Miranda arra ébredt föl, hogy éktelen zsivaj támadt a sátor előtt,
pisztolylövések, lódobogás, káromkodás vegyest.
Trenk Ferencz martalócz hada érkezett meg.
Annyi ideje sem volt, hogy felöltözzék. A sátornyiláson berontott maga
Trenk Ferencz.
Eddig csak a pofája volt olyan csuf, mint az ördögé, most már a lába is
sánta volt, hogy még jobban hasonlítson hozzá.
Reggel volt már, a sátornyiláson át besütött a napvilág: egyenesen oda
az ágyból kikelő alakra.
– Ah! Ah! Kiálta fel a pandurvezér: mit látnak szemeim? Az én erényes
szent asszonyom Frigyes király ágyában! Miranda grófnő! Ön a porosz
király szeretője?
Mirandának semmi nagyobb vágya nem volt, mint hogy őt valahogy
véletlenül ilyen helyzetben meglepjék s ez a dicsőség, érdemén kivül,
utólérte.
A franczia udvar szokásai (jó részt a bajoré is) érthetővé teszik, hogy
egy nőnél ez ambiczióvá fajulhasson. Hiszen azok a nők uralkodnak, a kik
balfelül ülnek.
De hogy mégis épen Trenk Ferencz legyen, a ki azt fölfedezi, az nem volt
izlése szerint.
Boszusan kapott levetett öltönyei után.
Hanem Ferencz megelőzte, s valamennyi gunyát elragadta előle.
– No uram! Mit akar ön a ruháimmal! Adja ide!
– Ah nem! Szép istennő. Igy kell önt megmutatnom a harámbasáimnak! –
Hadd lássák, minő galambot tart Frigyes király a fészkében? Aztán majd
felviszem a szép angyalkát Bécsbe s ott is prezentálom az udvari
társaságnak.
Miranda odaugrott hozzá s ki akarta ragadni a kezéből a himzett
alsószoknyáját. Nem birt vele. Akkor aztán hizelkedésre fogta a dolgot.
– Édes Trenk. Kedves Franczikám. No, ne tréfáljon. Adja ide a
kotillyonomat.
(Ez volt a himzett alsószoknyák műneve Lafontaine idejében.)
– Ah; még meg is czirógatja a rücskös pofámat. Most volna a legjobb idő
a csókolódásra! Maga a Belzebub sem választhatna magának kedvesebb
pillanatot a szerelmeskedésre. Nem madame! Ma csókért nem adok semmit.
– Nem ilyen olcsó árt kinálok, Ferencz. Én önnek a hatalmában vagyok
most: semmivé tehet, letaszíthat a sárba s belefojthat. A kétségbeesés
szól belőlem. Én önnek nagy váltságdijat ajánlok, ha meg hagy
szabadulni. Ön tudja, hogy ez a király sátora?
– Azért jöttem ide magam.
– Ön itt gazdag prédát talál. Amott van a király ezüst asztalszere.
– Azt elveszem az ön kegyes utasítása nélkül is.
– De hisz az önnek mind csekélység. Ön jobb szeretné a helyett a tábori
pénztárt megtalálni.
– Majd arra is ráteszem a kezemet. Tudom, hogy itt van. Kémeim
értesítettek róla.
– Hát keresse. Nálam nélkül meg nem találja.
Erre a hölgy visszatért az ágyhoz s a pokróczba takarózott.
Trenk Ferencz mindent felforgatott a sátorban, a kardjával szerteszét
hasogatta az ülőkéket: nem találta meg a pénztárt. Dühösen fordult
Mirandához:
– No hát hol van a királyi pénztár?
– Hol van a kotillyonom?
– Itt van, fogja.
Azzal odahajítá a nőnek azt az egy öltönydarabot.
Miranda hirtelen felköté azt a derekára s aztán felhuzta a csizmáit.
Félig fel volt már öltözve.
– Nos! Mutassa meg a pénztárt!
– Elébb kössük meg az alkut. Ön engem azzal fenyegetett, hogy magával
visz Bécsbe s ott fog az udvar előtt prezentálni, mint Frigyes király
ágyasát. Igérje meg, hogy ezt nem teszi velem.
– Ha maga átadja nekem a királyi pénztárt.
– Átadom. De ön viszont lovagi becsületszavára fogadja, hogy engem
szabadon bocsát s enged mennem, a merre én akarok.
– Fogadom becsületszavamra.
– No, hát tudja meg ön, hogy a király kincstára azokba a haubiczokba van
elrejtve, a melyek a sátor előtt gulába vannak rakva.
Trenk Ferencz kikiáltott a sátorból az őrt álló pandurjának.
– Hozz be egyet azok közül a golyók közül.
A pandur czepelve hozta a golyót, megjegyezve, hogy ilyen nehéz haubicz
még nem volt a kezében soha. De a többiek is ilyen nehezek.
Miranda aztán megtanítá Trenk Ferenczet a módjára, hogyan kell annak a
tüzgolyónak a kanóczcsapját lesrófolni, amikor az kétfelé válik. A
szétnyilt golyó, vékony üveglappal letakarva, mutatta a kincs tartalmát.
Trenk a másfél lábával tánczolni kezdett diadalában.
– Az egész kincstár kezemben van!
Miranda felhasználta ezt a pillanatát az elragadtatásnak.
– Nos uram, hát adja ide most már a viganómat.
De nagyon csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy Trenk Ferencznél egy
árnyékát is feltalálja a hálának, vagy az igazságnak.
– A viganóját? kérdé furcsa elcsodálkozással. Azt én nem igértem, hogy
odaadom; csak azt igértem, hogy hagyom szabadon futni.
– Hát mi az ördögöt akar a viganómmal csinálni?
– Már biz arra, hogy fölvegyem, egy kissé vén vagyok. Szeretőm sincs, a
kinek hazavigyem vásárfiába; pedig csinos kis gunya. Milyen szépen ki
van himezve.
– De ne nézegesse ön az én öltönyömet! Mennydörgős teremtettét! Ön
becsületszavát adta, hogy szabadon bocsát. Egy kotillyonban csak nem
mehetek ki az utczára.
– Hát várjon csak kedveském. Én tudom, hogy mire adtam a
becsületszavamat. Hanem elébb majd beszólítom a harámbasáimat, hogy
legyenek tanuim, a kikkel majd Bécsben bebizonyíthassam, hogy magát,
drága szépség, itt találtam és így találtam itt. Igy kell azoknak magát
itten meglátni, Frigyes király sátorában, egy kotillyonban viganó és
kamizol nélkül.
Azzal kikiáltott az őrt álló panduroknak.
– Híjátok ide azonnal Todbitter, Buntevicz és Keppenik harámbasákat.
Miranda kétségbe volt esve; sirt, rimánkodott, a haját tépte, térden
csúszva vonaglott Trenk után. Az annál jobban kaczagott rajta.
Akkor aztán fölállt a hölgy, letörülte a könyeit. Lebontotta a sűrű
hosszú haját s abból csinált takarót mezítelen válla és keble számára.
Mikor a harámbasák megérkeztek, már akkor nyugodt volt, mint egy szobor.
A három főtiszt bejött a sátorba. Marczona pofák voltak!
– Nemes harámbasák, monda Trenk Ferencz. Odanézzetek! Ismeritek ezt a
bájos hölgyet ugy-e? Láthattátok elégszer, mikor még a generálistoknak a
felesége volt. Az én kis ángyikám! Sokszor ültetek vele egy asztalnál.
Hát most ez a szép istenasszony, egy generális özvegye, itten őrzi
Frigyes királynak az ágyát.
– Nem igaz, hazudsz! kiálta a szavába a hölgy. Én a király kincstárát
őriztem. Azt teneked át is szolgáltattam. De te most a harámbasáid előtt
el akarod titkolni a hadi kasszát, hogy osztályt ne követeljenek belőle.
Trenk Frányó megijedt.
– Elhallgatsz, te vipera!
– Ahán! Ez nem tetszik neki. Szólt gunynevetve a nő. Keressétek csak,
mit dugdos a köpenyege alá? Azt a golyót ni! Abban van az arany.
– Vezér! Te a pénzt eldugod előlünk? Ez komiszság! Kiálta fel Todbitter,
míg a másik kettő oda rohant hozzá, hogy a köpönyegét szétbontsa. Az
eldugdosott haubicz ez alatt leesett a földre s kigurult a sátor
közepébe.
Trenk Ferencz kirántotta a kardját.
– Ketté hasítom, a ki hozzá mer nyulni ahhoz a golyóhoz.
De ekkor egyszerre három pisztoly csöve lett irányozva a homlokának.
– Csendesen vezér! Dugd el azt a kardot; mert hideg embert csinálunk
belőled! Dörmögé Todbitter.
Trenk Ferencz ismerte a maga embereit: azok is képesek voltak mindenre,
ha pénzről volt szó.
Miranda pedig ezalatt odaugrott a haubiczhoz; ő nem ijedt meg Trenk
pallosától s aztán a mázsányi golyót az asztalra téve, ismét kisrófolá
belőle a kanóczcsapot, s akkor a kétfelé vált golyóból kiönté az
asztalra az aranyakat.
Tizenötezer darab arany szép halmazt ád ki.
A harámbasák egészen meg voltak részegedve tőle.
Ez az asszony tudta jól, hogy mivel játszik.
Egy medve ellen három farkas.
– Ejh vezér uram! hát te ennyi pénzt el akartál tőlünk suvasztani? Monda
Todbitter.
– Van több is! Kiálta Miranda.
– Elhallgass, sátán! Vagy lelőlek! Rikácsolt Trenk, balkezével
pisztolyát rántva elő zsebéből. (Azt az orgyilkos pisztolyt.)
– No no vezér! Csak okosan! Monda Todbitter.
A másik két harámbasa egy karjával átnyalábolta a a vezér karját, míg a
más kézzel a halántékát csókolgattatá a pisztolycső szájával; Todbitter
pedig a homlokának irányzá a maga mordályát.
– Beszéljünk okosan egymással, vezér. Tudod, hogy szerződés van
közöttünk, hogy a mi készpénz zsákmányt ejtünk: annak a fele a tied,
fele a harámbasáké. Már egyszer megjártad vele, hogy magadnak készültél
tartani a patyikus huszezer forintját; akkor majd elvitt az ördög.
– Hát ott van! Egyétek meg! Legyen a tietek az egész; dögöljetek meg
tőle.
Ez már okos beszéd volt! De nem is mondatták maguknak kétszer. Egyszerre
oda rohantak mind a hárman az asztalhoz, s a mennyit az ember a
balkezével felmarkolhat, annyit tömtek egymás után a tarisznyájukba:
jobb kezükkel az alatt is folyvást a vezér felé fordítva a pisztolyukat.
Különben az lekaszabolhatja mind a hármukat, a míg a prédát
felhabzsolják.
– Dagadjatok meg! Dörmögé vadállati agyarkodással a vezér.
Miranda felkaczagott.
– No Frányó, ugy-e drága volt a kotillyon?
– Infámis flinta! ordíta rá Trenk Ferencz. (Ez a műneve azoknak a
legaljasabb vászoncselédeknek, a kik a közkatonák közt ténferegnek.) No
hát nesze Todbitter: még ezt is birjad ráadásul. Neked adom. Azt tedd
vele, a mit akarsz!
Azzal megragadva a nő karját, odadobta őt a harámbasa ölébe.
– Hát ez a lovagi becsületszó, vezér? Kiálta a nő.
– Te sem tartottad meg a föltételt: elárultad nekik a kasszát. Most már
viszlek Bécsbe.
– Hát legalább a viganómat add ide.
– Azt sem adom. Szaladj el így. A flinták alsó szoknyában parádéznak.
Ekkor megfenyegeté az öklével a vezért a nő.
– Ráemlékezzél erre Trenk Frányó! Drága lesz neked ez a viganó?
Azzal kirohant a sátorból.
– No, hát megkaptátok a zsákmányt, most már menjetek ördög hirével;
monda Trenk a harámbasáknak.
– Majd csak egymás után, vezér. Ismerjük a jóindulatodat.
Bizonyosra vették, hogy a mint ők a sátorból kilépnek, a vezér
lelövöldözi őket.
Azért előbb csak a Köppenik somfordált el a sátorból. Todbitter valamit
sugott a távozó fülébe.
Azután eltávozott Buntevicz.
Végre háttal kifelé kereste a sátor nyilását Todbitter.
De ez alatt a másik két alvezér elvagdalta odakinn a sátor előrészének a
köteleit, úgy, hogy a mint Todbitter is kiugrott a sátorból, az utána
rohanó vezérnek a ponyva a fejére omlott, s míg az dühösen vergődött
alatta, az alatt ezek mind a hárman elszaladtak.
Todbitternek a lovát ott tartotta kantárszáron egy csatlós, az arra
fölugrott.
– Nem láttad merre futott az az asszony?
– De igen. Ott elbujt az árokban.
Todbitter odalovagolt. A fehér alak ott feküdt a bűzös laboda bokrok
között.
Mikor Todbittert meglátta, felugrott fektéből s kezét nyujtá neki.
– Vegyen fel a nyergébe.
A harámbasa fölemelte a nőt magához.
– Takarjon a palástjába, fázom.
A lovag azt is megtette.
Aztán így lovagolt drága terhével a csapatjához.
Igazán drága teher: a táskájában harminczhárom font arany s a nyergében
egy szép asszony.
A katonái nem kevésbbé jól voltak felszerelve. Mint a szorgalmatos
méhek, úgy megrakodtak a porosz táborban talált zsákmánynyal, a mit
szaporított az utba esett falvak böngészete is.
– Melyiteknél van egy viganó, meg egy kamizól? – Adok érte öt aranyat.
Kiálta oda a katonáinak Todbitter.
Egyszerre tizen is rohantak oda a kivánt áruczikkel. Hát hogy ne volna
egy jól készült pandurnál ilyen szerdék?
A harámbasa rábizta Mirandára, hogy válaszsza ki magának, a melyik
legjobban tetszik.
Hát úgy illik. Ha már az ő tulajdonává lett a menyecske, neki kell annak
az öltözetéről gondoskodni.
Miranda felöltözött a rablott gunyába; hanem kalap helyett már csak egy
ezüstös sisakot tudtak neki adni. Hát az is jól illet a fejére.
– Itt a pénzed a gunyáért, mondá a harámbasa.
A pandur kétfelé törülte a bajszát.
– Inkább adnám azt a pankának egy pár csókért.
Todbitter adott neki egy pofont s a lábához dobta az öt aranyat.
– Czoki! Ez az én asszonyom!
(Hisz ez külömb ember a vezérénél.)
– Most még teremtsetek elő egy markotányos kordét.
Azt is előhozták. Jó rend volt itt. A pálinkát ugyan kiitták már a
hordóból, de még a kis póni lovacska megvolt, szépen a rud közé
szerszámozva.
– Hisz ez épen az én laptikám! Mondá örvendezve Miranda. Az én kis
tatárlovam. Hogy rám ismer.
– No, hát most ebbe felülhetsz muczuskám s jöhetsz velünk. Mind a vizig
szárazon. Ott majd megint nyeregbe veszlek s a tulsó parton fogok neked
más talyigát.
– Köszönöm édes uram a jóságodat. Meg is szolgálom, még pedig azonnal.
S ez a jó szolgálat abból állt, hogy Miranda elmondá Todbitternek a
Laudon történetét, a melyből megértheté a harámbasa, hogy mi vár az
olyan pandurtisztre, a ki a zsákmányból részt követel Trenk Ferencztől?
Ez alatt hangzott az ágyuzás, puskatüzelés a szoóri és burkersdorfi
csatavonalon szakadatlanul.
Ha Trenk Ferencz olyan jó katona lett volna, mint a milyen jó martalócz
volt: ez órában az lett volna kötelessége, hogy az egész huszár- és
pandur-seregével vágtatva rohanjon arra, a hol az ágyuk dörögnek s
támadja hátba Frigyes királyt. De hát ezt elmulasztá.
Miranda csakugyan jó szolgálatot tett Frigyes királynak, a midőn
elárulta Trenk Ferencz előtt az aranynyal tömött haubiczok titkát. Annak
még tíz ilyen drága gömb maradt zsákmányul.
Azonkivül Frigyes király egész ezüst asztalszere. – A pompás aranyozott
tálak, tányérok és billikomok. Ha néha nem volt is más a királynál, mint
szalonna, fekete kenyér, de azt legalább ezüstről lakomázták.
Mit törődött Trenk Ferencz most Károly herczeggel, – meg a harcz
kimenetelével, mikor az ő diadala már meg volt? Ennyi kincs egy rakáson!
Az volt a főkérdés, hogy ezt mi módon lehessen el is szállítani?
Kiszedni az aranyat a golyókból nem tanácsos; mert ha a pandurok
megtudják, hogy itt annyi pénz esett zsákmányul, azok is mind részt
követelnek belőle.
Ha pedig zsákba teszik a golyót s úgy kötik a nyereghez, ez a nagy teher
az Elbán való visszausztatásnál lehuzza a lovat a víz alá. A leleményes
ész kitalálta a módját. Trenk Ferencz minden zsákhoz, melyben az arany
tartalmu golyó volt, egy-egy üres korsót köttetett: az a vízben a golyó
sulyát kiegyenlíti. Az ezüst számára meg etető vályukból tákoltatott
tutajt, a min át fogják vádoltatni a folyón.
Ez alatt sorban kaszabolhatták A. Z. herczeg vértesei az osztrák
ezredeket, s ágyuzhattak azoknak saját ütegeivel Károly herczeg
főhadiszállására.
Trenk Ferencznek volt egy bizalmas czimborája. Török pribék volt.
Khankiárnak hítták (törökül olyanformát jelent, mint «hóhér»). Ezt
szokta azokra a titkos megbizásokra használni, a miknek a czélja egy-egy
olyan harámbasának a láb alól eltevése volt, a kire a vezér
megharagudott, vagy a kitől a zsákmányrészt el akarta harácsolni. Igen
egyszerű volt a praktika. A kipéczézett főtiszt parancsot kapott, egy
csapat huszárral s kétszer annyi pandurral megtámadni az ellenséget. A
harczmodor az volt, hogy minden huszár mellett két gyalog pandur futott.
Versenyt tudtak futni a paripával. A pandur lőtt, a huszár vágott s a
kézi tusában a gyalog pandur a handzsárjával elvagdalta az ellenséges
vitézek lovainak az inait. (Igy tettek Mohácsnál a janicsárok is Lajos
király vitéz «kalandos» lovagjaival.) Ha azonban csak a főtiszt
elvesztése volt a czél, akkor a lövöldözés kezdetén a harámbasa hirtelen
megkapta a neki szánt golyókat; akkor aztán megragadták a lova zabláját
a pandurok s a halálra sebesülttel visszavágtattak a táborukba. Ezt
Miranda mind elmondta Todbitternek. Ő maga Laudontól tudta meg ezt az
ármányt.
Mikor már a hegyek fensikján folyt az ütközet, Khankiár szót tett e
felől Trenk Ferencznek. Az ellenséget jó volna megriasztani.
Trenk Ferencz aztán kiadta neki a kellő utasításokat.
Három csapat huszár és pandur három irányban induljon el az ellenséget
fölkeresni. Vezéreik Todbitter, Buntevicz és Köppenik. Minden csapat áll
száz lovasból, kétszáz pandurból. Todbitternek jutott a
legveszedelmesebb feladat, a porosz sereg jobb szárnyát megtámadni, a
hol még minden csendes volt, a hol tehát egészen pihent ellenségre
kellett találnia.
A mint Khankiárt meglátták közelíteni a kétszáz pandurral, egyszerre
mondá ki Miranda és Todbitter azt a szót:
– Itt az «Uriás-levél!»
A pandurtiszt átadta a parancsot Todbitternek.
A harámbasa megijedt.
– Én támadjam meg háromszázad magammal a burkusok pihent dandárát? Hisz
az őrültség! Monda Khankiárnak.
– Ha csak egy ellenvetést mondasz is és rögtön nem indulsz, az a
parancsom, hogy főbe lövesselek.
S már fel volt emelve tizenkét puska és Todbitter fejének irányozva.
Miranda odaszólt németül:
– Fogadd el a megbizást: a poroszoknak nincs a jobb szárnyon semmi
hadcsapatjuk, csak a tüzérségük, a hegyen tul pedig mingyárt rátalálsz
az osztrák lovasságra s ahhoz csatlakozhatol.
– No hát menjünk! Mondá Todbitter s azzal megindult a szokott módon
beosztott csapat a Bataillenberg felé csendes ügetésben.
Rövid időn megpillanták a porosz üteget, mely egy dombra volt
felállítva, a honnan a szoros utat uralta.
Trenk csapatjainak hagyományos ellenszenvük volt az ágyuk ellen. Soha
ágyukat nem ostromoltak meg. A pattantyusság pedig magában nem attakol.
És így szépen elvonultak az üteg mellett, lőtávolon kivül, az erdőnek
kerülve.
Miranda a maga kordéjával az uton haladt előre, s az erdőn tul ismét
összejött a pandurcsapattal.
A mint a hegyhátra fölértek, egyszerre ott láttak maguk előtt egy
lovascsapatot, háromsoros hadi rendbe fölállítva. Egész zászlóalj.
– No most kezdjük el a lövöldözést! monda Khankiár Todbitternek.
– Kezditek a tüzes istennyilát! Kiáltá rá Miranda. Hisz ezek osztrák
lovasok. Nem látod a sárga zászlójukat?
A Preissing vértes-ezred katonái voltak.
A vértes őrnagy, a mint Trenk katonáit előbukkanni látta, azonnal
odanyargaltatá hozzájuk a hadsegédét, azzal a parancscsal, hogy a csapat
vezére jőjjön hozzá.
Todbitter odavágtatott; de vele futott Khankiár is, a nyereg kápájába
kapaszkodva.
– Trenk martalóczai vagytok? Kérdé az őrnagy.
– Todbitter kapitány.
– Mit kerestek itten?
– Parancsunk van a vezértől az ellenséget megrohanni.
– No, hát én meg a fővezér parancsát tudatom veletek. A gyalogosok
rejtsék el magukat az erdőben: senki el ne árulja az ittlétünket. A ki
egy puskát elsüt, rögtön felhuzatom a fára. A puskát gulába kell rakni.
Khankiár morgott; de ellenkezni nem mert.
A vértes őrnagy még mindig a tegnapi haditanács rendeletéhez tartotta
magát: a fővezér nyargoncza eltévedt valahol és nem talált Preissing
tábornokra.
A két harámbasával együtt az őrnagy is odalovagolt a kiséretével a
Trenk-csapathoz.
Todbitter elmondá az őrnagy parancsát előttük az ő idiomájukon.
– A gyalogság vonuljon az erdő mélyébe és meg ne mozduljon; a huszárok
pedig álljanak a vértesek mögé; de előbb rakjanak le minden fölösleges
terhet a nyergükből, a mi a gyors mozdulatokat akadályozza.
Lerakni az összeszedett prédát!
«Drugi puty!» kiáltának erre a vitézek s azzal megfordíták a lovaikat s
úgy elszeleltek minden irányban, hogy Todbitter maga maradt ott a
markotányosnéval.
– Megszabadultunk szerencsésen! mondá a hölgy a harámbasának.
– De most hová legyünk?
– Te barátom most már Trenknél halálra itélt ember vagy. Legokosabb, ha
most egyenesen menekülsz Bécsbe. Engemet is magaddal vihetsz, quasi
feleségedet.
Todbitter kapott ötezer aranyat, meg egy szép asszonyt, hát ugyan minek
is folytatta volna tovább a háborut?
Egy óra mulva aztán Preissing dandára is meg volt verve. Futhatott is
mindenki, a merre kedve tartotta.
Trenknek a másik két kiküldött csapatja közül az egyik a porosz király
ágyuütegének a torkába került, az nagy hirtelen visszafutott
Bunteviczestől elevenen. A Köppenik-féle csapat ellenben, mely arra felé
tartott, a hol a nagy füstöt látta s az ágyuzást hallá, szemtanuja lett
az osztrák derék sereg bomlásának. Az égő Burkersdorfból menekülő
csapatok minden utat elleptek. A pandurok siettek vissza Trenk
Ferenczhez azzal a rémhirrel, hogy a főherczeg ármádiája tönkre van
verve: itt az ellenség.
Erre aztán Trenk Ferencz is összeszedte a zsákmányolt kincsét s egyetlen
taktikája az volt, hogy minden prédát elvihessen. Az öcscsének a két
paripáját is magával vitte, a miket az a lovász-legényével hátrahagyott.
Mire a poroszok visszatértek a megnyert ütközetből a táborukba, már
akkor Trenk Ferencz, huszárjaival, pandurjaival és fényes zsákmányával
együtt tul járt az Elbe vizén.