– Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja
haza; mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet
Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint notáriusnak az egész
világon, még Pesten is. Azt irják neki, hogy a tisztelendő uramnak a
dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé
felmenni a kathedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalább is tíz
esztendőre el fogják itélni s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes
lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az
Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes
lelkem, Arankám.
Ilyen szép jóreggel-kivánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné
asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján
az utczának azon vége felé, a merre az apját hetek előtt elmenni látta.
De csak hiába várta vissza.
Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a leány és nem időzött
tovább az utczaajtóban.
Leült a dolgozó asztalkájához, a félbehagyott fehérnemű-varrás mellé, s
folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon
kiesik kezéből, s előveszi zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi
magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen
városokon keresztül; keresve millió ismeretlen arcz közül egyet, és
hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.
Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.
Valóban gyönyörű arcz; hosszudad, mint a tragédia muzsájáé; nagy,
lélekteljes szemekkel, classicus arczéllel, finom ajkakkal, dús, tömött
gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az
egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.
A nagy szempillák egy perczre felnyilnak magasan, midőn a kocsizörej
közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem
jön az, a kit vár; s nagyot sóhajtva, folytatja munkáját.
Pedig a kocsizörej ezuttal éppen a paplak előtt szünt meg.
Hintó állt meg az ajtó előtt.
A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön?
A szobaajtó hamarább nyilt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő
előtt.
Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.
Baradlayné fekete bársonyruhát viselt, fekete himzett gallérkával és
karmantyúval; fején gyász főkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek
látszott márvány arcza.
Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány
odahajlott és megcsókolta azt tiszteletteljesen.
– Jó reggelt, gyermekem, szólt az úrnő kegyteljesen, de egész
hidegséggel. Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, a
miket el kell egymás közt intéznünk.
Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet
vele szemközt.
– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat,
sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte.
Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő
aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.
(Tehát mégis igazat mondtak! Sóhajta magában a leány.)
– Még szabadsága is veszélyben forog, folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy
hosszabb időre bezárják és nem fogod őt látni.
Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arczán ezek a szavak nem
idéznek elő változást.
– Te magadban fogsz maradni.
A leány némán inte fejével.
– Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?
– Mindenre el vagyok készülve. Felelt a leány nyugodtan.
– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az
én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet
enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyiltan: hová akarsz menni? mihez
akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.
– Itt akarok maradni, asszonyom, szólt a leány, s méltóságteljesen emelé
fel arczát és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.
– Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.
– Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.
– S miből fogsz élni?
– Dolgozni fogok pénzért.
– Az nagyon keveset jövedelmez.
– Be fogom érni kevéssel.
– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz
közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.
– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek
egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal,
vagy harmincz mérföldnyi távol válaszszon is el.
– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom
róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok
neked vagyont, melylyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett
balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.
A leány csak némán rázta fejét.
– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltünnek a jó barátok: a
szerencsétlenséget mindenki elitéli, hogy okot találjon távol maradhatni
tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melancholia hamar vénit.
Itt el leszesz temetve. A hol az emberek olyan közel vannak egymáshoz,
mint itt falun, ott azt, a kit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, a miért
az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha
megalázva láthatnak valakit, a kire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál
rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új
világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt,
sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz
magadnak, a milyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét,
kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód,
segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a
legmagasabb ajtókig, a miken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát
visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, a mi szenvedés
miattunk érte családodat. S aztán örülni fogok, ha boldognak látlak.
E szónál felállt a leány a székről.
– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek
kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresnem mindennapi
kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom,
ennek a gyűrűnek a történetét; folytatá a leány, balkezén a kis
karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. Ez köt ide engem,
elszakíthatlanul. A ki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem:
«én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok: kergetnek. De bárhová
hányjon is a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt
maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen
elmenj: itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy
hagyd el e helyet, itt maradj: visszatérek.» Azért higyje el ön,
asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ
urainak annyi rettegtetése, a mi engem innen eltávolítson. Fogok
szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál,
de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök;
de itt maradok.
Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, a
melyiken a gyűrű volt.
– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt?
valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani
róla?
Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az
úrhölgy erősen tartá azt és nem bocsájtá el.
– Oh asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk,
a ki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?
Baradlayné eleresztette a leány kezét.
És azután oly jóakaratú, oly éltető szelid mosolylyal nézett reá.
– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te
meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jőjj
velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek
egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, a mi szerelmetekből
fenmarad!
A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.
– Oh asszonyom, az, a mit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Az ilyen
eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a
mennyországba lehessen jutni.
– Igaz, szólt az úrnő felsóhajtva; hisz az én arczom olyan hideg, s az
én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged
boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járókelő
szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg
foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas vagyok. Ülj mellém.
Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt s azzal kebléből kivont
egy levelet.
– Nézd. Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam
Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e
levelet nem bontani fel; hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel és
olvasd előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?
A leány meghajtá fejét és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.
– Hát vedd e levelet és olvasd fel nekem. Ismerni fogod az irást!
Az úrnő a lepecsételt levél czímét mutatta Arankának.
Aranka kezébe vette azt; és azután a hálás mosolygás egyszerre eltünt
arczáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló nagy szemeket vetett
Baradlaynéra.
– Nos?
– Ez nem az ő irása. Rebegé a leány.
– Ah, dehogy nem! Mutasd. Én csak ismerem tán fiam irását. Ez a B
egészen az övé! ezek az erősen megnyomott vonások: ez a férfias
character a betűkben; ez mind…
– Jó utánzás… suttogá a leány.
– No de olvasd a czímet: «A ma très adorable mère». Ezt csak fiam
irhatja nekem. A postajegy «Orscha»
Oroszország közepe. Értesz francziául?
– Igen.
– Ki tanított rá?
– Magam.
– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a
pecsét csak az ő czímere?
– Megengedi, nagyságos asszonyom? szólt a leány s reszkettek kezei,
midőn kis ollójával a papirt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s
azután kibontá a levelet.
És azután az öröm napvilága derült fel arczán újra.
– Ez már valóban az ő irása! «Kedves anyám!»
– No úgy-e bár?
Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arcza, úgy változott
derüre borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket
kerget az északi szél.
– Nos, mi az?
– Csak ez a két szó az ő irása; a többit egészen idegen kéz irta és
francziául.
– Idegen kéz? Oh kérlek, olvasd sietve.
A leány kezében reszketett a levél.
«Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a czím-borítékon
elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, a
miért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta
írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullott a toll a kezéből.
Nagyon alélt.»
«Ne rettenjen ön meg: Ödön nagy veszélyben forgott; de már túl van
rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.»
– Veszélyben forgott? szólt bele az úrnő: oh kérlek olvasd!
Még sem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van
indulva a leány.
Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.
«Leirok önnek mindent őszintén, a hogy történt».
«A mint Ödön az ön levelét kapta, mely őt haza hívja, itt hagyott rögtön
mindent: czári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy
maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.»
A leány szemei e sorok után egy hálatelt ihlett pillanatot vetének a
levélből kitévedve, az úrnő arczára.
«Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek:
elkisérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem
bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg
bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnjeper jegén két óra hosszat
korcsolyázva.»
«Mondhatom önnek asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben
korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül
visszafordult üldözőink ellen s elverte őket rólam, pisztolylyal,
handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.
Az úrnő arczán a büszkeség pirja gyulladt ki e magasztalásnál. De
láthatta jól, hogy a leány arcza annál halaványabbra változik, mentül
tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak nagy erőtetéssel bir tovább
olvasni. Oh a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, a mi a
spartai anyának gyönyör.
«Azután ismét folytattuk a menekülésünket: a mi nem volt tréfa. Valami
kétszáz farkas volt a nyomunkban!»
– Az égre! kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!
A leány sebesen olvasá tovább; de szemei már zavarodtak, hangja
akadozott:
«Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk,
midőn egy rossz helyre értünk a Dnjeper jegén, hol halászok léket
ütöttek elébb; nem vettük észre az ujon befagyott helyet, s mind a
ketten leszakadtunk a jég alá és elmerültünk a befagyott jégboltozat
alatt.»
– Irgalmas Isten! sikolta fel Baradlayné magán kívül. A leány nem szólt
semmit; de feje hátrahajlott és szemei lecsukódtak; arcza halvány lett,
mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste
reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.
Az úrnő karjaiba fogta az aléldozót, megsimogatá arczát, homlokát.
– Térj magadhoz. Lásd; te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja
vagyok. Én is érzem azt, a mit te.
A leánynak megeredtek a könyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az
úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.
– Ne sírj. Már most én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én
nem könyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami
fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben? Jőjj, nézz
bele te is.
S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten
beleláthassanak.
– Olvassunk tovább.
«Engem megőrzött amulétom, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt
kináltam azt barátomnak; igaz amulet: megóv vízbefulástól, vad
harapásától, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de
nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy
e csillagok: szerető női szemek! Mikor partra vontak bennünket a
halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e
még csillagaid? ő mosolyogva felelt: mind a négy.» (E szónál mind a két
hölgy érezte a másik villanyos rándulatát: e bűvös szikra egyszerre
ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, a min
most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem
nappal. Bátran ragyoghatnak ágya fölött őrcsillagai. – Ma erővel levelet
akart írni, de hát ime nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem
ez ne nyugtalanítsa önt asszonyom. Nincs már semmi veszély: két hét
múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne
sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá
alakul, s az utunkban több van, mint elég.