Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot
sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s
ott végére ne járjon az utóbb történteknek.
Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, a ki neki jó
ismerőse, s a ki azután mindent el szokott mondani, a mi odabenn a
kastélyban történik.
Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyja
felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fenn
magának némi kis concessiót, hogy a mit kérdéseire válaszolni szokott,
az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez
óriási eltéréseket a historiai adatoktól, sőt gyakran még a költői
valószinűségtől is oly quäkkeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton
uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes
lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.
– Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? kérdé a nótáriusné asszony.
– Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe. Felel rá Bakó Márton uram.
– Bécsbe? ugyan minek vihették Bécsbe?
– Férhez veszi ott egy nagy úr.
– Nagy úr? Miféle nagy úr?
– Agens, secretárius, vagy referendarius!
– Hűh, lelkem! Fiatal úr-e?
– Valami hatvanhat esztendős.
– No ez ugyan időske! S miért adják olyan öreghez szegénykét?
– Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.
– Hát az öreg tiszteletest csakugyan elitélték?
– Gályákra!
– Gályákra! Mi történik ott vele?
– Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvándoroltatják
Európából Amerikába.
– No ez bizony szörnyű nagy büntetés.
– Bizony nagy büntetés.
Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy
Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.
Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a
jámbor castellánt, hogy:
– Ugy-e vendéget várnak?
– Azt bizony. Honnan sejtette meg Szalmásné asszonyom?
– Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam,
hogy a jobboldali kémények is mind füstölögnek, fűtik az eddig nem
fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?
Bakó uram megmondta őszintén:
– A nagyságos úrfi érkezik ma.
– Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?
Bakó uram kész volt a felelettel:
– A gárdista.
– A gárdista? Hát szabad annak a király személyét ott hagyni?
– Mást fogadott arra az időre maga helyett.
– Hát csak a gárdista jön? Vajjon hogyan érkezik meg?
– Természetesen, hogy lóháton.
– Lóháton? Milyen lova lesz?
– Tiszta fehér lovon fog ülni.
– Milyen ruhája lesz?
– Tiszta karmazsin veres, arany paszománttal, nyusztkalpag a fején
kócsaggal, párduczbőr a hátán.
– Párduczbőr? Jérum? Én még soha sem láttam párduczot.
Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végig szaladni a
falun.
Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.
Ödöntől érkezett levél; most már saját irása, Lembergből keltezve,
melyben tudatá anyjával, előre küldött futár által megérkezése napját.
Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazó hintajába s
eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.
Egyedül ment, semmi kisérőt sem vitt magával.
A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a
kitűzött alkonyi órára.
A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.
– Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! Feddé az anya gyermekét.
– Már túl vagyunk rajta. Csak, hogy látjuk egymást; felelt az ifju,
anyját megcsókolva.
Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták
együtt az utat Nemesdomb felé.
Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.
A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság
végig látható volt; e domb alja fenyőkkel körül ültetve, miknek sötét
lombozata alól egy egyiptomi stylben épült szürke márvány-épület tünt
elő, falai az alkony napjától megaranyozva.
Itt megállítá a hintót Ödön.
– Szálljunk ki, anyám.
Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.
Azzal karját nyujtva anyjának, szótlanul vezette őt ama fenyves domb
felé.
A domb alján, a márvány portále előtt oldalvást volt egy kisded emberi
lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.
A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal s a kettős vasajtót, mik közül az
egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyujtá lámpáját, s
levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.
A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt
fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján
ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a
nemesi czímer alá. Ott pihent a kőszivű ember, kit szíve és a balzsamok
csodái még holta után sem engednek porrá lenni.
Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva
álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mint ha a fiu minden csepp vére
anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltünt szellemhez
beszéltek, s ugyanazon dolgokról beszéltek vele.
Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élő lények világába.
A kastélyban a régi arczokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén
gazdatisztek, a régi alázatos bókolással: csakhogy e bókolás most még
egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.
Anyja arczán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb
és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a
gyászruha új.
Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is
hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetlen alak, ki minden szót
megbirál, s minden érzelgést elitél.
Mikor Ödön utiköntösét átváltá, anyja végig vezette őt az apai
lakosztályon.
– Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell
elfogadnod, a kik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok
ismerősnek, a kik jöttöd hirére fel fognak bennünket keresni. Most már
házigazda fogsz lenni itten.
– A hogy kivánod, anyám.
– Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sok
ágazatú; azt rendbeszedni te neked kell.
– Igyekezni fogok, hogy beletanuljak.
– Mint legidősb fiú és teljeskorú, testvéreidnek természetes gyámja
leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között.
Testvéreid lelkületökben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem te
hozzád: mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.
– Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.
– Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely
állást foglalj el magad? kiket gyűjts magad körül? kiknek légy vezetője?
– Tanácsodat fogom kérni, anyám.
– Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni
kebledet. Rajtad áll, mit szólj? mit ne mondj? Hallgass-e sokáig? vagy
mindig? Kimondd-e az első kérdésre, a mit belül érzesz? Magad menj-e
elől, vagy mást kövess?
– Az idő meg fog arra tanítani, anyám.
– Hanem ez az idő rövid. Nehány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni.
Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez
összejövetel czélja?
– Te bizonyosan tudod, anyám.
– Honnan hiszed, hogy én tudom?
– Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.
– Nehezedre esett hazajönnöd?
– Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.
– Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni
szék elfoglalására vagy hivatva?
– Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy administrator ül.
– Azon indokból ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem
elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy
beiktassanak.
Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.
– Anyám, te nem ezért hívtál engemet haza?
– Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában
kijelenté, hogy halála után hat hétre nyujtsam kezemet az
administratornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk
ismerősei össze fognak jönni, kézfogónak van szánva.
– Meghajlok atyám akarata előtt, szólt Ödön, fejét alámélyesztve.
– Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbirja azt a
terhet, a mit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.
– Tudom, jó anyám; – nehéz teher az.
– És te azt kivánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én
feleljek meg e tehernek?
– Ha atyánk végakarata ez volt; – s ha te is úgy akarod…
– Hát te neked parancs az, a mit én akarok?
– Anyám; te jól tudod, hogy a mit te mondasz: az nekem törvény és
szentirás.
– Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay-háznak
úr kell és úrnő! úr, a ki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, a ki
hódít.
– Úgy van, szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.
– Az az úr – te fogsz lenni!
Ödön meglepetve riadt fel.
– Te fogsz lenni e ház ura, és a te nőd e ház úrnője.
Ödön szomorúan sóhajta fel.
– Anyám. Tudod, hogy ez nem lehet úgy!
– Te nem akarsz házasodni?
– Soha!
– Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz?
Az alatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot:
«Soha!»
– Okát jól ismered. Szenvedni megtanultam némán, ez apai, anyai örökség
nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni!
évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó
anyai szivedet. Szenvedjünk anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a
ketten. Özvegy asszony és remete fia!
Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.
– Oh bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthausi! Tele a
világ szép arczokkal; szeretni való szivekkel. Te is rátalálsz a
magadéra.
– Tudod, hogy «nem».
– S ha én már találtam volna is számodra egyet?
– Azt hiába kerested, anyám.
– No ne mondd; szólt gyöngéden odasímulva fiához az özvegy; – látatlanba
ki hozna itéletet? Biró akarsz lenni és ki sem hallgatsz.
– Vádlott vagyok anyám, ki előre tagad mindent.
– Pedig az, a kit számodra választottam, olyan szép, olyan jó és téged
úgy szeret.
– S ha tündérek szépségével birna, s vetekednék jóságban az angyalokkal
és volna gyémánt szive, mint neked, hogy fölülmulna téged a szeretetben,
– nem akarnám őt ismerni.
– Oh, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a
szavadat. Legalább tekintsd meg az arczképét egyszer. Jer, a szomszéd
szobában megmutatom.
– Az engem hidegen fog hagyni.
– Majd meglássuk.
Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig s kinyitva annak
ajtaját, előre bocsátá őt.
És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki
szavaikat végig hallgatá.
Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szivet, hogy egymásra ne
boruljon ily pillanatban? ki tartaná fel az öröm könyeit, hogy ne
omoljanak? mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne
keresse?
– Oh én drágám!… oh én egyetlenem!…
Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá
Ödönnek:
– Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?
Ödön megdicsőült arczczal súgá válaszul:
– Lesz!
És mindketten csókokkal halmozák a legszeretőbb anya arczát, kezeit és
vállait.
Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arczképre, mely saját
menyasszonyi arczképe mellett büszke tekintettel néz le rá a massiv
aranyos keretből, magában beszélt hozzá:
– Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobban-e meg kővé lett
szived, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e,
midőn ellenkezőjét tettem annak, a mit mondtál? Eljösz-e a nászéjen,
áldani vagy kisérteni? – kőszivű nagy ember!
A nagy ember csak mindig büszkén nézett le a keretből.
A boldogok nem vették azt észre.
A szomorú özvegy elsuhant közülök; ott hagyta őket boldogságukkal
egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.
Ő maga pedig szobájába lopózott, elővette irótárczájából azt az
emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt irótolla alá, s a
mai nap történetére vonatkozó sorokat – aláhúzta veres irónnal.