van szerepe a szocziológiában. Mikor elvetjük a _finalitás_ gondolatát,
ezzel azt akarjuk mondani, hogy véleményünk szerint lehetetlen
_abszolut_ czélt – jólétet vagy tökéletességet – kitüzni, amely felé az
emberiség törekednék, és ily módon lehetetlen kritériumot megállapítani,
amelynek segítségével az emberiség irányváltozásait és különböző
mozdulatait értékelhetnők, efféle abszolut czélra vonatkoztatva. Az
ilyen kísérlet társadalmi dogmatizmusra vinne, amelyet hamisnak és
veszedelmesnek tartunk elméletben és gyakorlatban egyaránt. És amikor a
haladásról fogunk beszélni, ezt a szót is teljesen relativ értelemben
fogjuk használni.
Mikor a társadalmak fejlődésének tanulmányozásával kezdünk foglalkozni,
először is meg kell különböztetnünk az evoluczió törvényeit és a
_kauzáczió_ (okozatosság) törvényeit. A törvények e kétfélesége megfelel
a történetíró és az analitikus kettős szempontjának, a dinamikai és a
statikai szempontoknak. A történetírót az a változás lepi meg, amely a
társadalmak életében végbemegy; s a történetíró legsürgősebb feladatának
azt tekinti, hogy e változások evolucziós törvényét fölfedezze. Az
analitikust az érdekli, ami a társadalmi tüneményekben nem változik: a
változatlan elemek és törvények. Ezek a tényezők mindenkor azonos módon
működnek a társadalmak életében, életük történetének bármely mozzanatát,
bármely fázisát vizsgáljuk is. Az evoluczió törvényei révén oly
megismeréshez jutunk el, amely teljességgel leíró. Az okozatosság
törvényeinek magyarázó jellegük van. Mert az evoluczió folyamán történő
változások, bármily különfélék legyenek is, azoknak a nemváltozó
tényezőknek a hatása alatt mennek végbe, amelyekre az okozatosság
törvényei vetnek világosságot. Némely szocziológus szerint a
szocziológiának főképp az evoluczió törvényeire kell a figyelmét
irányítani. Mások szerint, pl. Tarde szerint, az okozatosság
törvényeinek a megismerése a legérdekesebb feladat. Egy másik különbség:
míg az evoluczió törvényei – amelyek lényegükben szükségszerűek, – a
szocziológiába abszolut fatalizmust visznek bele, addig az okozatosság
gondolata, amely nagy teret enged az egyéni működésnek, legalább relativ
esetlegességet visz bele a tudományba.
Emlékezzünk meg előbb röviden azoknak a szocziológusoknak az
elméleteiről, akik az evoluczió törvényeinek alapjára helyezkedtek. Ezek
a szocziológusok arra törekedtek, hogy a társadalmi átalakulásokban
fölfedezzenek valami olyat, ami periódikus vagy legalább is szabályos.
Ilyesmi volt annak a nagy cziklikus esztendőnek az antik fogalma,
amelynek beteltével, úgy a társadalmi világban, mint a természet
világában, minden ugyanabban a rendben újra ismétlődik. Vico
_ricorsi_-ja voltaképp nem egyéb, mint a cziklikus ismétlődések e régi
fogalmának fölelevenítése. Számos modern szocziológusban hasonlóképpen
megvan az a törekvés, hogy a társadalmi tényeket oly fejlődési
formulákba szorítsa bele, amelyeknél fogva azok kénytelenek volnának a
maguk nagy tömegében – jelentéktelen változásokkal – megismétlődni.
Hegel azt hiszi, hogy az egész társadalmi folyamatot beleszoríthatja az
ő háromságsorozatába. H. Spencer egyetlen törvény, az integratio és
disintegratio törvénye alá hajtja a társadalmi fejlődést valamennyi
formájában: a nyelvi, vallási, politikai, gazdasági, erkölcsi,
eszthétikai fejlődést egyaránt.
A. Comte számára az emberiség egész története a két közbenső stádiumon
keresztül a pozitivizmus végleges korszaka felé közeledik.
Durckheim szerint az általános társadalmi fejlődés abban áll, hogy a
társadalmak a mechanikus szolidaritás tipusából átalakulnak az organikus
szolidaritás tipusává.
Sighele szerint az emberi csoportok az elmosódottság, névtelenség és
meghatározatlanság állapotából a világosság, meghatározottság,
szervezettség állapotába fejlődnek. Azt a törvényt állítja fel, hogy a
csoportok tömegből szektává, kaszttá, osztálylyá, állammá fejlődnek.
Miután ezt a törvényt kifejtette, így végzi: «Az a rövid szemle, amelyet
a különböző társadalmi csoportok pszichológiáján tartottunk, remélem,
elegendőképpen igazolja, hogy a modern állam az a végleges és
legtökéletesebb forma, amelyhez a kezdetleges emberek tömege hosszú időn
át eljutni törekedett. – Az evoluczió törvénye, amely épp úgy uralkodik
a társadalom világában, mint más egyebütt, megmagyarázza ezt az
analógiát a két legszélső tipus között, amelyekben az első tekintetre
látszólag nincsen semmi közös.»[89] Mind e felfogásoknak az a közös
jellemző vonásuk, hogy egyoldalúak. Minden részlettényt valamely
állítólagos törvénynyel magyaráznak, amely az összesség tüneményeit arra
kényszeríti, hogy egy bizonyos értelemben fejlődjenek. Ily módon a
_kicsit a nagygyal, a részletet a nagy egészszel_ magyarázzák.
Vannak szocziológusok, akik a magyarázatnak ezt a módszerét nagyon
hipothétikusnak és túlságosan kizárólagosnak találják. Ez utóbbiak
többre becsülik az analizist a szinthézisnél; ahelyett, hogy a nagyról
szállnának le a kicsinyhez, arra törekszenek, hogy a kicsiről
emelkedjenek fel a nagyig. «Én az együttesség hasonlóságait, – írja
Tarde, – apró, elemi akcziók felhalmozásával, a nagyot a kicsivel, az
egészet a részlettel magyarázom. A látásnak ez a módja arra van hivatva,
hogy létrehozza a szocziológiában ugyanazt az átalakulást, amelyet a
matematikai tudományokban létrehozott az integrál- és
differencziálszámítás bevezetése.»[90] Ez a felfogás im hát nem tagadja
azt az egyöntetűséget, amely meglehet az együttességekben, de azt
állítja, hogy ezt az egyöntetűségét, a társadalmi evolucziónak ezt a
végleges túlsúlyát csakis egyéni kezdések és utánzások sorozatával lehet
megmagyarázni. Ez a magyarázat sokoldalú, sokirányú, egyéni.
«A társadalmi evoluczió teremtő erői nem egyebek, mint azok a
kezdeményezések, amelyek, szakadatlanul halmozódván és kölcsönösen
felhasználván egymást, egységbe és rendszerbe olvadnak össze, s
amelyeknek nagyon is reális dialektikus lánczolódása, nem minden
tekervény nélkül, mintha homályosan visszatükröződnék a népek
evolucziójában… És ha visszamegyünk e nagy tudományos és ipari áramlatok
igazi forrásához, mindegyikben lappangó vagy ünnepelt lángelmék
agyvelejére bukkanunk, amelyek új igazsággal, új cselekvési móddal
gyarapították az emberiség százados hagyományát, és amelyek, e morzsák
segítségével, harmónikusabbakká tették az emberek kapcsolatait,
kifejlesztvén gondolataik közösségét és erőfeszítésük együttes
munkálkodását.»
Mi a magunk részéről elfogadjuk azt az individualista magyarázatot,
amelyet Tarde ad a társadalmi evolucziónak. Mert hiszünk mindenekfölött
az _egyénnek_, mint tényezőnek az értékében. Nem bizunk az olyan
evoluczióban, amelyet filozófiai entitássá emeltek, s amely független a
tényektől, előbbvaló és följebbvaló, mint az egyének. – Sok aktuális
társadalmi filozófia és különösen Marxnak a filozófiája, nem kerülte ki
ezt a szirtet. Marx, czúfolván Proudhon franczia idealizmusát és a
gondviselés fogalmához való folyamodását, valahol ezt mondja: «A
gondviselés az a gőzmozdony, amely nagyobbat lendít Proudhon filozófiai
batyúján, mint tiszta és elgőzölgő esze.»[91] Valóban el kell ismernünk,
hogy a hégeli és marxi filozófiában az _evoluczió_ épp oly kényelmes, de
épp oly felszines szocziológiai magyarázó eszközül szolgál, mint
Proudhonnak a gondviselése.
II. FEJEZET. A társadalmi evoluczió megértésének két módja.
Különbséget kell tennünk a társadalmi evoluczió elképzelésének két
lehető módja között.
Vannak tárgyilagos törekvésű szocziológusok, pl. Durckheim, akik
valamely társadalom vagy társadalmi forma evoluczióját teljesen gépies
és külsőleges dialektika szerint igyekeznek vázolni. Mások ellenben,
főként azok, akik, mint Tarde, alárendelik az evoluczió törvényeit az
okozatosság törvényeinek, teleológikus és ideologikus dialektika alapján
fogják fel ezt az evolucziót.
Az első esetben, meghatározott társadalmi tényekből, szokásokból,
meggyőződésekből, stb. indulnak ki, és ezeket kombinálván, iparkodnak
megmagyarázni más társadalmi tények alakulását és evoluczióját, amelyek
az előbbieknek eredői. Jó példáját találjuk ennek a dialektikának abban
a czikkben,[92] amelyben Durckheim megpróbálja megmagyarázni, hogy a
kezdetleges emberiség három társadalmi tényéből: a _totemben_ való
hitből, a _tabuban_ való hitből és a havitisztulás _tabu_ jellegében
való hitből, az idők során kifejlesztett szinthézis alapján hogyan
támadt először is a totem-hivő törzs exogámiája (vagyis más törzsből
való házasodása) és azután mint ennek az exogámiának egyik
következménye: a vérfertőzés tilalmának ma létező erkölcsi parancsa.
Ime, semmi teleológia, semmi ideológia; semmi más, mint egy társadalmi
tény keletkezése más társadalmi tények segítségével. «Ily módon, – írja
Durckheim, – elkerüljük annak a módszernek a tévedését, amely úgy fogja
fel a társadalmi tényeket, mint meghatározott fogalmak logikus és
teleológikus kifejlesztését. Hiába analizáljuk a rokonsági
kapcsolatokat, _in abstracto_, nem találunk bennök semmit, ami oly
mélységes összeférhetetlenséget vonna maga után egyrészt köztük,
másrészt a nemi kapcsolatok között. Azok az okok, amelyek ezt az
antagonizmust meghatározták, a rokonsági kapcsolatokon kivül esők. A
_kollektiv képzeteknek ez a kialakulása_, ami a szocziológiának is
tárgya, nem abban áll, hogy bizonyos alapeszmék fokozatosan
megvalósulnak, amelyeket eleinte tapasztalásból merített képzetek
elhomályosítanak és elfátyoloznak, amelyek azonban lassacskán
megszabadulnak ez utóbbiaktól, hogy mindegyre tökéletesebben
kialakuljanak. Ha új állapotok állnak elő, ez «jórészt azért történik,
mert régi állapotok csoportosultak és kombinálódtak… Az eredő valóban
több, mint ok, és inkább magyarázatra szorul, mintsem magyaráz. A mi
erkölcsi felfogásunk oly erkölcsi szabályokból ered, amelyek szemünk
láttára érvényesülnek.»
Vajjon a társadalmi evoluczió elképzelésének e két módja közül melyiket
kell választanunk? Durckheim tárgyilagos és gépies dialektikus
módszerét, avagy azoknak az ideológikus módszerét, akik azt hiszik, hogy
minden társadalmi evoluczió mélyén eszme van, amely kifejlődik,
megtisztul és kiszélesedik; czél van, amely eleinte homályos és
úgyszólván fátyolozottan valósul meg és csak fokozatosan alakul ki
tisztán? A mi véleményünk szerint lehetetlen száműzni a szocziológiából
az _eszmét_, mint tényezőt, a _czélt_, mint tényezőt, a szó teljesen
viszonylagos értelmében.
A legvégső elemzés szerint eszmék és czélok vezetik a társadalmi
fejlődést, eszmék, amelyek eredetükkor homályosak, de idővel egyre
jobban tudatosakká válnak.
Durckheim maga is elismeri ennek az eszmei és czélszerűségi tényezőnek a
lappangó meglétét. Miután kimutatta, hogy a totemes meggyőződések hatása
alatt a törzs tudatának sikerült a _clant_ a vallási és erkölcsi élet
területévé fejleszteni és az exogámiát elrendelni, amely módot nyujtott
az egyéni érzékiségnek arra, hogy a clanon kívül elégüljön ki, Durckheim
hozzáteszi: «Kétségtelen, hogy a szenvedély és a kötelesség közötti örök
ellentét talált volna módot minden esetre arra, hogy érvényesüljön, de
más formát keresett volna. Nem a nemi élet keretén belül választotta
volna ki, hogy úgy mondjuk, támadó pontját.» Ez a vallomás más-e, mint
valamely czélszerűségi elv kertelő elismerése? Vajjon nem valamely
czélszerűségi gondolat vagy öntudatlan érzés diktálta-e a clannak az
exogámia parancsát, mintha ebben látta volna egyik nélkülözhetetlen
eszközét saját biztosságának és boldogulásának? Az exogámia létjoga, még
Durckheim hipotézise szerint is, voltaképpen czélszerűségi és vitális
parancs lett volna.
A teleológiát tehát véleményünk szerint bajos volna teljesen
kiküszöbölni a szocziológiából, föltéve, hogy a szónak nem _erkölcsi_
értelmet tulajdonítunk, ami szükségképpen mindig konvenczionális valami,
hanem vitális értelmet.
Ehelyütt megjegyezzük egyébként, hogy Durckheimnek állítólag tárgyilagos
dialektikája voltaképp sokkal kevésbbé tárgyilagos, mint ő maga véli,
sőt néha meglehetősen veszedelmes is. Durckheim czikke, amelyet az imént
idéztünk, jórészt Fraser _(Totemism)_ adatain épült, aki akkor elfogadta
a totemes clan exogámiáját.
Ma, Fraser, a _Fortneightly Review_ (1899) egy czikkében: _The Origin of
Totemism_ (A totemizmus eredete) és _Observations on central-australian
Totemism_ (A középausztráliai totemizmusról) czímű munkájában rátér újra
régi elméletére és teljesen felforgatja, legalább is amennyiben a
totemes clan exogámiájára vonatkozott. Szerinte ma az az igazság, hogy:
«A totemes csoport, hagyományainak megfelelően, valószínűleg _endogám;_
sőt néha kötelező is ugyanazon csoport tagjai között a nemi
kapcsolat.»[93] A totemes clannak ez az újabb magyarázata, ha pontos,
nyilván teljesen lerontja Durckheim elméletét, amelynek az az
alapgondolata, hogy: «az exogámia kötelező a totemes clanra nézve.»
A két dialektika, az úgynevezett tárgyilagos és az ideológus és
teleológikus dialektika közül mi már csak inkább a másodikat fogadjuk el
biztosabb módszernek a társadalmi evoluczió rekonstrukcziójának
munkájában.
III. FEJEZET. Az utánzás és a vele kapcsolatos törvények.
Mikor a társadalmak életéről beszélünk, egyszerre számba kell vennünk
úgy az okozatosság, mint az evoluczió törvényeit. Az utóbbiak alá vannak
rendelve az előbbieknek. Vizsgáljuk meg tehát az okozatosság
főtörvényeit, az evoluczió törvényeivel együtt, melyek az előbbieknek
következményei.
Tarde az okozatosságnak három főtörvényét állítja fel. Ezek: 1. az
utánzás törvénye; 2. az ellenkezés törvénye; 3. az alkalmazkodás
törvénye. E három törvény szerint hatnak és hatnak vissza egymásra
kölcsönösen az egyéni tudatok a társadalmi életben.
A találékonyság és az utánzás korrelativ kifejezések. A társadalmi
átalakulások oka egyéni kezdeményezésekben rejlik, amelyek ezernyi meg
ezernyi példában utánozódván és ismétlődvén, megújítják a világ
ábrázatát. Alig lehet eléggé értékelni az utánzásnak ezt a halmozó és
sokszorozó hatását. Balicki megjegyzi, hogy az az izgató hatás, amelyet
a nem egyenlő és egymás fölé rendelt csoportok egymásra tesznek, nem
kölcsönös sugallásnak a hatása, hanem egyoldalú sugallásé, egyfelől
presztizs és tekintély, másfelől jelentéktelenség és alázatosság állván
egymással szemben. Tarde szerint az utánzás törvénye felülről lefelé
hat; de kivételesen alulról fölfelé is hathat. Egyébként az utánzások
kereszteződnek; ugyanaz az ember lehet bizonyos szempontokból feltaláló,
más szempontokból pedig utánzó.
Nietzsche felfogásában az egyéni kezdeményezésekről nem egy analógia van
Tarde felfogásával. De Nietzsche Tardenál mélyebben, véglegesebben
megkülönbözteti a kezdeményezőket és az utánzókat, a találékony
szellemeket és a nyájösztönű természeteket. Egybevág ez voltaképpen az
urak és rabszolgák nietzschei megkülönböztetésével. Az «úr», a nemes
természet, meg tudja ragadni a kezdeményezést anélkül, hogy egy
pillanatig is tartana mások véleményétől, mert – így mondja Nietzsche –
az «uraknak» az a mivoltuk, hogy _értékeket teremtenek;_ ellenben a
nyájösztönös szellemek nem tesznek szert csak oly értékre, amelyet
másoknak köszönhetnek. Megvárják mások ítéletét, hogy ők maguk is
ítéletet formáljanak. Ez a szolgaságnak talán legnyomorultabb formája.
«Csodálatos atavizmusnak kell tulajdonítanunk azt a tényt, – mondja
Nietzsche, – hogy a közönséges ember, még ma is, _várja_ másoknak róla
való véleményét, hogy aztán ösztönszerűen alá vesse magát e véleménynek;
még pedig nemcsak a «jó» véleménynek, hanem még a rossz és igaztalan
véleménynek is (gondoljunk csak arra a tömeges értékelésre és
önlebecsülésre, amelyben a jámborkodó asszonyok részesülnek gyóntatójuk
részéről, és amelyben általában a hivő keresztény részesül egyháza
részéről.»[94]
Miután általánosságban jeleztük az utánzás tényét, lássuk most, melyek a
társadalmi evolucziónak vele kapcsolatos törvényei. Ezek a törvények a
következők: 1. a szokásnak divattá válása; 2. az egyoldalúságnak
kölcsönösséggé válása; 3. a visszatérhetetlenség törvénye a
történelemben; 4. a fokozatos asszimiláczió törvénye.
Az utánzás erejét könnyű megállapítani a kezdetleges társadalmakban.
Vannak szocziológusok,[95] akik fölvetették azt a kérdést, vajjon az
utánzás ereje nem csökken-e a czivilizáczió növekvésével? Nem kevesebb-e
az utánzás a modern társadalmakban, mint a kezdetleges társadalmakban? A
felelet nem nehéz. Az igazság az, hogy az utánzás nem kevesebb, hanem
másforma. Kevésbbé utánozzuk elődeinket, de jobban utánozzuk
kortársainkat, különösen az idegeneket. Kevesebb embert utánozunk
mindenben, de többet utánozunk valamiben… Szóval, a _divat_ uralma
foglalta el a _szokás_ uralmának a helyét. A divat és a szokás harcza
rejlik tán a mélyén minden harcznak a konzervativ és a liberális pártok
között. Tarde, aki a szokás divattá válásának ezt a törvényét
felállítja, megjegyzi azt is, hogy igaz, hogy a divat maga is szokássá
igyekszik jegeczesedni, s így talán ama _ricorsi_ egyikével állunk
szemben, amelyekről Vico beszél. Azt hiszi Tarde, hogy bizonyos fajta
ritmus naturalizálni törekszik az importált czikkeket, az idegenből
eredő szokást felruházni igyekszik az autochton gyakorlás erejével, s
ekként a kozmopolitizmusból igyekszik bennünket átvezetni a
tradiczionalizmusba. Ezzel szemben Durckheim azt állítja, hogy az a
társadalom, amely egyszer kiszabadult már a tradiczió tekintélyének
jármából, soha többé nyakába nem veszi ezt a jármot.
A mi véleményünk szerint Tarde ellen fel lehetne hozni azt az
ellenvetést, hogy van sok olyan divat, amely eltünik, alighogy
megszületett, és nem ér rá szokássá kristályosodni.
Az evolucziónak az utánzással kapcsolatos egy másik törvénye _az
egyoldalúságnak kölcsönösséggé való válása_. Az utánzásnak az a hatása,
hogy végül kölcsönös kapcsolatokká alakítja át az egyoldalú
kapcsolatokat.
A háború például eredetileg nem volt egyéb, mint embervadászat,
valakinek, aki nem tud védekezni, egy békés törzsnek valamely rablóhorda
által való elpusztítása vagy elűzése. Az udvariasság kötelességei nem
voltak kölcsönösek az emberek között; kölcsönösség nélkül övezték
hódolattal és tisztelettel a főnököket, földesurakat vagy királyokat.
Nem volt felvilágosítás, sem kölcsönös megvitatás, hanem a főnök és
papok egyedül gyakorolták a parancsolás és a dogmatizmus monopóliumát.
«Hogyan engedett helyet, – kérdezi Tarde, – az embervadászat az emberi
háborúnak, a hiszékenység a szabad vizsgálódásnak és a dogmatizmus a
kölcsönös felvilágosításnak? az engedelmesség a szabad beleegyezésnek és
az abszolutizmus az önkormányzatnak? a privilégium a törvény előtti
egyenlőségnek, a donáczió vagy a lopás a cserének? a szolgaság az igazi
kooperácziónak? és végül a kezdetleges házasság, amely a nő
eltulajdonítása volt, minden kölcsönösség nélkül, a mai házasságnak,
amely a férfinak a nő által és a nőnek a férfi által való
eltulajdonítása? Válaszom ez: az utánzásnak minden formájában való lassú
és elkerülhetetlen hatása következtében.»[96]
A felsőbbnek tömeges utánzása az alsóbb által általánosította az
előbbinek privilégiumait. Az a szükséglet, hogy utánozzuk a felsőket,
hogy épp úgy higyjenek bennünk, épp úgy engedelmeskedjenek, épp úgy
szolgáljanak nekünk, mint neki: mérhetetlen erő volt, amely lassan
létrehozta azokat az átalakulásokat, amelyeket látunk. A népfelség,
amint ma érvényesül, nem egyéb, mint ezernyi példányban való
megsokszorozódása a monarchikus felségnek, és ez utóbbi példája nélkül,
amely különösen XIV. Lajosban testesült meg, ki tudja, vajjon egyáltalán
kigondolható lett-e volna?
Egy harmadik törvény, amelyet az utánzás korolláriumának kell
tekintenünk, a visszatérhetetlenség törvénye a történelemben.
Tarde szerint az, ami a társadalmak történetében lényeges,
_visszatérhetetlen_, vagyis nem ismétlődhetik megfordított sorrendben. –
Valamely létező társadalmi evoluczió visszatérhetetlen, mert az oly
tények, aminő például a monopóliumról a kereskedelmi szabadságra, a
szolgaságról a szolgálatok kölcsönösségére való áttérés az utánzás
törvényeinek korolláriumai. Vagyis, ezek a törvények megszünhetnek
részben vagy teljesen működni és ez esetben valamely társadalom részben
vagy teljesen kimulik, de a törvények nem fordulhatnak fel. Tegyük hozzá
ehhez, hogy az utánzás áramlásai kereszteződnek és egymásba olvadnak,
hogy úgy mondjuk, maguk között. És ez az összebogozódás soha többé nem
oldható fel. Ha azt akarjuk feltételezni, hogy feloldódtak, akkor a
czivilizáczió teljes felfordulását, teljes kataklizmáját kellene
elfogadnunk.
Foglalkozzunk most röviden az evolucziónak egy másik törvényével, amely
szintén az utánzás törvényének korolláriuma. Ez a fokozatos
asszimiláczió törvénye a társadalmakban.
Tarde szerint, az utánzások felhalmozódása következtében a társadalmi
élet jelenségei egyöntetüségre törekszenek. Példa erre a férfi és női
ruházat, amely miután hajdan nagyon differencziálódott volt úgy
szabásban, mint szövetben a népesség különböző osztályai és az ország
különböző tartományai szerint, egyre jobban törekszik immár az
egyöntetüségre.
Tarde szerint ez a törvény érvényes a társadalmi tevékenység minden
ágában, sőt átalakítani igyekszik még a versenyt és a küzdelmet is, ezek
különböző formáiban. «Az utánzás következtében, amelynek kisugárzása
szakadatlanul és titkon működik, hogy úgy mondjuk, a társadalmi mező
kiszélesítésére, a társadalmi jelenségek kiszélesednek és részt vesz
ebben a mozgásban a háború is. Végtelen sok, igen apró, de igen
elkeseredett háború után kis törzsek között, sokkal kisebb számú,
valamivel nagyobb háborúk következnek, de más kevésbbé gyülölködők, kis
városok, majd pedig nagy városok között, még később növekvő népek között
és végül elérkezünk oly korszakhoz, amelyben nagyszabásuak, de igen
ritkák az összeütközések, minden kegyetlenség nélkül, a nemzeti
kolosszusok között, amelyek már nagyságuknál fogva is békeszeretők.»[97]
«A verseny, ez a gazdasági és többé már nem politikai jellegü társadalmi
ellenkezés, ugyanezt a törvényt követi. Mint a háború, a verseny is
kicsiből nő nagygyá, igen számos kicsiből igen kevés számú nagygyá…»
A társadalmi harcz harmadik nagy formája, a _vitatkozás_, szintén ugyane
törvény szerint fejlődik… Apró kotériák, apró törzsek, apró egyházak,
apró fórumok, apró iskolák szóharczai helyét nagy polémiák után egypár
nagy pártnak, egypár nagy parlamenti csoportnak, egypár nagy filozófiai
vagy művészeti iskolának az ellentétessége foglalja el, amelyek felséges
csatákat vívnak egymással.[98]
Ezért van az, hogy bizonyos társadalmi dolgok: dogma, szólásmód,
tudományos elv, erkölcsi rovás, ipari eljárás, stb. utánzó ismétlés
folytán geometriai arányban igyekeznek terjeszkedni, a társadalmi
hatások és kölcsönhatások tere mindjobban bővül, az ellenkezések
kiszélesedve elgyengülnek és úgy látszik, az emberiség egyszerre
megbékülés és általános egyöntetűség felé halad.
Ezzel végeztünk a fejlődés különböző törvényeivel, melyek mindmegannyi
korollariumként kapcsolódnak az utánzás alaptörvényéhez. Az utánzással
kapcsolatban érdekes tanulmányt lehetne még folytatni. Meg kellene
vizsgálni, hogy melyek kedvező vagy kedvezőtlen feltételei az utánzó
sugallásnak, melyet egyik lélek a másikra gyakorol. Tarde
utánzás-elméletét érdekes és pontos vizsgálattal egészítette ki, melyet
az utánzás problémája e szubjektiv szempontjának szentel.[99]