mondja e szót nagysád! Ismeretlen, az vagyok igen, mert oh hiszen
engemet senki sem ismer. (Konstanczia ellenkezni akar s már is bánja
szavát.) De hiszem Istenemet, nem leszek az soká. Nagysád észre fogja
rajtam venni, hogy gyönyörü szavainak, a kebel mélyéből fakadó
érzelempatakja ezen jobb világba andalitó csörgésének meghallgatására
teljesen érdemes vagyok. Mi férfiak oly boldogtalanok vagyunk Pesten,
teljesen kizárva a nemesebb hölgyek társaságából. Falun ez egészen más;
ha haza megyek, ott minden női szem rám néz. De ők vágyaimat ki nem
elégitik. Oh pedig mi az élet nők nélkül! Van szerencsém magamat
előlegesen bemutatni: én Sodrony Ignácz ügyvéd és házi sekretarius
vagyok.“
Konstanczia még csintalanabbul mosolygott, azután az illető vonalban
felnézett Ignácz szemeibe, melyeket kékeknek látott, holott azok
éjjelnappal zöldek voltak.
„S azt hiszi ön – mondá a mosolygó – hogy én ezt igazán nem tudtam?
Régóta van szerencsém önt távolról ismerni, s ön élete pályáját
bálokban, szinházban, megyei gyüléseken, stb. figyelemmel kisérni. Csak
próbára akartam tenni: vajon… vajon… ah, nem merem kimondani… vajon
fölfedezi-e magát nekem?“
„Lehetséges-e? Vágyaim legszebbike teljesedésbe megy-e? Tehát volnának
előérzetek a világon? S mig én a rögös honfiui pályán haladok, éjjeleket
átvirrasztva, gondok között, jutalom reménye nélkül, mellőzve, hátra
téve, puszta önérzetre támaszkodva: (Konstanczia örvend a tulipános
phrasisoknak) addig engem a honleányok legbájlóbbika figyelmére méltat,
figyelmére! Oh, s én mennyi szépet s jót hallottam itt-ott zengedezni
nagysádról, s mennyi kínteljes erőködésembe került a visszavonulás.
Áldva legyen a „szerencsés véletlen“, mely most összehoza bennünket!“
Mennyi volt igaz a kölcsönös bókokból, mennyi nem, azt ők tudják
legjobban. Mind a kettő hazafiui érzelmeit használta fel hóditásának
eszközeül, s ilyen ember van akárhány a lánglobbanásu hazában.
Kis szünet állott be, s ennek be kellett állnia, mely alatt Ignácz
Konstancziát nézte, ez pedig nézette magát amaz által. Ilyenkor támadnak
a vágyak, epedések és kivánatok.
Konstanczia megszólalt, nagynénjéhez fordulva: „Nénikém, van szerencsém
bemutatni Sodrony urat!“
„Ah!“ válaszolt a nénike s ezzel mindent kifejezett.
Ignácz ur Konstanczián keresztül a nénike elé nyujtá bókját.
Most már nem fogytak ki a beszédből. Ignácz kérdezte Konstancziától:
ismeri-e azt a kráglis bárót ott a veres páholyban? azt az egyszerü
tudóst ott az egyszerü páholyban? ezt a nagy férfiut a földszinten? azt
a hires mazurtánczos divatlapszerkesztőt a zártszékben? (kinél jobban
csak Ignácz járja a mazurt) stb. stb. De Konstanczia mindent ismert,
mindent tudott, minden egyénre egy-egy szeretetre méltó kis rágalmazást
ruházott, a mit Ignácz véghetetlen szellemdusságnak talált.
Lefolyt az idő, isteni mulatság között. Vége az lett, hogy Ignácz karon
fogva kisérte haza Konstancziát. Haza érve, meghökkentek, hogy már
otthon vannak. Megállottak. Mind a kettő szólani akart; de nem tudott.
„Náczi!“ kiálta fel végre a hölgy, karját kinyujtva.
„Stanczi!“ rebegé a férfi, a kar végének keztyűjét ajkához vonva. A
„nagysád“ örökre számüzöttnek látszék. Rendez-voust nem határoztak; de
más nap reggel Ignácz egy levelet kapott, melyről már fen tevék
emlitést, s mely betűről betűre igy szólott:
„Tiszteltt kegyed, reszkettnek kezeim midőnn, tolho nyulok. Előszer
történik életembe, hogy férfiuho irokk. De bátorságot vettem magamnak.
Magyar Leány létemre valódi gyávaság volna tőlem bátorsággal nem birni.
Vannak szomoru pillanataim, melyekbe az egész világtul busan,
elfordulok, nem hijába mondja az én kedves Kövessy Kálmánom:
„Nem öl hiuz hiuzt, sem róka rókát
Nem ejti meg:
Vagytok hiuznál, rókánál, vadabbak,
Ti emberek!“ (Oh ugy van!)
Gyönyörü sorok! Vajon tudja-é, kicsoda ezen Kövesy Kálmán? Oh ez nem uj,
ez gyakorlott régi tol! Ne gyanicson azomba Kegyed czélzást az utóbi két
sorba. Vannak az emberek között is dicséretes kivételek. Itt már czélzás
van: vajon észre fogja-é kegyed venni? kiváncsi vagyok. Tulajdonképen
nincs semmi irni valóm, hanem azért ne gondolja kegyed hogy csupán
stylusomat akarom itt kegyednek bemutatni. Oh nem.
„Megátkozott a sors engem
Kegyetlenül!
Érző szivet dobott belém
Átokjelül!“ (Hanem ezt csak Kövessy mongya.)
Máskor majd az én kedves Hiadoromból idézek egy pár sort, verseinek nagy
részét leirtam magamnak, hanem ezt csak 4 szem közt mondom. Nem
szeretném ha ő megtudná falusi magányában, hogy „főrangu hölgyével“
ketten vagyunk, a kik szeretytyük. Most olvasom a derék Schultz
testvérpárnak (melyet személyesen is ismerek) derék munkáját: „A Szűz
legszebb czélja.“ Van jövendője a magyar hölgyvilágnak is. Vajon
emlékszik-e még kegyed a mult tél egyik báli alkalmával rajtam volt
veres bársony mellénykéjü ruhára, a kit a „F. Divatlap“ képe után
csináltam. Ma ujra megnéztem, abba voltam mikor kegyedet először
megláttam. Boldog idők. Ha kivánja, megmutatom kegyednek egyszer. Álgyon
meg minket a három Isten! Krancz Konstanczia m. k.
1) Utóirat. Ne haragugyon, hogy oly rosszul irtam, nagyon siettem és
rosz a tollam. Konstanczia m. k.
2) Utóirat. Ma este 7 órakor Kasper tánczmesternél leszek a szélutczában
Donerházba 2-dik emelet, tánczpróbán. De kegyedet hivatalos
foglalkozásai fogják meggátolandani. Ugy-e? Stanczi m. k.“
Igy hangzott a levél, mely Ignáczot oly boldoggá tevé.
HARMADIK FEJEZET.
Náczi és Stanczi teljesen értik egymást. Nyilatkozatokra kerül a dolog.
A történet folyama rohanásnak indul, mindaddig, mig ismeretlen tájakon
egészen el nem vesz. Tapasztalni fogják e fejezetből az olvasók, hogy
egyik legmegbecsülhetlenebb tulajdona sok elbeszélőnek az utolsó
fejezetek irása, a befejezés és elnémulás.
Midőn Ignácz az egész terjedelmében közlött fentebbi levéllel
szállásáról hivatalos óráiba rohant, már akkor el volt határozva
lelkében, hogy azt nem mutatja senkinek, egész nap lementéig hallgatag,
néma, komor és sötét lesz, és csak midőn az est közeleg s az ünnepies
öltözködés órája megjelent, fogja enyelgően nyájasra szoktatni érzelme
képviselőit, arczvonásait. Már akkor elhatározta, hogy szebb, kedvesebb,
játszibb kedélyü levelet annál, mely az ő kezében van, soha senki sem
olvasott. S ha igaz ama német közmondás, miszerint az ur Isten a szivre
néz, nem pedig az orthographiára, lehet, hogy Ignácz nem ámitotta
véleményével a világot. „Mennyi finom fordulattal teljes az – gondolá
magában – és mennyire szeszélyes elmésséggel csattan a végén a meghivás!
Oh, ilyenre csak hölgy, csak ő képes!“
Azt is elhitette magával, hogy ebéd után azonnal Kövessy Kálmánra adja
magát, s kedvnyerésül, elmederitésül és meglepetésűl betanul belőle
néhány strophát. Továbbá lelke minden erejével iparkodott a levélben
emlitett veres bársony mellényü báli ruhára visszaemlékezni, melyben
Konstanczia először látta Ignáczot; s az emlékezés annyiban csakugyan
sikerült, hogy a ruháról ő is azt hitte, mikép az gyönyörü lehetett.
Végre feltette magában, hogy esküdjenek bár össze ellene a világ minden
principálisai és titoknokot tartó emberei: neki ez este hivatalos
foglalkozása nem lesz. Igenis, nem lesz! sőt mi több, ilyenkor különben
sem volt soha semmi dolga.
Hogy a várva várt est bekövetkezett, szükségtelen elmondanom. Mind a
mellett, hogy Ignácz a délutáni időnek rá nézve rendkivül lassu
haladásából már azt hitte, hogy az est csak másnap reggel fog Pestre
érni, az est mégis megjelent szokott időben. Oh, de mit nem hisz el
mindent a szerelmes ember!
A szélutczának egy második emeletében egy tánczmesteri, bocsánat!
tánczmüvészi szállás várta vendégeit. Szállás alatt egy ajtót, két
ablakot s ezeknek közötte egy sovány butorzatu szobát kérek értetni. A
tánczmüvész ur is szobaur volt.
A szoba tetejéről lecsüggő vilárnak négy szál gyertyája közül még csak
az egyik volt meggyujtva. Jele, hogy a vendégek még nem érkeztek meg.
Egy széken, mely a kályha és ágy közötti sutba volt beplántálva, egy
bozontos szemöldökü, sörszinü öreg hegedűs ült. Jele, hogy a vendégek
már itt lehetnének. A vén hegedűs ismeretes pontosságu ember. Fiatalabb
korában, mikor még a pesti német szinházin floribus egymaga volt szinház
a magyar fővárosban, az itteni zenekarnak volt tagja, hol trombitása,
hol fagottistája. Most, öreg napjaira, midőn számos családja is van, a
sörben is telhetetlen, a szeme is mindinkább gyengül, a német szinházból
kimaradt s a fővárosi tánczmüvészek leczkéin rontja hegedűjét. Egy
taktust tizszer is el kell kezdenie s ismét abban hagynia, mig a
növendékek utána járni képesek. De már nagyon birja a szükséges
phlegmát. Pontosságáról hires. Mikor a szobába lép, mindig akkor veri a
hét órát.
Legelső, a ki belépett, Ignácz volt. Tetőtől talpig feszes ünnepi
ornatusban. Ha lefestetné magát a műkiállitás számára: bizonyosan igy
öltözködnék fel. Ignácz ugyan talán még soha sem volt e helyen; de
lehetett-e Konstanczia szeszélyesen elmés meghivásának nem engednie?
annyival is inkább, mert tudta, hogy az ily tánczpróbákon különben is
minden tisztességes frakku „fiatal“ szivesen láttatik. S ő némileg
ismerős is volt a tánczművészszel. Ez egyszer Ignáczot is felszólitotta
sok mással együtt, csinálna neki egy ujonan feltalált magyar tánczának
nevet. De nem minden ember dr. Bugát, hogy nem egy, hanem 40,000 uj szót
csináljon. Ignácz sem csinálta meg a szót; hanem azért emlékezhettek
egymásra, igy gondolkodék Ignácz.
A tánczművész leczkéi mint legmagyarabb szelleműek valának hirnévben
gazdagok. Csupa magyar fiu, leginkább jurátusok és kereskedő segédek,
tanultak tőle az otthoni esti előadáson; csupa attila s aranyrojtos
nyakkendőből állott a tánczbeli viselet. Ezen finövendékei kedveért a
derék és lelkes tánczművész néha napján hölgyeket is hivott meg,
összeszokás végett: nagyrészt csupa német varró leányokat, ezen pesti
grisette-fajt, melynek csacskasága azonban a magyar nyelv szépségeivel
is igen hamar megbarátkozik.
Ilyen estélyek ünnepek voltak. Ilyenkor ki volt hirdetve, hogy a szoba
ki lesz világitva, azaz: négy szál gyertya égend a luszterben, s hogy
zene is lesz, azaz: a vén hegedűs elfoglalandja sutját a kemencze
mellett.
Ignácz a félhomályu szobába érve, nehéz szivvel várta a történendőket.
Az öreg művész azonnal szóba állott vele, a drága időn és inségen
kezdvén a dolgot, mikhez hasonlókat – pedig már láthatja a tens urfi,
hogy vén ember szól – de még soha-soha nem látott. A kenyeret 25 garason
adják; a disznózsirnak fontja fölment egy forintra. Hallatlan
uzsoráskodás! No hiszen lenne csak ő törvény és igazság – ugymond – majd
megmutatná ő, hogyan kell a sok gazemberrel bánni. De a törvény és
igazság más kezekben van, a mit fájdalommal vesz ugyan észre, de róla
egyátalában nem tehet, stb.
A művész lelkesedése s komoly haragja mindinkább pirossá tevé arczát,
mindaddig, mig egy hatalmas köhögés nem jött közbe, mely arcza szinét a
lehető legnagyobb pirossággá fejleszté s veszedelmesen izgató szavait
egészen elnémitá.
Egy álmos szolgáló vetődött a szobába, ki meggyujtá minden gyertyaszálát
a vilárnak. És lőn világosság!
Ez alatt néhány uj vendég érkezett meg, köztök két ismeretes alak, két
novella- és versiró, szóval költők, kiknek studiuma: élet- és
emberismeret, az irodalmak és nyelvek használatba vétele nélkül.
Studiumaiknak tánczpróbán, minden Palotára való kiránduláson, minden
városligeti „népünnepen,“ különösen pedig a kávéházakban szoktak hosszu
képekkel neki állani, s az összes hazát s boldogságát mindenütt
vállaikon hordozzák. Buskorányi Márton volt az egyik, Kéjfohászi Mihály
volt a másik. (A vezetékneveket, ugy látszik, magok csinálták, a
keresztneveket a pap adta nekik.) Büszkén tekinte széjjel a két költő.
Velök jött Zwieback Jenő, egy pesti német lapnak magyar ügyekben
referense; tollának a tánczművész hire s kelete sokat köszönhet, a toll
tulajdonosa a hir és kelet birtokosának nem kevesebbet. Értik egymást.
Nyilik ismét az ajtó. Jöttek a hölgyek, csoportosan tódult be a szépnem,
mintha csupa szemérmeskedésből a házmesternénél várták volna be egymást.
Mi azonban nem bizonyos. Velök jött néhány elegans boltsegéd, kik
páholyba is beillettek volna. Ezek az őranyák szerepét viselék, minthogy
ezen genreből a hölgyek között alig lehetett volna egynél többet
kiszemelni.
A szépnem soraiban ragyogott Konstanczia is, kit Ignáczunk, képzelhetni,
hogy sokkal előbb vett észre, mint mi. Elébe szaladt. Konstanczia el
akart pirulni s ruhájára nézett le. Azon veres bársony mellényű ruhában
volt, melyben – mint a levélben megirta – legelőször látta Ignáczot. Ez
azonnal észre is vette a dolgot, s neki bátorodva szabadságot vőn
magának a legszebb reményekre érezni magát feljogositva. Ezt ő
ilyeténképen fejezte ki: a felső öltönyeket, a kalapot lekapkodta
imádottjáról, miközben Kövessy Kálmánból e sorokat sugá fülébe:
„Mért busuljak én napestig
Hasztalan?
Tán azért, ha a nap elment,
Este van?
Konstanczia észrevette, megismerte a sorokat, és boldog volt, mint
Ignácz, mikor a bársony mellényt megpillantotta. Mikor két sziv
eltalálja egymás titkos óhajtását, az nem is lehet másképen. Ezután a
szerető pár összesugdozott holmit a beállandó tánczot illetőleg.
Konstanczia e helyen nem volt uj jelenség, minélfogva bizalmassága az
ismeretlen Ignáczczal aligha föl nem tünt a rendes tánczosok között.
Minden készen volt, s nyughatatlan, mint harczba menő bátor sereg. Az
öreg hegedűs pengetni kezdé műszerét.
Csak a társaság lelke és locomotivja hiányzott, a derék és jeles
tánczművész.
„Vajon hol maradhat oly soká?“ kérdezték itt-ott a szobában.
„Ne aggódjanak; bizonyosan valamelyik tánczleczkéjén késett el
véletlenül“, igy világositá fel a dolgot az okos és szellemdus
Konstanczia.
Már hinni kezdék átalánosan, midőn az ajtó rögtön nagy zajjal benyilik.
S egy sovány kis ember, bokáig sárosan, homlokig izzadtan, tetőtől
talpig átázva rohan be a szoba kellő közepére.
„Ah! eső esik! nincs esernyőnk!“ sikoltozának mindenfelé a megszeppent
hölgyek.
„Megbocsásson nagyságtok! Jó estét, uraim és hölgyeim! Buskorányi ur,
Kéjfohászi ur, és Herr von Zwieback, üdvözlöm önöket! (Kölcsönös
kézszoritások.) Fogadják bókomat mindnyájan. Vigasztalhatlan vagyok,
kétségbe vagyok esve, soha ily skandalum nem ért! Képzeljék önök, haza
felé indulok, jókor indulok, hogy valahogy az itteni kedves, mondhatom,
legkedvesebb tánczleczkémről el ne késsem, s alig érek ki a kapun,
szakadni kezd az eső. Az eső, uraim! de ugy, hogy ilyen szakadást még
soha senki nem látott. Becsületemre mondom! Iszonyu embarrasban vagyok
az utczán. Mit csináljak? Visszatértem a házba, honnan kiindultam, s
esernyőt kértem kölcsön. A hatvani-utczától egész idáig vert az eső,
fiakkernek se hire se hamva sehol, s ime önök látják, mily deplorabilis
állapotba jutottam! Oh hallatlan! Bocsánatot kérek. Tüstént készen
leszek.“
S a derék tánczművész egy zugba szökött Minthogy más szobája nem volt,
itt vala kénytelen sáros topánjait tisztákkal fölcserélni. A hölgyek
közül egy sem nézett oda.
„Tehát, ha ugy tetszik, kezdjük. Musik!“ kiáltá a derék tánczművész, a
mint felkészült.
Intés, taps, hegedűhangolás egymást követék figyelemébresztésül. Körbe
állanak, a kik már összeszövetkeztek.
Buskorányi Márton, mint máskor is tevé, Konstancziát különbözteté meg, s
feléje hajolván mondá:
„Kisasszony, szabad kérnem?“
„Köszönöm, már avandsirozva vagyok,“ felelt röviden a kisasszony.
„Már… avan… zsirozva van!“ csodálkozék Márton, kinek még soha senki
kosarat nem adott. „Vajon kivel lehet?“ gyötrődék magában. Ignácz
előállott. Ki az? kicsoda ő? kérdezték mindnyájan. Nem ismerte senki.
A körtáncz befejeztetett. Utána társalgó jött. Most Kéjfohászi Mihály
próbált szerencsét a kapós kisasszony körül. Szóról szóra ugy járt, mint
barátja. Ismét Ignácz volt a nyertes.
„De hát ki ezen ember?“ igy fakadtak ki már kissé hangosabban, a mint
találkoztak, a kosaras tánczosok. Zajongtak, tomboltak és mérges
pillanatokat lövelltek szerteszét, különösen Ignáczra. A derék
tánczművész félni kezd, hogy jó hirnevü tánczpróbáit véletlen
összekocczanások rosz hirbe hozandják, s az illetők felé fordulván,
összetett kezekkel igy rimánkodik: „Buskorányi ur, Kéjfohászi ur, kérem,
az Istenre kérem! kiméljék meg intézetemet. Nálam minden tisztességes
embernek szabad bejövetele van!“
De az emberismeret után sovárgó költők már nem hallgatnak szóra, már
boszu forr keblökben, már a legvégsőre vannak elszánva. Buskorányi ur
Ignácz felé tart.
„Uram! egy szóra.“
„Tessék.“
„Uram, ön itt ismeretlen.“
„Itt? Talán nem egészen az,“ jegyzé meg a boldog Ignácz némi titkos
czélzással a hölgyek közé pillantva.
„Értem; ön Konstanczia kisasszonyt érti.“
„Nem, oh nem, a világért sem – szerénykedék a fölfedezett gondolatu
Ignácz – ő még nem ismer engemet egészen.“ (Épen akkor pillantott ide
Konstanczia, és szemei elragadtatást sugárzának.)
„Uram! száz szónak is egy a vége – folytatá a bősz Buskorányi –
egyenesen ki kell mondanom: ön vakmerően sérti a társaság illedelmi
szabályait, ön minden tánczra előlegezi, vagy, mint ő mondja,
avandsirozza a kisasszonyt; ez sehol a világon nem járja; uram, ki kell
mondanom, ez vakmerőség, nem, több, ez… ez… szemtelenség!“
Az utolsó szóra, mely mint a villám csapott le, átalános zürzavar támadt
a szobában. A derék tánczmüvész kétségbeesése tökéletes. Soha, de soha
az ő tánczpróbáin ily botrányos valami nem történt; ha ennek hire
terjed: egész életére tönkre van silányitva. A német lap magyar
referensét, Zwieback urat kérve kéri, felejtse a mit itt látott és
hallott, s addig nem tágit kérésével, mig ez meg nem igéri a felejtést.
Hasonlóul rimánkodik azután az összes vendég sereg előtt. A hölgyek
szétszaladnak s ijedezve suttognak a mellékpamlagokon. Néhányan irigylik
Konstanczia szerencséjét, ki ennyi zavart volt képes okozni. A magyar
érzelmü boltsegédek a feleselők körül publikumot képeznek s az
erősebbnek látszó megtámadó javára mimikáznak, egyhangulag mondván: „Ugy
van, szemtelenség!“
Ignácz jéghidegen állott meg, napoleonilag keresztbe font karokkal, s
csak ezt mondta a megtámadásra:
„Legyen ön bárki: megvetem önt!“
„Hah! ismétlem – itt az egész tisztelt társaság előtt ismétlem – ön
szemtelen!“
„Ön ismétli? Ismételheti miattam akár hetvenhétszer. Mindannyiszor
higgadt természetemnek fogja ön köszönhetni, hogy közbe nem sujtok!“
„Mit? sujtani? ön sujtani akar? Ah ez brutalitás, ez több, ez sok!
Tánczmester ur! vagy ő megy el, vagy mi maradunk!“
Konstanczia ekkor már fölszedé felöltönyeit, haza készülvén. Ignácz
meglátta.
„Megelőz ön, uram, kérésével. Van szerencsém jó éjszakát kivánni. Isten
önnel, tánczművész ur!“
Mentek. A szoba lecsendesült. A kalandszomjas Buskorányi hősi viselete
megcsodáltatott, mit ő azonban igen természetesnek talált maga részéről.
Az eltávozottakat kinevették s a mulatság folyama előbbi rendes medrébe
tért vissza.
Ignácz csupa gondoskodás volt. A pitvaron a tánczművész kifeszitett
esernyőjét kapta egyik hóna alá, a másik alá Konstancziát vevé fel.
Ut közben kevés szóváltás történt, de fontos. Az eső szép csendesen
zuhogott a sötét utczákra, melyeknek csendébe e halk suttogások
szabadulának ki:
„Stanczi!“
„Náczi!“
„Ön velem jött?“
„E kérdés!“
„Ön engemet igazán szeretne?“
„E kérdés! Hanem ugy látom, ön csak fölém tartja az esernyőt, mig önmaga
egészen megázik!“
„Oh, mi e csekély viz ahhoz képest, mit önért gyönyörmosoly között
akármikor szivesen eltürnék! Önért, ha kell, akár a dusvizü Dunába is
ugrom!“
„Ah, Náczi! Nem, én nem kivánok ily áldozatokat senkitől, különösen
öntől nem! Istenem, mi boldog vagyok!“
S itt azután egymást érték a vallomások. Mire haza értek, már el voltak
egymásnak gyürűzve.
S mióta ismerem őket – pedig régi dolog már – azóta mindig el vannak
jegyezve. Szerelmök mindig ugyanaz; de a fő dolog, az összekelhetési
lehetetlenség, Ignácz szobaur részéről szintén ugyanaz. Nagy
kiváncsisággal lesem az összekelési napot. A derék honfi és honleány
szorgalmasan olvasgatják Kövessyt s a divatlapokat, s élnek a verseknek,
hazának és emberiségnek (ez az ő phrasisuk), mert másnak nem élhetnek
(ez az én észrevételem). Honszerelmesek, mert más nemü szerelmesek csak
távolról lehetnek.
„MAGYAR DOLGOK KÜLFÖLDÖN.“
(Humoreszk.)
Szegény tatár!
Vörösmarty.
Népes társaság volt együtt a teremben.
Én épen azon napon érkeztem meg Magyarországból s még nem volt időm a
nyárilakban egybegyűlt vendégseregnek külön mutattatni be magamat. Midőn
beléptem, a házi ur, ki már napok óta birá Pestről ajánló levelemet s
kivel mindjárt megérkezésemkor volt találkozásom, felém irányzá jobb
karját, mondván: „Herr von Kaján, igen hires magyar iró!“
E néhány szó volt oka minden szerencsétlenségemnek.
Rettenetes bemutatás! Ötven akadémiai rendes és levelező
megirigyelhetett volna érte, de nem volt érkezésem kifogásokat tenni
ellene. Nem is tehettem róla. A házi ur alkalmasint a pajtáskodó ajánló
levélből meritette rólam való merész tudományát, s most figyelmet kivánt
ébreszteni nem annyira irántam, mint vendégének minősége által önmaga
iránt. Polgár volt.
A bemutatásra néma bókok s kurta bókocskák hajlongtak felém itt is, ott
is, amott is, s mialatt én mindezeket közbejáró, hosszas, kitartó
bókommal iparkodám megelőzni vagy felfogni, ut közben egy alakon akadtak
meg szemeim, melyről hamarjában nem értem sem többet sem kevesebbet
megjegyezni, mint azt, hogy: gyönyörü! Az arczból pedig két oly mágnes
tapadt rám, hogy megakadt bókomat alig birtam további körütjára inditni,
tán épen azért, mert vas akaratom volt azt tenni. S a körutat alig
végeztem be pillanatommal, már ismét ott voltam, honnan az előbbi
perczben oly nehezen tudtam kigázolni. S ez még nem lett volna nagy baj,
többször megesik ez gyarló emberen minden veszedelem nélkül; aggasztóbb
volt rám nézve, hogy ama két szem is oly valami örvendetes meglepetéssel
veté reám pillanatát, mintha e gondolat lakott volna benne: „Végre rá
találtam!“
Mi szörnyü könnyelmü ember az az öreg ur! gondolám magamban szép
csendesen.
Asztalnál ültünk. Inkább szenvelgései, mint szükségei közé tartozott e
körnek, mint sok másnak, hogy irodalmi s politikai tárgyak felett folyt
nagy részben a beszéd. Már csak velem együtt megérkezett hirem iránti
tekintetből is bő részt kelle abban vennem, a mi különben ily dilettáns
társaságban nem volt volna nehéz feladat, még egy igazán hires magyar
iróra sem, különösen a mai világból.
A fenczimzett gyönyörü arczczal, ámbár nem átellenében, hanem vele egy
sorban ültem, gyakran találkoztam a fejek, nyakak és vállak hézagai
között. Lelkes figyelemmel hallgatott, midőn szólék, s szemeinek minden
villanása egy-egy biztató felszólitás volt. Ismeri-e a nyájas olvasó a
veszélyt, mely támadhat, midőn egy… egy… szóval egy épen olyan hölgy,
minő Lina volt, azt kezdi értésünkre adni, hogy nem tart épen –
fabakternek?
Ebéd után a társaság kénye-kedve szerinti tömbökké alakulva, majd ismét
egyesekre bontakozva járt fel s alá a nagy kert árnyaiban. Engem egy
tudvágyó férfikör karolt fel; de itt csakhamar elfáradtam a
Magyarországról képzelt csodabogarak irtásában, elváltam a
politizálóktól s szivarom kék füstjével ballagtam a fasorok között
egyedül. Elgondolkodtam, mi kedves tanyám lesz nehány napig, mig
megkezdett utamat tovább folytathatnám.
Egy kanyarulatnál két hölgyre bukkantam. Közöttök azon különbség volt,
hogy ámbár mindkettővel alig két órája, hogy találkoztam legelőször
életemben, az egyiket még csak egyetlenegyszer, a másikat már
számtalanszor láttam. Nem tehettem róla, de ugy volt. Lassan haladtam
nyomukban, mint a büntetés, de épen oly bizonyosan.
Hozzájok érve, sokat adtam volna egy nagy kezdő betüért, melynek
kényelmesen utána bigyeszthessek egy hathatós mondókát. Rendes
körülmények közt ez nem nagy mesterség; de nincs szegényebb
lélekállapot, mint az, midőn hires embernek hirében áll az ember. Most
érzém, mi könnyü volt ott szólani, hol igy indulhattunk neki:
„Tekintetes karok és rendek!“