Reszketve borult fenevad társára, ki nevelőanyja lőn, midőn édesanyja
elveté magától, átölelte nyakát, összecsókolgatá fejét, sírt, töredezett
emberi szavakat beszélt hozzá.
– Elmegyünk… Visszamegyünk erdőnkbe… ne félj. – Elmegyünk a barlangba, a
zúgó víz mellé, leszünk fenevadak ismét… Kikerüljük az emberarczot,
elfutunk az emberszó elől, nem jövünk lakásaik felé soha… A puha mohát,
az éneklő madarat, a vad méhet, a kék virágot – ott találjuk újra… A kék
eget, a zúgó patakot, a szelid fákat… Mind oly szelidek, oly ismerősek,
úgy köszöntgetnek zöld lombjaikkal, mikor a szél fú. Mint hízelegnek
hulló sárga leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba
lefeküdt… Elmegyünk, vissza oda, vissza. Fölkeressük a magas sziklákat,
hol a piros gyümölcs érik. Meglátogatjuk a testvéreket, a vadakat, a
szélzúgást és a holdvilágot, elmegyünk a leégett erdőbe, hova ember nem
mer jőni, futni, nyargalni fogunk rajta végig, egymást kergetni a
holdvilágnál, kiáltozva, örülve… Elmegyünk, elmegyünk… Ha a testvérek
látni fogják néha, hogy félremegyek sírni a bokrokba s elveszek előlük,
ne mondd el nekik, mi bajom?… itt fáj valami, valami olyan nagyon,
valami féreg emészt – belől, szivemben, úgy kínoz, úgy öldököl.
A vad nyöszörgve, vihogva bújt hozzá közelebb, czirógató kezeit
nyalogatva, s nyugtalan, fájdalmas tekintettel nézve föl rá, mintha
mondani akarná neki, hogy ő e nyelvet nem érti, beszéljen vele a régi,
ismert hangon.
Rövid idő mulva ismét léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt,
Darvai lépett be rajta.
Az ajtónál egy szolgától kis porczellán kosárkát vett el, mely
pástétomdarabokkal volt tetézve s azzal a nyugágy felé közelített.
Odasimult hizelgőleg a leányhoz, de a mint annak szemeibe tekinte,
megrendült, visszahökkent, oly elevenen volt azokban kifejezve a
gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.
Eszébe jutott, a mit valaha állati ösztönről hallott beszélni, arra
gondolt, hogy tán e titkos sejtelem megsúgta a leánynak, hogy most
ellensége van hozzá közel, s míg erre gondolt, s míg a leány szemébe
nézett, elállt szive verése az iszonyattól.
Érzé, hogy itt teljes lélekjelenlétére van szükség, hogy most rosszkor
lépett az oroszlán kalitkájába, s azon nyugodt tekintetet feszítve
merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist meg szokta kötni,
mely a vadállatokat megigézi, egy lépést tőn felé, hideg nyugalmát egy
perczig sem vesztve el.
Még egy lépést tőn közelebb. A kezében tartott étkes kosarat halkan,
kimért nyugalommal nyujtá a medve elé, midőn, mint a dúvad ugrott fel
helyéből a leány s tiszta, érthető hangon kiálta rá:
– Mit akarsz?
Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit
a nem várt emberi szózat. Halálitélete hangzék abban.
A fenevad ordítva kelt föl fektéből, megértve társnéja szavában a
hangot, az ember rémséges sikoltással veté magát a leány keblére,
nyomorultul esdve a védelemért, a leány dühösen tépte le magáról ölelő
karjait s embertelen erővel taszítá el magától s azzal futott ki az
ajtón, míg az elhagyott szobában rémes sikoltozás s vadállati bőgés
viszhangzott iszonyú tusában.
A leány végig futott a folyosón, elhányva útjából, kik eleibe álltak, az
ismert venyigéken lekúszott a falról, s vijjongva, sikoltozva rohant az
erdőnek, rettentő álomkép azoknak, kik utána néztek.
Percz mulva valamelyik ablakon nagy fekete állat ugrott ki a házból,
szája és körmei véresek voltak, ordítva futott az is a leány után.
Az úrnő még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. Útja az
erdőn vitt keresztül. A merre járt, mindenütt csordástul járó fenevadak
üldözék kocsiját, medvék és farkasok; mintha mind összebeszéltek volna,
s néhol majd itt, majd amott meglátta a szilaj fenyegető női alakot, és
hallá, vagy csak vélte hallani, annak irtózatos kiáltását: «anyám! –
anyám!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még maig is, ha a farkasok szokatlanul üvöltenek a kárpáti erdőkben, ha
szélcsendes éjszakában a zuhatag tombolása messze elhangzik, ha a vihar
tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve
fenekednék ott künn, a pórnő azzal ijesztgeti kicsijét: «jó légy, hallod
ott künn a vadleányt, ha rossz leszesz, eljön érted és elragad».
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ennek az elbeszélésnek magának is van egy kis története.
Nem volt ez spanyolnak szánva. Meséje a magyar közéletből volt véve,
alakjai történelmünk typicus kiváló egyéniségei voltak: az egész a
magyar szabadságharczban keletkezett és végződött. Én ezt egész
bátorsággal kinyomattam: hiszen nem volt benne se lázítás se
fölségsértés; a fennálló rend sem volt benne megtámadva. Hanem – az
ötvenes években éltünk. Bach volt a miniszter. A cenzura el volt törölve
az egész «birodalom»-ban szabad volt mindent kinyomtatni. – Csak az volt
e helyett behozva, hogy a kinyomtatott munkát elébb be kellett mutatni a
rendőrfőnöknek. A rendőrfőnök kiadta azt a rendőrbiztosnak, s ez mondta
aztán meg, hogy tiltva van-e ezt a nyomtatványt _kiadni_ a közönség
olvasmányául? Csak azt, hogy _tiltva van_. S ha a komiszárus úr azt
mondta rá, hogy «tiltatik», hát akkor lehetett a kész munkát papiér
machéenak betapostatni. Ha egy példány forgalomba került belőle, a
nyomdász szabadalmát veszté s börtönbe került. Több kötet munkám
részesült abban a sorsban, hogy kutyát, macskát csináltak belőle a
gyerekjáték-készítők. – Aztán a régi censor legalább megmondta, hogy mi
az, a mi nem tetszik neki a munkámban: azt ki lehetett törülni; de a
komiszárus úr nem szólt semmit: «nicht erlaubt», ez volt az egész
replika. Appellálni nem volt kihez. Ebből a művemből is pépet zúztak
gyerekjátékokhoz. Én aztán a kéziratot elővettem, s csináltam belőle
spanyol történetet. 1848-ból 1808-at, Budapestből Madridot, Budavárból
Buen-Retirot, István nádorból Infantado herczeget, márczius 15-ikéből,
márczius 18-ikát, V. Ferdinánd királyból «El rei Hernandot»,
Metternichből Don Godoyt, a magyar liberalis és pecsovics főurakból don
Escoiquiz és don Aquiles de Mendoza grandokat; a «Szózat»-ból – a «mórok
búcsúdalát Granadától», az osztrák seregből franczia sereget, a Dunából
Tájót, Szent-Tamásból Ciudad Rodrigot, s Görgeyből Wellington herczeget.
Igy aztán újra kinyomattam ugyanazon fentebbi czim alatt az elbeszélést,
újra beküldtem a rendőrséghez, ekkor aztán azt mondták rá, hogy – semmit
sem mondtak. Ha huszonnégy óra alatt le nem foglalták a munkát, ki
lehetett adni. – Igy lett belőlem spanyol iró.
1894.