az egyik hölgy (azon egyik, ki a másikat egészen elfogyatkoztatta szemem
elől) rögtön a sétaösvény melletti gyepre pillant. Valami ártatlan
camomillát (melyből, ugy hiszem, a herbateát készitik) vesz észre, s
elhiteti magával, hogy az gyönyörü egy virág, s hogy neki azt birnia
kell.
És az a karcsu derék már meg is hajlott, s az a keztyűs kis kacsó már ki
is nyult, hogy leszakaszsza. Lehetett-e, kérdem, e készületeket tétlen
nyugalomban néznem?
Ott termek, mint a gondolat. Leszakasztom s átadom azt a sárga
virágszált. Legalább egy pár szó nélkül ez természetesen véghez nem
mehet. Ő édes meglepetést nyilvánit, én meg szerencsésnek érzem magamat,
mindketten pillanatokkal inkább, mint phrasisokkal.
S az én boldogtalanságomnak komolyabb initiativája megtörtént.
A mint estve magamra maradtam s szokás szerint megfordultak elmémben a
nap eseményei, ugy vélekedém, hogy egy árva herbatévirágot nem ok nélkül
tépet le száráról s tűz fel kebelére az ember; továbbá: hogy apróságok
gyakorta igen nagy dolgokat maszkiroznak; s elvégre: hogy csakugyan
rettenetesen könnyelmü ember az az én gazdám. Természetes, hogy csak
későre alhattam el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem szükség bővebben mutogatnom, mely időben történt, a mit regélek.
Öröm és zajongás éve volt, gyermeki boldogság ütött sátort innen is, tul
is a Lajtán.
Reggel volt. A tegnapi nap férfiai ott állottunk a kertben a hűs forrás
körül, külön külön poharainkkal. Harmattól nedves lábaink s a kezünkben
lévő hegymászó botok bizonyiták, hogy bár a nap még nagyon alant jár, ma
már kiki hosszabb kirándulásból tér haza. S a hegy-völgyek mászásában
felébredt szomjunkat ugyancsak altattuk a szikla kristály nedvével.
Csekély távolságra tőlünk, egy félre eső ösvényen a tegnapi két hölgy
bukkant elő, kiáltóbb szinű reggeli öltönyökben, nagy szalmakalapokkal,
mint látszott, szintén messzebb sétáról haza térőleg.
„Bon giorno, signora Lina!“ kiálta fel otthonias bizalommal egy piros
pozsgás, jókedvü öreg ur, kiről annyit már tudtam, hogy a természetet
imádta, nagyon szeretett volna olaszul beszélni, s most első volt, ki
körünkben a nőket észrevevé. „Örvendek, hogy annyira elfáradtak!“ toldá
meg gonosz malitiával, de már nem olaszul.
Lina barátságosan inte szép fejével a részünkről felé intézett egyetemes
„jó reggelt“-re s az öreg ur gyanujának mintegy czáfolatául fürge
léptekkel szökelt odább a ház felé vivő ösvényen.
Az öreg ur hosszan nézett utánok, s mig szemei elől el nem tüntek,
folyvást billegeté utánok kezét, kendőjét, botját, kalapját s a mit
kapott. Egészen benne volt természetimádói ihlettségében. Azután egyet
meritett a forrásból, s miután meghütötte indulatját, felém fordult, és
ha bajusza lett volna, bizonyosan megpödöriti vala, midőn azt kérdezé
tőlem: „Vannak-e Magyarországon ily hajadonok?“
S itt a pont, melynél töredelmes szivvel kell bocsánatot kérnem Éva
anyánknak a hármas bércz és négy folyam partján termő utódaitól. Mert én
a fentebbi kérdésre azt válaszoltam, hogy: „Nincsenek! soha nem is
lesznek!“ Némileg kiment az a körülmény, hogy ezt akkor nem csak
mondtam, hanem hittem is.
„De látták-e önök – szólalt fel egy nagy szakálu fiatal, kiről elég
annyit mondani, hogy akárhova beillett volna kérőnek – észrevették-e
önök, minő szineket viselt ma Lina?“
„Igen bizony – kiáltának fel többen – öve körül roppantul széles
csikokban a három szin…“
S mindnyájan megegyeztek abban, hogy meg nem foghatják a különczséget s
hogy majd kérdőre vonják érte. A szakálas különösen gyanus pillanatokat
lövelt felém, mintha jelenlétem terhére kezdene lenni.
Én nyugodt diadalérzettel állottam közöttök, mint egy vitéz, ki még nem
is gondolt a vár megrohanására s már hozzák eléje a kulcsokat. De uj
gondolatok kergették bennem egymást. Föl kelle magamban tennem, hogy
megelőzöm a többieket a kérdőre vonásban s okvetlen nekem kell elsőnek
lennem, ki tisztába jöjjön a dolog iránt.
Nem kelle soká várakoznom. Kevéssel a reggeli bevégezte után ott ült
Lina és barátnéja az árnyas mogyorófalugasban. Előttök nyitott könyv és
női munka. A mint hozzájok közeledtem, a könyvet betevék s a himző tűt
vették kezökbe.
Rövid szóváltás után hamar találtam egy kedvező fordulatot, s ki kezdém
ugrasztani bokrából a nyulat, a kit legalább én képzeltem nyulnak.
„Nagysád szeretni látszik a váratlan meglepetéseket,“ mondám.
„Ah! tudom. Tapasztalhatja ön, hogy itt semmi sem maradhat soká
titokban. Ön reggeli szineimről szól. Mondják, hogy azt határozott
nehezteléssel fogadta az egész társaság.“
„Az egész…?“ kérdém kivétel öntudatával.
„Önt természetesen kivéve,“ igazitá meg magát nemes kimélettel.
„S szabad-e kérdenem – folytatám ellenállhatlan kiváncsisággal – vajon
ez édes megfoghatlanságot csupán jelentőség nélküli szeszélynek, a
véletlennek köszönhetem-e, vagy…“ Itt megakadtam; maig sem tudom, mit
akartam kérdezni. (Vagyok néha ilyetén állapotban.)
A leány hosszan nézett rám, nem mintha felelet szükében látszanék
szenvedni, hanem mintha vizsgálna, vajon rám bizza e feleletét. Azután
tisztába nem jöve velem s magával, jónak látta ily kitéréssel
válaszolni:
„S szabad-e viszont nekem kérdenem, vajon ön kérdése nem megy-e tul a
kiváncsiság határain? nem valóságos vallatás-e ez?“
„Ha ugy akarja kegyed – válaszolék zavart helyzetemben, melybe, sajnálni
kezdém, hogy bele sodrottam magamat – ha ugy akarja kegyed, lélektani
vizsgálódás az, vagy hazafiui remegés, vagy, vagy, vagy bármi egyéb; de
az bizonyosan nem, a mivel kegyed gyanusit.“
Ez utóbbi hangnyomatra szünet állott be, melyet leginkább arra
használtam, hogy ismét a házi gazdát szidjam össze a rettenetes
bemutatásért, gondolatomban.
„Sokat mondhatnék e dologra vonatkozót, fogá fel ujra a szót Lina.
Mondhatnám önnek, hogy a közel mult években hosszabb ideig tartózkodtam
atyámmal Pozsonyban, a ki mindig nyilt rokonszenvet érzett ezen, miként
ő nevezé, „national“ nemzet iránt, s lelke is örült, ha végig tekinthete
a zajos termeken, deli termeteken, s a magán életben még inkább szereté
őket az ő férfias, önzéstelen, egyenes s oh mit én tudom még miféle más
tulajdonaikért. Ön megbocsát, ha nem emlékszem hiven atyám
jellemrajzára. Mondhatnám, hogy háza itt is mindig nyitva áll különösen
e nemzet fiai számára…“
„Mely dicső szabálynak köszönhetem én is jelen szerencsémet,“ e
szavakkal takartam el néma lelkesedésemet. S nem hogy visszavonulást
parancsoltam volna magamnak, midőn még lehetett, megelégedvén a tett
vallomásokkal: nem, nekem egészen el kelle merülnöm.
„S nem volnának-e – faggatám mindig nagyobb lángra gyulva az állomását
hősileg védő kis tüzért – nem volnának-e kegyednek e tekintetben saját,
független nézetei? Nem támadt volna-e lelkében néha napján egy titkos
ohajtás: szeretnék e nép között lakni, vele örülni, szenvedni, élni s
meghalni…?“ Tökéletesen ben voltam a diktióban.
„Oh oh oh! – mondá zavart mosolylyal Lina, s mintha egy igazi gondolatán
kapott volna rajta – ujra figyelmeztetem önt, hogy kérdései valóságos
vallatások: én sem életre, sem halálra még nem gondoltam soha!“
Hallgatása tökéletesen kielégitett.
Megvan, megvan! Szentséges szent Isten! töprenkedém magamban, az a házi
gazda borzasztóságos ember! S más fordulatot keresve, önkéntelenül az
előttünk heverő könyv után nyulék, s szórakozottságomban elég vakmerő
voltam azt felnyitni.
„Hogyan? mi az!“ kiálték fel ugyanazon perczben nagyra nyilt sugárzó
szemekkel.
„Igen – válaszola Lina lehető legnagyobb lelki nyugalommal, s oly
ártatlansággal, mintha teljes életében magyar grammatikánál egyebet nem
olvasott volna – igen, magyar könyv. Nem szeretném elfelejteni, a mit
egyszer már tudni kezdék. Fájdalom, hogy mióta itt vagyunk, tanitó
hiányában, a helyett hogy haladnék, mindinkább hátra megyek.“
Mondhattam-e erre egyebet, mint:
„Végtelen boldognak érezném magamat, ha itt mulatásom rövid ideje alatt
is…“ s a többi.
„À la bonne heure! válaszolá Lina, kinek a gondolat megtetszett. Ön igen
szives, s én örömmel fogadom az ajánlatot. Áll az egyezség! Ha tehát ugy
tetszik, minden reggel 10 órakor itt e lugasban várandja mesterét az ő
szófogadó tanitványa. De, kérem, pontosan!“
„A tizedik óra lesz napom legnehezebben várt órája!“
Midőn távozám, a másik hölgy, ki jelen volt, de csak kevés részt vett a
fentebbi társalgásban (legalább én nem sokat tudnék belőle elmondani),
ugy, hogy még én is hallhatám, e szókkal fordult Linához: „Nem veszed
észre, hogy uj mestered sok tekintetben hasonlit Rudolfhoz?“
Még ez is! Már most Rudolfhoz is hasonlitok, még pedig sok tekintetben
hasonlitok! Nem tudtam ugyan, ki az a Rudolf; de ha ama kisasszony ugy
vélekedik, hogy hasonlitok valami Konrádhoz vagy Venczelhez, boldog
vagyok; azonban Rudolf! borzasztó.
Végem van! kiálték, midőn kifáradtan szobámba értem. Ha az a leány nincs
szinig megtelve csupa tiszta tizenhárom próbás gerjedelemmel, ha az a
házi ur nem a legmeggondolatlanabb gyerek a kerek ég alatt, s ha nem én
vagyok a legártatlanabb áldozatja hirnek, dicsőségnek: akkor nem volt
soha bizonyos dolog a világon!
Magyarország, miért vagy te oly igéző! Magyar emberek, magyar irók,
miért van nektek idegen földön oly átkozottul szép hiretek! Ki
akarhatja, hogy én essem áldozatul szép hireteknek!
Ily s ehhez hasonló felkiáltások támadtak bennem, mindig növekvőleg, s
már-már siratni kezdém lelkemnek megszokott kényelmes nyugalmát, mely
ime szomoru pusztulásnak indult.
A nyelvleczkék javában folytak reggeli 10 órakor az andalitó lugasban.
Vagy kétszer párját ritkitó szorgalommal olvastuk Samarjay nyelvtani
gyakorlatait.
S ah, ezek még arkádiai perczek valának. Oh mi csendes háborgásban
ringott ekkor az én lelkem Balatonja! Igy szerettem volna, hogy örökké
maradjanak az idők. Mert oh, mi ártatlan kedvtöltés, mi veszélytelen
csónakázás az az indulatok tengerszemein, midőn az ember óra hosszat nem
érez egyebet, majd magyarul, majd németül, mint azt, hogy p. o. „az
asztal kerek, a viz meleg, a kapu széles!“ De fájdalom, ily gyermeteg
állapotban mi nem maradhatánk sokáig.
Megfeledkezénk czéljainkról, napok mentek, napok jöttek, s nem egy,
hanem három-négy órát is ültünk a lugasban, a betett könyvet magunk
előtt simogatva. Az idő telt, bizalom bizalmat üzött, egész életem
pályája ott hevert előtte, mint egy országut, rögeivel, árkaival,
kátyuival.
Lelkem kormánya megbukott s valóságos forradalom volt kitörőben:
visszaijedtem!
S ott voltam, hogy komolyan véget vessek a dolognak. Elmentem hozzá
búcsuzni.
Azt hivé, mint rendesen, leczkére jövök, s magyar szavakkal fogadott. Rá
lehete ismerni a betanult hangra, de hiszen Csongrád vármegye hangjai
voltak; Samarjaytól tanulta, de hiszen értem tevé. Ily sonettet zengett
gondolatom, s még el sem kezdém, már is kiestem szerepemből.
Szótlan valék; befelé beszéltek bennem a gondolatok. Lina ha látta is,
de észre nem vette. Én szerettem volna, hogy észrevegye, hogy lett volna
okom elmondani kinomat, tán lábaihoz omlani, tán átkozódni, tán szidni a
világot, álladalmat és társadalmat, s vagy élni vagy halni, de minden
esetre kibontakozni e zür- zavarból.
„Tudja-e, hogy egy igen nagy tartozását még mindig nem rótta le ön?“
kérdé kiszólitva szótlanságomból.
„Én?“
„Igen, ön még egyetlen költeményét sem közlé velem.“
„Igen de, mondám, hogy nem irok verseket.“
„Én meg szintén mondám, hogy az lehetetlen.“
„Ismétlem.“
„Kérem.“
„De ha komolyan mondom.“
„Ön makacs.“
Ezen utolsó szót, talán mert sokszor hallottam, soha sem szenvedhettem.
Lehettem-e, maradhattam-e makacs? Bár nem tudja senki, életemben sok
verset irtam én is; de akkor már tán csak egy volt emlékezetemben,
melyet örök ijesztő példaként iparkodni fogok soha el nem felejteni.
Kellett annyi kimélettel lennem magam és velem járó hirem iránt, hogy
titkaim közt megőrizzem. Nem fogja senki kivánni, hogy itt elmondjam.
Készség és kötelesség közt ingadoztam. A percz kétségbeejtő volt. Bármi
áron szabadulni óhajték. S mint sok más ügyefogyottat, Petőfi
kisegitett, s egy kicsi kis plágium, melyért utólag bocsánatot tőle
többé nem kérhettem!
„Ön gondolkodik, bizonyosan a választás esik nehezére,“ jegyzé meg Lina,
ki ezalatt uszni- törekvésemen legelteté szemeit.
„Oh nem! épen nem! Ha soha egy szót nem irok vala is, e pillanatban
versben teremnének gondolataim.“ Effélét rebegék, rá kezdtem, s hirtelen
e vers jött ajkaimra:
Ez a világ a milyen nagy,
Te galambom, oly kicsiny vagy;
De ha téged birhatnálak,
A világért nem adnálak.
Te vagy a nap, én az éjjel
Teljes teli sötétséggel:
Ha szivünk összeolvadna,
Rám be szép hajnal hasadna.
Minden betűt megértett!!!
Ki gondolta volna valaha, hogy e versben oly iszonyu dolgok vannak
elmondva.
„Gyönyörü, felséges!“ kiálta fel a kis „galamb“ valódi elragadtatással.
De azonnal ismét elnémult, mintha egy bántó gondolat szállotta volna meg
lelkét. „Régen birja ön e költeményt?“ kérdé remegő szavakkal.
E kérdésre nem voltam elkészülve. Tán rájött az orzásra is! s egy
egészen elvetemedett gonosztevő vakmerőségével erősitém: „Épen tegnap
készitém!“
„Tegnap?“ ismétlé ragyogó jelével az indulatnak, s reám néze, mélyen, a
mindig mélyebben sülyedőre. Majd kezét nyujtá, mely szép volt, mint egy
herczegnőé, és forró, mint egy láz-betegé, s melyet
önmagamonkivüliségemben lehetlen volt azonnal még lázforróbb ajkaimhoz
nem vezetnem. Lina csak azon egy szót rebegé:
„Köszönöm!“
Nem tudom, azt mondtam-e rá: „Szivesen, tessék máskor is parancsolni!“
de fogadni mernék, hogy sületlen volt, a mit válaszoltam.
Csak azt tudom, hogy nem sokára szobámban voltam, gépiesen neki estem
podgyászomnak, összeállitottam holmimet, s felkiálték: „Egy pil anatig
se tovább! Még egyszer látni, két szóval azt mondani: Isten veled, s
azután illa berek! Itt többé nincs kigázolás.“
Elrohantam az épület azon részébe, hol házi gazdám és leánya szobái
valának. Nem láttam senkit. Ott volt, vagy nem volt valaki, mindegy; nem
láttam senkit.
Az előszobába értem. A teremből, melynek ajtókilincsét már kezembe
fogám, idegen hangok, férfi hangok hatottak füleimbe. Megállj! Tán nem
is jó helyen jársz? Hol vagyok, hol járok? Csitt! beszélnek. Egy női
hang:
„Jaj be szur a szakála!“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Legnyájasabb olvasóm, el fogod nekem hinni, hogy szeretem ezt az
országot, melyet áldott következetességgel még mindig hazánknak szoktunk
nevezni, szeretem valamennyi fővárosaival együtt; de pusztuljon el
Budavára, ha annál az egy pár szónál többet hallottam: „Jaj, be szur a
szakála!“ ennyit s nem többet; de ráismertem azon hangra, mely alig fél
órája azt rebegé előttem: „Köszönöm!“
Hevem elmult, bucsuzási kedvem elhalt, szemeim megnyiltak s mégis homály
fogta el őket; csupa ólom voltam, s csaknem a levegőben jártam, oly
csendesen sompolyogtam ki az ajtón, a melyen jöttem. Oh azt nem is
sejtheti senki, minő lelki kinokat okoz ily szakálszurás. „Egy óra mulva
nem lát engemet Milano!“ kiálték fel a classicus „Szökött katonával.“
Búcsu nélkül, zaj nélkül hátamra plántáltam kis uti böröndömet, kezembe
ragadám vándor botomat, kisuttyanék a kert hátulsó kapuján s
elzarándokoltam kitüzött pályámon a stájer alpesek közé, el, messze el.
A legközelebbi állomásról levélben bucsuztam el szives gazdámtól, a
gazdag selyemgyárostól, hirtelen elutazásom okául adván, hogy az ember
élete rövid, hogy használni kell a perczeket, hogy egy első rangu magyar
költő azt mondja: „Élj az idővel!“ s mit tudom én. Csakhogy egyszer
kivül lehettem a fojtó gőzkörön.
Grátzba érve, már válasz várt reám, melyben a szives öreg ur tudtomra
adta sajnálkozását, annál inkább, mert egy fontos családi ünnepélyt
mulasztottam el. „Nehány nap mulva üljük meg – irta az öreg – leányom
kézfogóját. Jegyese Weinberg Rudolf bécsi nagykereskedő, kire ön tán
emlékezik s ki önt üdvözli. Egyéb nevezetesség ez eseménynél nem
történt, mint az, hogy Lina, még eljegyeztetése előtt kiköté, miszerint
Rudolf roppant szakálát saját kezével vághassa le. Sok vonakodás után
nagy czeremoniával és sok tréfa között ment véghez a műtét. Ha jól
emlékszem, épen az napon történt, midőn ön oly rögtön itt hagya
bennünket.“
A levelet elolvasván, tükör elé állottam, s e szavakkal üdvözöltem
magamat: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró, gratulálok!“
Weinbergné asszony pedig, mint azóta hallottam, régen elveszté kedvét a
magyar grammatikához s emberekhez. Azonban épen oly buzgóan hódol a
divatnak most is, mint akkor.
SPECTABILIS TANULMÁNYOK.
Emlékezzünk régiekről.
GYÖNGYÖM, GALAMBOM, JÁNOSKÁM;
vagy is megmutatása annak, miképen „nemzeti ujjászületésünk“ mai
hajnalán polgári kötelessége minden csekély erőnek számba venni mindazon
tényezőket, melyek ezen szerencsés fordulat előidézésénél befolyással
lehettek volna, ha mindjárt nem voltak is. Miképen nevelődtünk
hajdanában. Egy fiatal kebel, midőn épen a tudományok és szépmüvészetek
oltárán áldoz.
Ki volt János?
Jánoska született s a világba lépett. Ez igen természetes Jánoska
részéről, ámbár a tudomány és ismeretek terjedésével, a forradalmak
bukásával s a doktorok szaporodásával mindinkább növekvő
világfájdalmaktól dult keblek azt állitgatják, hogy ez a legnagyobb
szamárság, melyet az ember életében véghez vihet. Na de hiszen a
szamárság is természetes, s mi nem állitunk egyebet, sőt még azt sem
akarjuk tagadni, hogy sok emberre nézve kétségtelenül igaza van a
világfájdalomnak.
Jánoskának atyja férfi volt ugyan, de nem feje a háznak; anyja asszony
volt ugyan, de kormányzati rendszere ugy vala kidolgozva, hogy mind a
törvényhozási, mind a felügyelési, mind a végrehajtói hatalom kizárólag
őt illeté házi körének kényurasági országában. És kérdés keletkezik,
hogy vajon Gombóczyné asszonyság mi rendkivüli kedvező körülményeknek
köszönheté absolutismusa támadását?
Megfejtjük a kérdést.
Körülbelül az utolsó nemzeti insurrectio korában vagy valamivel később
történt, hogy bizonyos Tésztaváry Juliána kisasszony egyszer azon vette
magát észre, miképen az idők vas foga ingatni kezdi az ő csontfogait, s
hogy legfőbb ideje volna a kényes izléssel felhagyni, ha csakugyan nem
szándéka pártáját a mennyország kapujánál Péter bácsinak bemutatni.
Épen jókor jött tehát Gombóczy Gergely hat szilvafás nemes ember
háztűz-néző látogatása, ki különben is vele született talentumainál
fogva semmi egyébre nem volt alkalmatos e nagy világon, mint hogy szivét
s hat szilvafáját a nem annyira imádott, mint inkább nagy szerencse és
jó parthie gondolatával merészen óhajtott Juliána szivével és szép
birtokával egyesitse. A többire nézve Gergely lovag szerelme tökéletesen
vak volt.
S Juliána elvette Gergelyt. Mindenesetre a menyecskéé volt az elsőség a
háznál, mert ő hozott abba vagyont, ő hozott élettapasztalást. Ennek
volt következménye az, hogy Gergely ur mindig akkor s azt tette, a mikor
s a mit neje elébe tálalt, hajfürteit mindig ugy fésülte, nyakkendőjét
mindig azon csokrokba kötötte s fehérnemüjét mindig akkor váltotta, a
mint s a mikor azt feleségének túlnyomó izlése hozta magával.
Gombóczy Gergely és Juliána tehát egy jókora vagyon s egymás minden
possibilis szenvedélyeinek kölcsönös birtokában tölték el napjaikat egy
magyar falu özönviz előtti kuriájában. S e kuriában a Vörösmartyként
„hófehér burokban járó tiszta szorgalom“ nem maradt gyümölcstelen.
Megáldá őket az ég szerelmöknek egy zálogával. Többet kivánni a magyar
faj európai hirü sterilitásánál fogva lehetetlen volt.
Anyja a fiut egészen a maga bölcs vezérlete alá fogta. Apja pedig nézte
a vezérletet. S felsőbb rendelkezés folytán a kis Gombóczyt senki az
apai háznál, senki a faluban nem merészelte Jancsinak nevezni. Az ő neve
Jánoska volt, vagy János urfi. Tertium non dabatur.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
„Gyöngyöm, galambom, Jánoskám! Oh hogy meg tudnám enni ezt a kis
angyalt!“
Igy sikoltott Gombóczyné asszony, az édes mama, s vége-hossza nem volt a
csók-czuppantás- és csattanásnak, mivel ugynevezett angyalának, egy 8
éves pufók csemetének szemét-száját elárasztá, ki a szeretetnek ezen
perczenkint megujuló hatalmas bizonyitékai után fuladozva s pityeregve
mereszté anyjára ugynevezett két kökénykéjét.
A mamával átellenben ült Pogácsayné: rangjára nézve: szomszédasszony;
foglalkozása: örülni az örülőkkel, sirni a sirókkal, pletykázni a
pletykázókkal, kávézni a kávézókkal; charaktere: asszony. Jelenleg kávét
iszik.
A szögletben a kövér táti pipázott egy tajt bögréből (mert pipának csak
nem csufolhatjuk azt a roppant calibert): mint gyanithatni, rangra,
foglalkozásra, jellemre sőt talán születésre nézve is: táblabiró.
Jelenleg bort iszik.
Jánoska rendesen fel szokta használni azon perczeket, melyekben csekély
véleménye szerint meg lehetne szöknie az ölelések elől. Szép csendesen
el akart osonni.
„Itt fogsz-e maradni, te rosz fiu? ide jösz-e most mindjárt? Nézze az
ember a kis gonoszt! Hogy áll már megint rajtad az a ruha! Oh te, te!“ s
ez alatt rendbe illetgeté Jánoskának a csókzivatar által állásából
kijött hosszu attiláját, s meghütés ellen biztositó
nyakravaló-bástyáját, az elbomlott fényes szagos kis üstöknek pedig
visszaadta azon kacsafarkállást, mely a papát a sohajjal emlittetni
szokott hajdankorban oly bájlóvá tevé.
„Igy ni, most mehetsz. Oh kis angyalom!“ kiálta ismét a mama, s ujra
ölbe fogta a fiut: „nézze csak kedves szomszéd asszony,“ szólt
Pogácsayné asszonyhoz, ki előtt mindennapi szokás szerint most is
bizonyitgatá magzata rendkivüliségét, „nézze csak, mily szépen kacsint
ránk kökénykéivel. Oh a kis hamis, mint érti már is a szemjátékot! Mi
lesz még belőle, ha felnő!“
„Oh ne csufolódj’ te is, édes mama, szóla közbe kedvetlenül a szerelem
záloga, Andrásy Peti és Bankó Miska is azt mondta tegnap, hogy kerbe
nézek, hogy…“
„No csitt, kis galambom! Nem szabad bele szólani, mikor a mama beszél.
Azok a gaz, neveletlen fiuk többé hozzád nem jőnek. Elég neked Burdiga
Pista. Nem képzelheti szomszéd asszony, micsoda átkozott rosz gyermekek
azok. No de hisz az nem is lehet máskép. Apjaik annyi sok mindenre
tanittatják, ugy agyon kinozzák őket, hogy azután nem csoda, ha kirugnak
a hámból, mihelyt érzik, hogy nincs kocsis a hátok mögött. Oh dehogy
jönnek azok többé az én házamba. A fiamat gyalázni. No de az én házamhoz
ugyan nem járnak többé, azt fogadom; inkább, inkább, nem tudom mitévő
lennék.“
S a megsértett anya ölbe szoritván a szegény gyermeket, ugy fúta
méreg-klarinetjét, hogy a szomszéd asszonynak lehetlen volt nem
kontrázni rája.
„Dejszen – monda Pogácsayné – ugy kellett volna már régen tenni, kedves
szomszéd asszony. Én már régen nézem azt a kevély nácziót, s mindig
mondtam, mikor is volt csak, hát tegnap, de tegnapelőtt, de bizony mégis
csak tegnap volt, hát Kubicza komaasszonynál vagyok a varga-utczában,
épen a malomból jöttem haza, hát betérek, mondok, ugyis nagyon fáradt
vagyok, mondok, és már régen is láttuk egymást, mondok.“
„Hogy mint van Kubiczáné, szegény? jobban van-e már a lábával?“
„Azt mondja, jobbacskán van; de én nem hiszem, s köztünk maradjon,
kedves szomszéd asszony, nem lesz kutyából szalonna. Hát a mint leültem,
beszédbe eredtünk, sirva panaszolta előttem bajait, szidta a vejét, a
ki, csak képzelje, már ismét elverte házától feleségét, bizony szegény
Julinak sokat kell szenvednie! De mit is akarok mondani? Ugy, hát igen,
hát hogy s hogy nem, szóba jöttek azok az Andrásy fiuk is: hát Kubiczáné
azt mondja, hogy aszondja, hallottam-e már, aszondja, hogy azok a fiuk
most már németül és francziául is tanulnak, aszondja; uj instruktort
kaptak Eperjesről, aszondja.“
„Tót diákot az ebugattát!“ mordult közbe a tajt pipa mellől Gombóczy
senior, ki ritkán szólott, de annál talpraesettebbeket mondott.