találta ki, hogy
fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám se hallott ilyent.
Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de
menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem
iszom itt hiába – a közügyért.
Az egész gyülekezet rá ordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt,
menjünk, míg nap van.
Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő gratuláló beszédét éjszakának irta,
az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és
estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább ha
kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.
Szerencsére akadt köztük egy okos ember, a ki ez indítványt megdöntötte,
azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert
majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.
Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni
indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a
földre esett pénzt.
Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még
ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál
fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gerő;
beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha
már vitték!
El is vitték ember-háton ülve egész a kastély udvarára, s azután
kitörtek roppant nagy éljenriadalban.
Nem is tették hozzá, hogy ki éljen? Nekik csak egy ember az «éljen»: a
többit majd elmondja czifrán Szalmás.
Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu
tulsó végeig, ha kiereszté. Hanem a mint az éljen riadalra a várt
principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján
a menyasszony díszű pap-lánynyal, kit ő odafent Bécsben képzelt, régen
férjhez adva valami köszvényes bureaucratához: persze, hogy a
csizmaszárban veszett egyszerre az egész betanult dictió.
Látta már és értette a dolgot egészen: megfordult itt az állapot.
Fordult volna ő is visszafelé, a honnan jött, de a két teherhordó nem
ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem
lehetett az ellen, a mit lát. Ha a sokszegletű úr és matronai jegyese
helyett ilyen szép fiatal párt lát maga előtt, hát annál inkább «vivát».
Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint a hogy a másiknak volt
szánva.
Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az
ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.
Szalmás uramnak pedig egyetlen egy gondolat sem volt a fejében. Az egész
beszéd nem ennek a párnak volt szánva: a transpositio teljes lehetetlen.
Csupán a kezdő phrasis maradt meg a nyelvén, azt el is indította.
«Közszeretetű nagyméltóságos úri pár!»
«Előtted látod ime a nemességet…»
Nem ment tovább. – Megint rá kezdte.
«Ime magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket».
Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott.
«Ime, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent díszes
nemesi tábort.»
De már erre felszólalt az egyik teherviselő Boksa Gergő:
– Szalmás! Mondj má’ mást is; mer’ ledoblak…
Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.
Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az
elejtett szót.
– «Honfitársaim.»
«Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet
csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és
követem azokat a kik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer
forintot ajánlok fel önöknek…»
Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt
iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre egyre?
Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:
«Ötvenezer forintot – népiskoláink jobb karba helyezésére.»
Hej de elhallgattak egyszerre!
«Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.»
Ezzel a szóval visszavonúlt az ifjú pár az erkélyről.
Bizony egy árva «éljen» sem hangzott már utánuk.
«Ühm! dünnyögé Boksa Gerő; hát csak ennyire becsüli a nemességet?»
«Dejszen; morgá magában Koppants kántor, ha a népiskolákat jobb karba
helyezik, akkor engem elcsapnak.»
«Hát az én diurnumom már most ki adja meg?»
Ez volt pedig a főfő kérdés.
Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály az
napság nem volt többé látható sem földön, sem padláson, pedig mindenütt
keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.
Mire aztán a vitéz had az ispán laknál összetörvén minden evő és ivó
edényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy «eb iszik ingyen – a
közügyért!», felkerekedett szekereire és odább állt.
Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt,
Rideghváry hivei menekültek a vesztett csatatérről.
A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott
Baradlaynéval.
– Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház
vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának.
Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom,
fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiu,
igaz barátom, véglehelletével önök elé diktált, de velem is közölt,
mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. –
Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is
elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve «vérpad».